„Régóta készültünk erre, hogy a miniszterelnökkel egyszer ne a politika eseményeiről beszélgessünk, hanem gyerekkoráról, családjáról és mindenekelőtt: az édesanyjáról. Olvasóink is biztattak bennünket erre, de mi kicsit tartottunk a saját ötletünktől. Mert akaratlanul is könnyen tévedhet az ember ilyenkor tapintatlan kérdésekbe, olyasmiről is érdeklődhet, amihez neki sincs köze, és a nyilvánosságra sem tartozik. Ráadásul nem műfajunk sem a bulvár, sem a bennfenteskedés, sem az »alákérdezés«; végül is – őszintén szólva – nem tettünk semmit. Pontosabban kértünk egy írást Gyurcsány Ferenctől, és mindössze annyi volt hozzá a »szerkesztői koncepció«: a karácsonyi számban szeretnénk megjelentetni” – szól a rövid bevezető a szocialista kormányfő – fogalmazzunk finoman – rendhagyó írásához.

Az ember elképzeli, amint a 168 Óra olvasói levelekkel, e-mailekkel, telefonokkal bombázzák szeretett lapjuk szerkesztőségét: a kicsi Feriről, a pápai gyerekről szeretnének olvasni, meg az ő „fononő” anyukájáról, mert ebben a rohanó világban, a kíméletlen politikai harcok közepette olyan történetre vágynak, amelyben van vidámság és könny egyaránt. Persze, az ő megközelítésükben már-már meseszerű a gyurcsányi sikersztori, mert arról szól, hogy mindenkiből lehet milliárdos.

És a mesék, mint tudjuk, azért mesék, mert nem törvényszerű, hogy igazak is legyenek, lehet bennük néhány Apró csúsztatás, el lehet felejteni pár momentumot a csúcsra vezető útról. Nem kell ide MOTIM-privatizáció, nem kell beszélni a Szalay utcai ingatlan megszerzésének körülményeiről sem, Balatonőszöd meg mintha nem is lenne. De – mert akkor bizony nagyon-nagyon szomorú mese lenne – még arra sem kell pocsékolni drága papírt, hogy a rekordokat döntögető államháztartási hiányról, a felvett hitelekről, a szépre mázolt, ám belül üres 100 lépés programról, esetleg a többi beváltatlan ígéretről írjanak. S mert a főszereplő egy mesében többnyire pozitív hős, nyilvánvaló, hogy arra sem kíváncsi senki, hogyan buktatta meg a pápai gyerek egykori barátját, Medgyessyt, és hogyan előzte meg aztán Kiss Pétert s lett kormányfő…

„Nem is tudom pontosan, melyik lehet az első. Az első emlék. Talán a zöld szennyesláda. Hajnalonként ennek a tetején öltöztetett anyám. Öt óra felé elindultunk a textilgyárba, ami jó egy kilométernyire volt Pápa belvárosától, pontosabban attól a mellékutcától, ahol laktunk” – kezdődik a mese, amiből aztán olyan fontos dolgokat is megtudunk a gyermek Ferencről, hogy mindig beszélt (már akkor is…), mamája mindennap főzött neki, „ahogy a munkásasszonyok általában”, szeretett anyjához bújni, és hogy sokszor ettek paprikás krumplit.

„A nővéremmel szabadon nőttünk, anyám nem nagyon korlátozott bennünket. Meg aztán otthon nemcsak a nővérem, hanem én is szófogadó gyereknek számítottam. Ami az iskoláról nem mondható el: ott inkább vagánykodtam, mindenkivel pöröltem, azt hiszem, szemtelen is voltam gyakran. De tanulni – mindig jól tanultam” – írja Gyurcsány a gyermekévekről, majd kiderül, anyja nagyon féltette, amikor Pestre került a kollégiumba. És bár néhány sorral feljebb még arról esett szó, hogy a kedves mama a papával való nagy veszekedések után mindig a fővárosba utazott Laci bátyjához „kisírni magát”, itt, a kollégiumi évek leírásánál a kormányfő már azt ecseteli, hogy édesanyjának nemigen volt módja meglátogatni őt, így csak csomagot küldött rendszeresen neki. Kis ellentmondás, de talán Ferenc olvasta a Légy jó mindhaláligot és tetszett neki, hogy Nyilas Misi mindig pakkot kapott. Még jó, hogy a megevett cipőkrémről nem esik szó…

„Tizenhat voltam, amikor először kerültem igazán közel egy lányhoz. Diákszerelem volt, de nagy, ő lett az első feleségem. Tél volt, vagy csak hideg, és nem akartunk már sétálni a rosszkedvű utcákon, megkértem anyát, hadd menjünk föl hozzánk, hadd legyünk egy kicsit kettesben. Ő összepakolta apámat, nővéremet, elmentek valamelyik rokonhoz. Nem kérdezett, és nem szabott feltételeket” – kerül képbe a romantikus vonal, bár itt is támadhat némi hiányérzetünk, hiszen a későbbi „szerelmek”, így például az Apró-klán kicsi Klárája nem fért be a történetbe. Igaz, a válások és a pénzügyi kérdések talán felborítanák a dramaturgiát, s nem lenne olyan meghitt, karácsonyi a mese.

„A karácsonyt, húsvétot mindig velünk tölti. Rendszerint főz. Mi elolvasgatunk, elbeszélgetünk, de neki közben muszáj valamit csinálnia. Ha egy óráig tétlenségre van kárhoztatva, látszik, hogy szenved. Főzni, vasalni, teregetni, tenni-venni, rendet rakni, mindegy, csak valamit csinálhasson. Ha vége a családi ebédnek, ő felpattan, elkezd pakolni. Tisztesség ne essék szólván, időnként megőrjíti az embert. »Beszélgessünk még egy picikét, mama« – marasztaljuk ilyenkor. De nem lehet” – olvashatjuk a dolgos mamáról, sőt még azt is elárulja róla a szeretett fiú, hogy fél Pesttől, mert a főváros túl nagy neki, ezért nem költözik az aprónak nem mondható Apró-villába.

És hogyan zárulhat egy ilyen kerek, ünnepi történet? Természetesen úgy, hogy a munkásasszony (akit persze nem szeretnénk bántani, hiszen nem tehet arról, hogy fiából az lett, ami…) büszke az ő milliárdos kormányfő porontyára.

„Az viszont tetszik neki, hogy megállítják az utcán, és elmondják neki, mit gondolnak a fiáról. Persze azok állítják meg, akik dicsérnek. Akik a pokolra kívánnak, azok mennek tovább. Szegény anyám ebből aztán arra a következtetésre jutott, hogy a parlamenten kívül engem mindenki szeret. Próbálom neki mondani, hogy mama, ez sincs egészen így, de ő persze ezt nem hiszi el. Miért is kéne elhinnie? Katus az anyám, és az anyák elfogultak a fiaikkal.”

Eddig tart hát a mese, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, kedves 168 Óra-olvasók! S miközben ti alusztok, mi elgondolkodunk azon, hogy miért nyalja kedvenc lapotok párját ritkító látványossággal Gyurcsány Ferenc talpát.