Vérbírócska

A bíró álmatlanul forgolódott az ágyában. Nagy elődjeinek pályáját irigyelte régi korokból. A pallosjogot, a visszavonhatatlan ítélet felhangzását: halál! Amit aztán követett a nyakcsigolya reccsenése, amikor a kötél megállítja a tehetetlenül zuhanó testet. A nagykorúságot épp csak elérő, lelkét hosszú agónia után kilehelő fiú, a forradalmat végül megtagadni nem hajlandó miniszterelnök vagy a császára helyett a hazáját választó tábornok testét.

A puskák dörrenése a kegyelemből golyót kapó aradi főtiszt vagy az első kormányfő kivégzésén… És aztán megannyi fiatal élet: a szabadságért, a hazáért, a nemzetért kiontott vér, mögöttük a bíró hűvös ítélete: bűnös.

Ó, a vérbírók történelemformáló rendje! A választott hivatás, az árulás és hitványság legmagasabb szintje, a Pokol kilencedik körének közepe. Ó, a régiek, akiknek megadatott a lehetőség, amivel ő már nem élhet! Pedig valahányszor átsétált a velencei dózsepalotából a Sóhajok hídján át a börtönökbe, mindig felsóhajtott: borzalom, hogy ő nem küldheti át ide mindazokat, akikre gyűlölettel tekint, mert hazájuk van, Istenük, nemzetük és a szívükben szeretet.

Aztán egy nap, mintha a bírónak virradt volna fel, hirtelen elébe hoztak fiatalokat; hazafiakat és bámészkodókat, tettre készeket és rosszkor rossz helyen lévőket. És ő küldte őket a sóhajok hídján, félredobva a jog testét. De még így is hiányérzet gyötörte a fránya kor miatt, ahol fellebbezés és jogsegély, média és kormányváltás van. Ahol már nincsen bitó. Pedig ha tehetné, halálra ítélné Mansfeldet, Nagy Imrét, Batthyányt, Damjanichot, Kiss Ernőt, Brusznyait vagy Libényit.

És édesen aludt, mert a harmadik hatalmi ág – ó, Montesquieu! – nem vonható felelősségre. Sem nemzet, sem választók, sem társadalmi igazságérzet nem uralkodhat fölötte. Igen, függetlenné válhatott, akinek nem parancsol sem alkotmány, sem erkölcs, sem tradíció, sem többség. Senki.

Csak az amerikai nagykövet.

Meg a Soros.

De más senki!