Kár, hogy nem volt a szocialista tárcáknál pályáztatás – vagy elkerülte a figyelmemet –, mert ebben a szakmában speciel nagyon jó vagyok. Kevesen tudnak úgy újságot olvasni, mint én. (Lehet, erre valaki azt mondja, az újságolvasás olyan nálunk, mint a foci: mindenki ért hozzá. Na de meg lehet nézni a magyar focit, milyen, mert azt nem űzöm. De a magyar újságolvasás és sajtófigyelés bizonyára a világ élvonalába tartozna, ha én művelhetném jó pénzért.) Ha úgy adódik, olcsóbban is elvállalom Hiller csókos cimborájánál, száz ezreket takarítva meg a költségvetésnek.

Hány túlórát vállaltam volna egy ilyen állásban! A magyar Sztahanov, súgtak volna össze a hátam mögött a villamoson, mert még ott is keményen dolgozom. Ha a feleségem rám szól, hogy mennyit olvasok, mondhatnám: dolgozom. Ha kiteregetem magam elé a lapokat, felveszem az immár korral járó szemüveget, és belemélyedek az újabb és újabb folyóiratokba, senki sem szólhat meg többé, hogy henyélek.

Vége a gonoszkodó megjegyzéseknek, a lustaságra tett célzásoknak. Csendre intik a gyermekeket, mindenki lábujjhegyen jár a lakásban, és a nejem – hangjában áhítatos tisztelettel – így szól: – Csitt, apátok dolgozik.

Ez lenne a tökéletes világ. Kár, hogy annak idején nem engem bíztak meg; igaz, most retteghetnék, hogy visszafizettetik velem a sok izzadsággal megszolgált pénzt. Mert nincs becsülete a munkának…