A háború három nagy szervezője a Krím félszigeti üdülőhelyen, Jaltában tanácskozott.

Kedélyesen beszélgettek, mint általában, ha harcokról, bombázásról, halottakról, népek és országok sorsáról szoktak eszmét cserélni.

Hirdetés

– A tengelyhatalmak feltétel nélküli megadásáig folytatjuk – majszolt el Roose­velt egy vajas kenyeret, és megtörölte a szája szélét. – Ahogyan Casablancában Winstonnal megállapodtunk.

– Ebbe Hitler nem fog belemenni – vigyorgott elégedetten Sztálin.

– Na, hát ha nem – vont vállat Roosevelt, és vett egy keveset a füstölt lazacból –, akkor szétzúzzuk, megsemmisítjük Németországot. No és Európát – biggyesztette le a száját, de talán csak a hal nem ízlett neki. – És persze Japánt – tette gyorsan hozzá, hogy ki ne felejtse.

– Jó kis ramazuri lesz – bólogatott a szovjet generalisszimusz. – Amíg van lőszer, addig lövünk, amíg van katona, addig harcolunk.

– No de mi lesz azután? – akadékoskodott Churchill.

– Hát szépen odaadjuk az oroszoknak Közép-Európát – magyarázta az amerikai elnök.

– Egyetlen puskalövés nélkül? – kérdezősködött tovább az angol miniszterelnök. – És az egészet? Mi lenne, ha csak 30-40 százalékban adnánk oda őket? Speciel az egész hacacáré úgy kezdődött, hogy garantáltuk a lengyelek függetlenségét. Most akkor mégsem? Szabadság, szuverenitás, ezek csak szavak?

– Ugyan már – legyintett Roosevelt. – Szövetségesek vagyunk. Ennyi jár az oroszoknak. Én nem értem, Winston, mit kekeckedsz pár vacak kis ország miatt. Némelyikben annyian se laknak, mint New Yorkban. Szóval, Joe, csak bátran!

– De ha megszálljuk őket, kommunizmust csinálunk – ütötte Sztálin a vasat.

– Persze, persze, mi mást!

– Megszüntetjük a demokráciát, Szibériába visszük vagy kivégezzük az ellenszegülőket!

– Járulékos veszteség. Egyet jegyezz meg! – emelte fel Roosevelt az ujját. – Mi nem szoktunk mások dolgába beleavatkozni. Azt tesztek, amit akartok.

Még akkor is méltatlankodott, amikor kigurult a tárgyalóteremből.

Korábban írtuk