Menedék

Lieber Hans, írtam már neked, milyen békés, nyugodt, kellemes az élet ebben az országban, hál’ Istennek, hogy ideköltöztünk a családdal. Mások is jöttek Németországból, két évvel ezelőtt Müllerék. Örömmel fogadtuk őket, mondtuk, vendégszerető, becsületes nép él itt, csak a nyelvük borzasztó nehéz, de sokan értenek németül.

Müller a vállát vonogatta, jó, ellesznek itt, az asszony könyörögte ki, mert odahaza már nem bírta. Mindenütt migránsok, német szó alig, a kisfiút lánynak öltöztették a farsangon, a menzán betiltották a kolbászt…

Szóval, tetszett nekik az olcsó ház, a közbiztonság, a szabadság, hogy szidhatják a kormányt.

Szidták is. Esténként átjött hozzánk a családfő, tette a megjegyzéseket: ezek a magyarok nem demokraták, a miniszterelnök egy diktátor, és felháborító, hogy Európa az ilyesmit tűri. Kérdeztem, akkor miért lakik itt, ezen felcsattant, hogy az unióban szabad költözködési és munkavállalási jog van, szép is volna, ha ezt a magyarok megkérdőjeleznék, még a végén talán kiutasítják vagy gettóba zárják?

Egyszer azzal állított be, nem tartom-e furcsának, hogy alig látni négereket. Biztosan bányákban dolgoztatják őket, de lehet, hogy csak apartheid az egész, és nem vegyülhetnek a fehérekkel. Mondtam neki, hogy ő is fehérek között él, demagógnak nevezett, és fel akart jelenteni, de letett róla, mondván, a helyi rendőrség úgyse foglalkozna vele, mert itt nincs jogállam, mindenki tudja. Nacionalista, homofób kirekesztők, akik kerítést építettek a menekültek ellen. Mondtam neki, hogy ha azok hiányoznak neki, nyugodtan költözzön haza, erre gúnyosan mosolygott. 

Addig szervezkedett, míg megválasztottak egy új polgármestert, aki lebontatta a Trianon-emlékművet, kitűzte a szivárványos zászlót, és menekülteket telepített le.

Azután jött Müller kétségbeesetten, hogy nincs közbiztonság, nem lehet itt élni, és elköltöztek Új-Zélandra.

Mi már nem tudunk hová menni. Jobban kellene vigyáznunk erre az országra, Hans, hogy még neked is legyen hová menekülnöd.