Séta

Túl az emberélet útjának felén, egy sötétlő erdőbe jutván, belevágtam e kis kalandba. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, állt a kapun, mert valamelyik túlművelt lakó ezt olvasta egy olasz könyvében. Lucifernek megtetszett, és kiíratta.

Kísérőmnek DK-t kértem fel, mert úgy véltem, a nagypapával biztosan találkozunk. Így is lett. Apró kondérban nyomorgott más hasonszőrűekkel. Nem irigyeltem. Bágyadt tekintettel pillantott ránk, intett, hogy menjünk közelebb.

– Amikor utoljára láttalak, ifjú voltál – mondta, és homlokáról ömlött a verejték. – Az évek nem múlnak el nyomtalanul – tette hozzá mélabúsan. – Vigyázz, mit cselekszel – emelte fel mutatóujját, mint annak idején, ha okítani kellett. – Itt nagyon rossz. Ha nem lettem volna ateista, gondolhattam volna rá… Szólj a férjednek is, ha nem akar idekerülni, változzon meg, amíg nem késő. Kivéve, ha a régi elvtársakkal akar találkozni. De az nem olyan nagy élmény…

– De hát miért? – kérdezte Klára, és bármilyen forróság volt is, a foga vacogott.

– Hazudtunk, kicsim, hazudtunk mindig. A Rajk temetésén azt ígértem, soha többé… Aztán Nagy Imréék kivégzését én jelentettem be a Parlamentben, pedig a kormányában is benne voltam ’56-ban. A hatalom fura dolog. El kell döntened, miért akarod. A túlélésért, mint Nero közelében? Nem véd meg. Rajkot megvédte? Vagy Rákosit? Vagy Kádárt? – Hátramutatott. – Itt vannak mind. Vagy a befolyásért? Azért, hogy parancsolhass, nézd, amint félve megteszik, amit elvársz tőlük? Akkor inkább tartsál kutyát. Lehet bosszút állni, régi sérelmeket megtorolni. Lehet hinni, hogy a hatalom jár neked. És persze lehetne a hatalmat jóra fordítani.

– Neked sikerült?

– Akkor nem volnék itt. A rossz örvényéből nehéz kiszállni. Egyre mélyebbre süllyedsz, s ez a vége. Tanulj belőle, Klárika, és élj úgy, hogy ne kerülj ide.

– Már késő.

– Amíg odafent vagytok, sosem késő. Mondd meg a többieknek is. A Donáth Feri unokájának is. Az öreg még a purgatóriumban van, ki tudja, mi lesz vele.