Megálltam a félelmetes kapu előtt, melyen túl a Pokol bugyrai gőzölögnek. Pár hete jártam már itt, akkor DK kísérőjeként felkerestük az üstben rotyogó nagypapát, de az árnyék-miniszterelnök féltékeny férje SMS-t küldött, amiben tudatta velem: ő is végigjárná az utat, amelyet állítólag jó szándékkal köveztek ki.

Hirdetés

Kíváncsian siettem vissza a sötétlő erdőbe, e sűrű, kusza, vad vadonba. Ferenc már ott várt, a vidámságtól megittasultan, és vigyorogva mutatta a feliratot: „Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába”.

– Látod, öregem – mondta –, a haza kínnal teli. Vajon kik kormányozzák ezt a k.va hazát, hogy ilyenné lett?

– Ez Babits fordítása – hűtöttem le –, eredetileg cittá dolente szerepel. Szenvedő város. Alighanem Karácsonyra gondolnak.

– Itt ne emlegesd a karácsonyt! – villant a szemüvege. – Nem leszel vele népszerű.

– Veled ellentétben én nem itt szeretnék népszerű lenni – szóltam, de közben ő már indult is befelé. – Úgy fest, ismered a járást.

– Mindig is dudás szerettem volna lenni. Ahhoz ez kihagyhatatlan.

A személyzet innen is, onnan is köszöngetett neki, sőt az ügyfelek közül is többen biccentettek. Mintha itt lett volna igazán elemében. Mosolygott, integetett. Arcomról leolvashatta, mennyire furcsállom ezt az egészet, mert hirtelen megállt, megragadta a karomat, és ingujját feltűrve elém tartotta a csuklóját. Kis heg látszott rajta.

– A szerződés nyoma – mondta kajánul. – A földi hatalomért eladtam neki a lelkem.

Egyszeriben világos lett annyi minden, amit eddig nem értettem. Így sikerült megszereznie, amit kért…

– De… – találtam meg a gyenge pontot. – Elveszítetted.

– Hát – vont vállat. – Ő nem mindenható. Úgy is fogalmazhatnék: nem ő a mindenható. Azóta nehezen is boldogulok, mert másodszor nem lehet eladni, ami már nincsen. Szerencsére – hajolt közelebb – akadnak mások, akik boldogan a nyomomba lépnek. Avagy nem emlékszel, hányan hencegtek vele, hogy a kormányváltásért az ördöggel is összefognának?

Korábban írtuk