Jalta

Sztálin idegesen járkált fel-alá a szobájában. Molotov a tekintetével követte. Várta, hogy a Generalisszimusz megszólaljon, ami kisvártatva be is következett.

– Meg fogom nekik mondani, hogy úgy méltányos, ha a győzelmet követően az Elbáig mindenütt bent maradunk. Vajon belemennek?

– Miért ne? Nyilvánvaló, hogy az új világrend berendezkedéséről azok döntenek, akik megharcoltak érte. Nyugodtan kérjük a cseh és lengyel területeket is.

– A lengyeleket? Megvesztél? Azért üzentek hadat a németeknek, mert megtámadták Lengyelországot. Mi van, ha nekünk is hadat üzennek, ha megtartjuk magunknak a Curzon-vonalig, és a csapataink ott maradnak a polákoknál?

– Szerintem az amcsikat ez nem fogja zavarni.

– Nem mondják majd, hogy a lengyelek, magyarok, románok szabadságának a hóhéra vagyok? Mert ugye ezt meg kell lépnünk.

– Dehogy!

– Majd írják a hülye újságjaikba, hogy az oroszok lenyelték fél Európát, elfoglaltak egy csomó független országot, emberek tízmilliói kerültek a hatalmunkba.

– Ugyan, senkit sem érdekel.

– Hallgathatjuk, hogy diktátor vagyok, az emberiség ellensége.

– Jaj, Koba, ne rinyálj már! Azt teszünk Európával, amit akarunk. Ez Rooseveltet cseppet sem fogja zavarni. Legfeljebb Churchill nyafog egy kicsit, de pár tízmillió ember, néhány ország… Bagatell. Nyugodtan mondd meg nekik holnap, hogy ragaszkodunk ezeknek az országoknak a megszállásához. Meglátod, bele fognak egyezni. Most ilyen a történelmi környezet. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Lehet, hogy máskor azon is háborognának, ha néhány ukrán megyét el akarnánk csatolni, vagy sérelmeznénk, ha a szomszédunkba amerikai támaszpontokat telepítenek.

Sztálin felkacagott.

– Na, ilyesmire azért nem fogadnék. – Abbahagyta a mászkálást, újra elemében érezte magát. – Jól van, Vjacseszlav Mihajlovics – mondta –, fogj egy kockás papírt, és írd föl, melyik országokat kívánjuk megszállni.