Segítség

A tatárok rárontottak az országra. A magyar haderő megannyi főúrral és a királlyal a soraiban hiába sorakozott fel Muhinál, megsemmisítő vereséget szenvedett. A menekülő IV. Béla nyugat felé vette az irányt. Az ázsiai betolakodókkal szemben az európaiaktól várt segítséget.

Babenberg Frigyes osztrák herceg széles mosollyal fogadta a magyar királyt, egy kétszázötven éves keresztény állam felkent uralkodóját.

– Szükségem volna a bajban némi támogatásra – fordult Béla Frigyeshez.

– Abban nem lesz hiba – felelte a herceg, majd hirtelen intett az embereinek, és lefogták a vendéget.

– Miféle eljárás ez, hiszen mi nem állunk háborúban, ráadásul közös ellenség pusztítja a földjeinket – méltatlankodott Béla. – Nincs semmi tisztelet a pozícióm iránt?

– Nem értem a problémádat, öregem – mondta Frigyes. – Hiszen Stefán annak idején nagyon bölcsen Rómát, valamint a németek szent birodalmát választotta. Úgy döntött, országa hajóját a kontinens nyugati feléhez horgonyozza. Tudta, hogy ez a túlélés záloga, itt barátokat talál, fejlődést, szolidaritást, együttérzést… – Frigyes emberei eközben már gurultak a nevetéstől, és a herceg is nehezen tudta magát türtőztetni. – A tisztelet is megvan, tessék, itt ez a káposzta, tedd a fejedre korona gyanánt.

– Na de a tatárok… Mi védenénk a közös határokat is, hogy ne árasszák el a sváb, a rajnai, a frank földeket a barbárok hadai…

– Derék dolog. Valóban nem szeretnénk, ha minket baj érne. Szerencsére a magyarok megteszik azt a szívességet, hogy helyettünk is elintézik a dolgot.

– De ha nincs rá elég erőnk? Hol van a segítségnyújtás?

– Na, ha már nincs elég erőtök, akkor igazán nem tarthatod méltánytalannak, ha három vármegyét szépen átadsz nekünk. Pozsonyra, Sopronra és Vasra gondoltam. Aztán mehetsz Isten hírével.

– Katonákat nem adsz?

– Azt nem. De szívesen megmutatom az utat, ami Dalmácia felé vezet. Ott elbújhatsz, ha tudsz. – Frigyes fejcsóválva nézett a távozó király után. – Segítségnyújtás… Ezek a magyarok mindent bevesznek…