Központ

Berlin, 1944. Így szólt a Führer a tábornoki karhoz:

– Már megint ezek a magyarok. Bekavarnak, bezavarnak, ugrálnak, de nem úgy, ahogy mi fütyülünk. Túlságosan önállóak. A saját fejük után mennek, és nem a miénk után. Örökösen a különutasság! Nem értik a birodalmi érdeket! Ezt a háborút végig kell csinálni a német nép teljes győzelméig, a szolganépeknek az a dolguk, hogy vérezzenek és áldozzák fel magukat a germán géniusz oltárán. Le kell váltani a miniszterelnöküket. Ha ők nem hajlandók rá, hát majd mi odamegyünk és elintézzük. Kállay helyett legyen mondjuk Sztójay. Az a mi emberünk. Jobban megfelel Németország céljainak, és mint berlini követ bizonyára elsajátította a legfontosabb szót, amit egy magyar kormányfő egy német kancellárnak mondhat: jawohl!

Moszkva, 1956. A pártfőtitkár megvakarta kopasz fejét, és szúrós szemmel végignézett a központi bizottságon.

– Itt az ideje eldönteni, ki a fene legyen a magyar izé… helytartó. Vagy minek mondják ott. Miniszterelnök. Nos, Nagy Imre jól elcseszte nekünk, hiába kapta a kiképzést, kritikus helyzetben elfelejtette, merre hány méter. Most itt az elvtársak castingolnak, felmerült, hogy térjen vissza Rákosi, azt igazán megérdemelnék Budapesten azok után… Vagy Münnich, de annak olyan németes a neve, még félreértik. Javasoltátok itt Apró elvtársat, de Nagy után az Apró visszalépésnek tűnne. Még mindig Kádár látszik a legjobb megoldásnak: kipróbált, jó elvtárs, nekünk is bizonyított, de börtönben is ült, szép magyar neve van, de mégis egy rijekai zabigyerek… Kiadunk egy nyilatkozatot: a magyarok érdekében, a béke, a szabadság, a jólét, blabla záloga a szovjet–magyar baráti kapcsolatok helyreállítása, így visszatérhetnek a magyarok is oda, ahová mindig vágytak: az internacionáléba, a fejlett népi demokratikus államok közösségébe, a Varsói Szerződésbe…

Brüsszel, 2024, a bizottsági elnök:

– Ezek a magyarok túlságosan szuverenisták, azt hiszik, ők dönthetnek arról, ki vezesse az országot…