Sámson

Az elnököt már nem lehetett magára hagyni, teljesen elveszítette a realitásérzékét.

– Most legyőzzük végre a ruszkikat, a második világháborúban nem sikerült – mondta az ügyeletesnek, aki éppen vigyázott rá.

– Azért nem, elnök úr, mert szövetségesek voltunk.

– A komcsikkal? Az oroszokkal? Ne mondja már nekem, úgy emlékszem, a fő ellenség a Szovjetunió, ebben telt el a fiatalságom, hej, amikor még egyedül fel tudtam húzni a zoknit a lábamra!

– A hidegháborúra gondol, elnök úr, akkor voltunk rosszban az oroszokkal. 

– De most is rosszban vagyunk, nem? Itt az asztalomon a jelentés, valahol láttam is, ez nem az, ez a vérképem, hú, de magas a vörösvértest, nem vagyok én is kommunista? Szóval, úgy tudom, az oroszokra lövünk megint, mint a japcsikra, amikor Tokióra ledobtuk az izét… Hirosima? Azt hittem, Tokió. Na látja, fiatal barátom… Hetvenkettő? Nevetséges, az fiatal, szinte még gyerek! Tehát, fiatal barátom, küldjék fel azt a gépet a bombával… Rakéta? Az is jó. Vannak rakéták, amik ilyen messzire?… Hihetetlen. Nos, lőjük ki az atomot, durr, Moszkvára, aztán Leningrádra… Szent micsoda? Pétervár? Szórakozik velem, öregem? Szabotálnak, mert béna kacsa vagyok? Azt hiszi, nem hallottam, hogy ezt mondják? A hallásom még kitűnő. Nem vagyok én kacsa, majd meglátják, bevonulok a történelembe, mert én leszek az, aki ki merte adni a parancsot. Nézze, újraválasztani már nem fognak, mert a sajátjaim megfúrtak, visszajön Ronald… Donald? A Reagan? Na, neki már januárban nem lesz beiktatás, ha ezt gyorsan lerendezzük…

– A gyerekeire nem gondol, elnök úr?

– Gyerekeim? Vannak gyerekeim? Nem rémlik… Nézze, fiatalember, én katolikus vagyok, olvastam a Bibliát, van benne az a hosszú hajú fickó… Nem, nem a Mick Jagger, hanem a Sámson. Amikor látta, hogy már esélye sincs, mindjárt meghal, hát jól megrázta a ház tartóoszlopait, és mindenkit maga alá temetett. Nemcsak ő pusztult el, hanem valamennyien, akik pedig egyébként túlélték volna. Hát ennyit a rakétáról.