A tejjel-mézzel folyó Kárpát-medence, Európa szíve vonzotta a világuralomra törő hadseregeket. Nem volt ez másképp a XVII. században sem, amikor az egyre nagyobb étvágyú török terjeszkedők már végsőkig kimerítették a lakosságot.

Bécs 1683. évi török alóli fölmentése után a következő évben XI. Ince pápa anyagi támogatásával és védnökségével megalakult a törökellenes Szent Liga: I. Lipót német-római császár és magyar király, a bajor, a szász, a brandenburgi választófejedelmek, Velence és Lengyelország részvételével (Oroszország csak 1686-ban csatlakozott).

Az országon végigsöprő, kegyetlen és véres háború, az idegen megszállás már-már fölmorzsolta a magyarság erejét.

Sorsdöntő időkben mindig a magyarság állta útját az Európát, ezzel a kereszténységet legázolni szándékozó seregeknek. A nándorfehérvári győzelem idején ugyancsak a töröknek állta útját a szinte misztikus alakká lényegült Kapisztrán János és Hunyadi János. A magyarok vitézségére, hősiességére, hűségére mindig lehetett számítani.

Buda – és ezzel a Magyar Királyság – visszavívásával nem túl sokat foglalkoznak történészeink és mindenkori politikusaink. Pedig legalább akkora következménye volt hazánkra és Európára nézve, mint mondjuk a 907. évi, Árpád vezette pozsonyi csatának, amikor a fejedelem véglegesítette a magyarság megtelepedését és megmaradását a Kárpátok koszorújában.

Mi történt 1686. szeptember 2-án Magyarországon? Az egyesített seregek visszafoglalták Budavárát, és ezzel lassan megszabadították az országot a majdnem 150 éves török megszállástól. Mondhatni, a győzelem felért egy új honfoglalással.

Szeptember 2. után ismét magyar zászló lengett a vár fokán. A véres csatát a harcedzett, 15 ezer főre tehető magyar sereg mellett 22 nemzet 61 ezer szövetséges katonája nyerte meg.

A hadműveletet a korszak legnagyobb hadvezérei, Lotharingiai Károly herceg, Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Badeni Lajos őrgróf irányították. Elismerés illeti a hétezer olasz tisztet, hadmérnököt és orvost, akik modern fegyverekkel és gyakorlott tanácsaikkal, nem kevésbé vitézségükkel segítették a várvívást.

Külön említést érdemel Michele D’Aste alezredes, aki csapatával elsőként jutott föl az ostromlott várba, közvetlen mögötte Fiáth János a hajdúival (Petneházy később érkezett 800 lovassal). D’Aste alezredes szinte azonnal halálos lövést kapott szeptember 2-án és elhunyt. Emléktáblája a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templom külső oldalfalán van, mivel a templomban temették el.

Naplója, amit a várostrom első napjától vezetett, aprólékos beszámoló az eseményekről. Az utolsó bejegyzés – már idegen kézírással – az ostrom napjának délutánjáról származik.

Az értékes dokumentumra P. Ernesto Piacentini professzor, minorita szerzetes forráskutatás közben talált rá a viterbói San Francesco alla Rocca bazilika könyvtárában és hozta Magyarországra, ahol a Corvina kiadó gondozásában magyarul is megjelent a millennium évében.

A törökök és a felszabadító csapatok megszállt tartományként kezelték az országot, valamennyi hadviselő igénybe vett minden természeti és pénzbeli juttatást.

Hogy a magyarok ezt túlélték, mutatja vitalitásukat és kivárni tudásukat a győzelemig. Érdekes belegondolni, hogy amíg hazánk hadszíntér volt, addig a nyugati végeken megszokott életüket élték: népesedtek, földet műveltek, kereskedtek, fejlődött az ipar, a tudomány, a kultúra, az udvarokban operabemutatókkal múlatták az időt. Ennek az árát is a magyar nemzet fizette meg.

Igaz, Buda visszavívását követően az Oszmán Birodalom végleg visszavonult a Balkánra (1698-1718). Azóta is keveset beszélnek a világra szóló győzelemről, legföljebb – mint szokásos – az Európa védőbástyája titulus hangzik el. Ez így igaz, de mintha sokakat zavarna minden magyar győzelem.

Sőt, európaiságunkat is megkérdőjelezik azok, akik létüket, fejlődésüket többszörösen is a magyar védőbástyának köszönhetik. Azt mondják, a hála a legszörnyűbb emberi érzés. Nos, ezt nagyon betartják ma is, főleg a brüsszeli szocliberálisok.

Úgy látszik, 327 év távlatából még ma is a magyarok az európai kereszténység bástyái. A nemzeti identitás erősítésére, a magyarság önbizalmának növelésére sokat kellene beszélni a szám szerint nem túl sok, de annál nagyobb méretű győzelmeinkről.

Hankó Ildikó