Őszintén megtévesztő emlékeink

A téves emlékek felidézése fontos szerepet tölt be az életünkben, a társas kapcsolataink során folytatott beszélgetéseink 60-70 százalékát érinti. Miért színezzük ki az emlékeinket olyan gyakran? Miért van egyszerre és ennyire stabilan jelen az emlékezetünkben a hitelesség és a befolyásolhatóság? Hogyan vizsgálják a gyerekek memóriáját? Összefügg-e a szülőkre jellemző emlékezési stratégia a gyerekek befolyásolhatóságával? Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre keresik a választ az MTA és az ELTE szakemberei a Lendület Program keretében folytatott kutatásukban.

Nem hazugság

Az emlékezet az emberiség mindennapjainak olyannyira izgalmas összetevője, hogy a fogalom már az ókori filozófusokat is foglalkoztatta Király Ildikó pszichológus tájékoztatása szerint. Az egyetemi tanár hangsúlyozza, hogy a pszichológia tudományának születése idején, az 1800-as évek második felében az emlékezet működése a kísérleti pszichológia legfontosabb témái közé tartozott.

Csakhogy míg kétszáz évvel ezelőtt a tudósok főként a memória legelemibb összetevőit próbálták megragadni – például hogy milyen egyszerű emléknyomokat tudunk megjegyezni hosszú távon, illetve mennyire gyorsan felejtjük el őket –, addig napjainkra a kutatások tárgyköre számottevően szélesedett és gazdagodott.

– Az emlékezés kiemelkedően fontos az életünkben. Kutatások támasztják alá, hogy társas érintkezéseink során óránként mintegy 10-15 percet töltünk vele. Gondoljunk csak a baráti beszélgetésekre, összejövetelekre, családi ebédekre, amelyek biztosan nem telnek el úgy, hogy ne idéznénk fel akár a csoport örömére szolgáló közös emlékeket, akár olyanokat, amelyeket ugyan az adott közösségtől függetlenül éltünk át, de szeretnénk megosztani a többiekkel. Egy másik idevonatkozó kutatás igazolja, hogy bár az emlékeinkben megbízunk, sokszor tévesen idézzük fel őket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hazudnánk. Emlékeink kiszínezése sokkal inkább memóriánk törékenységére, befolyásolhatóságára utal.

Jól szemlélteti mindezt a neves emlékezetkutató D. C. Rubin példája, aki szívesen idézte fel azt a focimérkőzést, amelyet sűrű hóesésben, a kandalló finom melege mellől figyelt a televízió élő közvetítésében. Később azonban kiderült, hogy mindez nem történhetett meg az említett módon, hiszen az amerikai futballszezon hagyományosan már régen véget ér a téli évszak beköszöntével… Rubin tehát szándékosan hazudott volna? Egyáltalán nem erről van szó! A régi események felelevenítésekor ugyanis gyakran átíródnak a korábbi részletek, egyes elemek kieshetnek, de a történet újabb komponensekkel is gazdagodhat. Emlékezetünk konstruktív folyamat, amely során nem pontosan visszaolvasható fotómásolatokat készítünk az eseményekről, hanem előbb keresgélünk, kutatunk az emlékeinkben, majd a különböző helyeken, illetve módokon tárolt információdarabokat állítjuk össze újra, és ez az összekapcsolás hibákhoz vezet. Ezek azonban nem tekinthetők hazugságnak, hiszen mi magunk is hiszünk bennük, őszintének érezzük őket.

Amint Király Ildikó fogalmaz, kiszínezett, de valós emlék és minden valóságalapot nélkülöző fantázia között óriási különbség van. Elménk valójában megkülönbözteti az emlékeket azoktól a képzelődésektől, vízióktól, amelyeket ugyanúgy elő tudunk állítani, és amelyekről tudjuk, hogy nélkülözik a realitást.

– A mi kutatásunk főként arra irányul, mit nyerhetünk a téves emlékezéssel. Elsősorban milyen szituációkban alkalmazzuk a valós és milyen körülmények között a kiszínezett emlékeket? Milyen előhívási stratégiákkal tudjuk kiváltképp a valós emlékeket felidézni?

Vissza a valódihoz!

A Lendület Program kutatása arra is felhívja a figyelmet, hogy képesek vagyunk hitelesen visszaállítani az eredeti emlékeinket, csak nem mindig erre vagyunk motiváltak. Valahányszor felidézünk valamit, minimum kétféle stratégiát követünk. Az egyik esetben az a célunk, hogy minél valószerűbb, hihetőbb emlékeket állítsunk elő, olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel akár meg is történhettek volna. A kiszínezett eseményeket több mindenre is használhatjuk a társalgásban: segítségükkel érdekesebbé tehetjük a beszélgetést, meggyőzhetünk valakit valamiről, múltbeli események alapján tervezhetjük meg a jövőt, gazdagabban, árnyaltabban ismerhetnek meg bennünket az adott közösségben, ahol így jobb színben tűnhetünk fel. Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor más stratégiát követünk. Olyan hiteles elemeket válogatunk ki a memóriánkból, amelyek biztosan megtörténtek. Ezeket a valós emlékeket főként egyedi problémák megoldására használjuk. Ha egy szupermarket parkolójában nem találjuk az autónkat, akkor igyekszünk felidézni, hogy korábban, hasonló alkalmakkor hol hagytuk a kocsit, hiszen rendszerint mindig ugyanazon a helyen állunk meg, így az igazi emlékek segíthetnek kiküszöbölni a feledékenységből fakadó kellemetlenséget.

Összegezve tehát: a kiszínezett emlékeket a hétköznapokban leginkább a társas kapcsolatainkban használjuk, a hiteleseket pedig többnyire konkrét, egyedi problémamegoldásra. Ez persze nem jelent kizárólagosságot, tehát nem mindig befolyásolható és nem is mindig tévedhetetlen a visszaemlékezésünk, de adott helyzetek és problémák kapcsán a korábban említett legkevesebb két szisztémát tudjuk megkülönböztetni.

– Sajátos kontextusba helyezi a felidézés mechanizmusát a tanúvallomás, amely a kutatási eredményeink egyik alkalmazási területe lehet. A tárgyalások társas helyzetek, amelyek közönség előtt zajlanak, és bár ilyenkor az eredeti részleteket keressük, ebben a szociális környezetben valamilyen mértékben mindig igazodunk a hallgatósághoz. Az emlékek előhívásának stratégiáját is ez határozza meg. Ráadásul már a jogászok által nekünk feltett kérdések is befolyásolhatnak bennünket. Ugyanis gyakran valószínűségi alapon elfogadjuk és támpontként, tényként kezeljük azt a sugalmazott információt, amit a kérdésben fogalmaznak meg. A tanúvallomás során ezért számos esetben pontatlanul, tévesen idézzük fel az egykori eseményeket, de nem feltétlenül hazudunk, csak az emlékezetünkből nem az egzakt, hanem a lehető legvalószínűbb elemeket hívjuk elő, vagyis a tanúvallomások sokszor nem megbízhatóak. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a szóban forgó kihallgatásokat a szakemberek sokkal kifinomultabb eszköztárral, a kikérdezési technikák folyamatos fejlesztésével hajtsák végre, kiküszöbölve a visszaemlékezésből a befolyásolhatóságot.

A gyermeki memória

A Lendület Kutatócsoport tagjai a konkrét vizsgálatokat főként a közös emlékezések időszakába belépő 3–6 éves gyerekek körében végzik, mert szeretnék a gondolkodási rendszerek kibontakozásának korai fázisában megragadni, hogyan alakul ki az emlékezet, melyik életkortól képesek a gyerekek önállóan felidézni egyedi életeseményeket.

– A csoportkísérletek során életszerű helyzetekben, például múzeumlátogatás során keressük fel őket. A kikérdezések alkalmával magunk állítunk fel olyan helyzetet, hogy valós, illetve picit torz, valótlan információkat tartalmazó kérdéseket teszünk fel nekik. Így tudjuk ellenőrizni, hogy az óvodások, kisiskolások mekkora hajlamot mutatnak a befolyásolásra jól ellenőrzött környezetben. Hetekkel később pedig újra mérjük őket, hogy mire emlékeznek a korábbiakból. Miközben a gyerekeket figyeljük, azt is elemezzük, hogy a szülőkre jellemző felidézési stratégiák együtt járnak-e a gyerekek befolyásolhatóságával. Az említettek mellett az ELTE-laborban egyéb vizsgálatok mellett hétköznapi, játékos helyzetekben is tanulmányozzuk a memória egyedi problémamegoldáshoz való felhasználását.

Király Ildikó kiemeli, hogy a kutatás elméleti kiindulópontja szerint az emlékezet tévedhetősége vagy befolyásolhatósága nem egy velünk született kognitív rendszer sajátossága, hanem a társas együttélésből adódik, és erre a „torzításra” az érzékenyítés a gyerekkorban történik. A Lendület Kutatócsoport tudósai ezt az erős feltevést is igyekeznek igazolni a vizsgálatok során.