A kérdés jogos. Hiszen mikor egy klasszikus zenei koncerten felállva tapsolunk a mű szerzőjének, a muzsikus érzékeny, művészi előadásmódjának, vajon tudatosul-e bennünk, hogy a hangszer megszólaltatásához szükség van még valakire? Arra, aki ugyancsak nélkülözhetetlen szereplője a zenemű megszólaltatásának, arra, aki művészetet lehel a néma anyagba: s ez nem más, mint a hangszerész.

Elfeledett aranykor

– A zenei élet három pillére a zeneszerző, az előadóművész és a hangszerész, ám az utóbbiról mintha nem vennénk tudomást. Pedig nélküle nem működik a rendszer: a zenészeknek sokszor sejtelmük sincs hangszerük történetéről, felépítéséről, működéséről, akusztikájáról, vagy akár javíthatóságáról, lehetőségeiről és korlátairól. Ráadásul nincs még egy olyan művészeti ág, amelynek produktumával egy másik művészeti alkotást hozunk létre. Ezért a hangszerkészítés kuriózum – szögezi le Lendvai Tamás, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem keretein belül működő Hangszerészképző Szakközépiskola igazgatója.

Úgy véli, a hangszerkészítőkről nemcsak a szakma, de a hazai közvélemény is hajlamos megfeledkezni. Ami igen csak hálátlan dolog, hiszen a XIX. század második felében a hazai ipar történetének legsikeresebb fejezeteit az éppen virágzásnak induló hangszerész szakmáknak köszönhetjük. E műhelyekből, gyárakból kikerült hangszerek világszerte keresett termékekké váltak: Stowasser János, Reményi Mihály, Beregszászy Lajos, Schunda Vencel József csak néhány azok közül, akiknek neve egybeforrt a tradicionális kézműves műhelyekből sikeres vállalkozássá fejlesztett hangszergyártással.

Több, általuk bejegyzett szabadalom ma is használatos, így például a XIX. század közepén az egyre jelentősebbé váló zongoragyártásba bekapcsolódó Beregszászy Lajosé is. Üzeme évente több mint ötven zongorát gyártott a század második felében, rezonáns-szabadalma pedig a hangzás minőségét javította, amelyet a Bösendorfer és más cégek is hasznosítottak – meséli Lendvai Tamás.

Akkortájt más volt a megbecsültsége a szakmának: elég csak Schunda Vencel József munkásságára gondolni, aki bejáratos volt a császári udvarhoz, s a kor egyik legünnepeltebb zeneszerzőjét, Liszt Ferencet is támogatói között tudhatta.

A XX. század viharos történelme azonban már nem kedvezett sem az ipar virágzásának, sem a hangszerkészítésnek. A világháború után e nagy múltú műhelyeket is elérte a végzet: a legtöbbet államosították, tulajdonosaikat meghurcolták. Ám a diktatúra sem tudta végleg szétzilálni a hangszerész-társadalmat. A mesterek tudásukat megőrizték és tovább adták, ma újra több olyan műhely dolgozik, amely a régi hagyományokat követi: így például a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra, Müller György zongorakészítő, Lakatos László hegedűkészítő, vagy akár a Sonus Bt. műhelye, amely a fafúvósokra specializálódott, hogy csak néhányat említsünk a több tucatból.

A diktatúra központosító törekvéseinek azonban egy nem várt következménye is lett, az oktatást ugyanis intézményesítették. Persze lehet vitatni hogyan. Először a Práter utcai, majd a Krisztina körúti szakmunkásképzőben kapott helyet a képzés, majd a hetvenes években az Egressy úti Kaesz Gyula Faipari Szakmunkásképző Iskola biztosított külön osztályt a hangszerészeknek.

Itt Semmelweis Tibor az iskola történetének első hangszerkészítő mestereként kezdte el oktatni a szakmát. A hősi időkben egyedül tanított minden tantárgyat, s az ő kezdeményezésére került az iskola 1991-ben a Zeneakadémia falai közé, immár specializálódott képzéssel és szaktanárokkal megerősödve.

Hanghordozók

A régi Zeneakadémián kacskaringós csigalépcső vezet a negyedik emeletre, a Hangszerészképző termeihez. Az öreg lépcsőházban az iskola tanárainak és gyakorlati oktató-mestereinek képei láthatók. Egyikük, Lantos István a Zeneakadémia volt rektoraként lett rövid időre a Hangszerészképző igazgatója, amely a klasszikus zeneművészet jelképes gesztusaként is felfogható. Ahogyan az iskola helyszíne is: az országban egyedül itt folyik hangszerészképzés, s az, hogy a Zeneművészeti Egyetem égisze alatt működhetnek, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló.

– Az egyetem tekintélye, a zenei életben betöltött szerepe olyan hátteret biztosít számukra, ami megkérdőjelezhetetlen. Lehet, hogy más intézményben financiális szempontból jobb helyzetben lennénk, mégsem változtatnék – fogalmaz Lendvai Tamás, nem titkolva, hogy a Zeneművészeti Egyetem pénzügyi nehézségei őket is érintik, hiszen az egyetem a fenntartó, amely az állami OKJ-s képzés után járó csekély fejkvótát csupán jelképes összeggel tudja kiegészíteni. Ennek ellenére szerencsésnek tartják magukat. Már csak azért is, mert szeretik a mesterségüket, s mert az elmúlt két évtizedben senki sem akarta íróasztal mellől eldönteni, mi a jó nekik. Ismerve pedig az elmúlt időszak kusza oktatáspolitikai viszonyait, ez mégiscsak eredmény.

– Az anyagi gondok miatt egyelőre még álom, hogy a hangszerészek számára felsőfokú végzettséget adjunk. A jelenlegi szórványképzésben zajló gyakorlati oktatás pedig több mint két tucat külső műhelyben zajlik: vonós, pengetős, zongora, cimbalom, fafúvós, rézfúvós hangszerkészítő- és javító, illetve orgonaépítő- és javító szakmát választhatnak a diákok. Az oktatás, bár harmonizál a régi céhes rendszerrel, mégis egyfajta kiszolgáltatottságot jelent az iskola működésében. Hiszen csak azokat tudjuk felvenni, akik helyet kaptak a tanműhelyek valamelyikében. E problémát enyhíthetné egy központi tanműhely létrehozása, amely biztonságérzetet adna a létszámkérdést illetően. Ám ez főként anyagi kérdés – vázolja a még megoldásra váró helyzetet az igazgató.

Ám financiális nehézségek ide, megszorítások oda, az iskola a régi hagyományokat folytatva próbál igazodni a mai elvárásokhoz. A kézművesszakma rejtelmeit a mestereknél lesik el a diákok, miközben az iskolai képzésnek köszönhetően egy általános hangszerész-intelligenciát is magukba szívnak.

– Az alapvető feltétel, hogy a saját szakmáját apró betűs részletekig mindenki elsajátítsa, ám mivel a hangszerész zenész körökben mozog majd, fontos, hogy egyenrangú félként tekintsenek rá, amihez pedig nélkülözhetetlen az általános zenei kultúráltság, hangszerész-intelligencia elsajátítása.

Bartók meglepetésre

Persze jogos az időről időre felmerülő kérdés, vajon szükség van-e annyi hangszerészre, amennyit az iskola kibocsát, a kereslet el tudja majd tartani a kínálatot? A válasz nem is annyira egyszerű. Budapesti viszonylatban nagy a centralizáció, az ország többi részén azonban óriási fehér foltok találhatók, s csikorogva ugyan, de változásnak indult a hagyományos hangszeripar szerkezete.

– Gazdagabb országokban amint tönkremegy egy hangszer, vesznek egy másikat, ezért inkább csak ellenőrzésre, karbantartásra és kisebb javításokra van szükség. Édesanyám, Tusa Erzsébet zongoraművész másfél évtizedet tanított a tokiói Musashino Egyetemen, és sokszor mesélte, az ottani intézményben körülbelül annyi pénzt költöttek egy évben hangszerekre, aminek a töredékét sem fizette ki a Zeneakadémia harminc év alatt – mondja Lendvai Tamás. Ez nagyjából meg is világítja a honi hangszerpark állapotát: az elöregedett hangszerek állandó felújításra, restaurálásra szorulnak. Ám éppen e folyamatosan végzett karbantartási munkának köszönhető, hogy igen magas színvonalra fejlődhetett a hazai hangszerészet – fogalmaz Lendvai Tamás, akinek a szakma gyakorlati oldaláról is van bőven tapasztalata: saját hangszerjavító praxist is működtet, elsősorban zongorával és csembalóval foglalkozik. Már csak azért is, mert édesapja Lendvai Ernő Széchenyi-díjas zenetudós, édesanyja Liszt-díjas zongoraművész, ilyen szülői háttérrel pedig nem csoda, ha már egészen kis gyerekkorától elbűvölte a zene és a hangszerek világa.

A korabeli komolyzenei élet ismert egyéniségei vendégeskedtek a Lendvai családnál, Bartók Bélához fűződő kapcsolatuk pedig át- meg átszövi a családi legendáriumot. Lendvai Ernő Bartók kutatásai és könyvei világviszonylatban ismertek, Tusa Erzsébet közösen koncertezett Bartók Béla özvegyével, Pásztory Dittával, aki igen kevesekkel lépett színpadra, s az élet tartogatott Lendvai Tamás számára is egy meglepetést: Bartók Béla örököse őt kérte fel, hogy restaurálja a zeneszerző zongoráját, amely a Bartók Emlékházban lett kiállítva.

Hangszererdő

A Sonus egyike annak a több mint harminc műhelynek, ahol a diákok a mesterek vezetésével sajátíthatják el a szakma alapjait. A Csernai Zoltán és Szabó Attila alapította műhelyben fafúvós hangszereket készítenek, vállalnak felújítást, javítást is, miközben Csernai Zoltán alapító tagként a fafúvós mesterséget tanítja is az iskolában. Jelenleg két tanuló dolgozik a műhelyben. A nemrég végzett Szigeti András pedig már negyedik éve van itt, diplomamunkáját is a műhelyben készítette el: egy Stowasser tárogató másolatát.

A Sonus Dohány utcai bemutatóterme mögött megbújó műhelyben valóságos hangszererdő fogad. A különféle szerszámok társaságában egy hatalmas asztal köré tűzve várakoznak a javításra váró hangszerek: szétszerelt oboák, klarinétok, tárogatók, amelyek már-már sajnálatra méltók így kiszolgáltatottan, megfosztva minden méltóságuktól. A karcsú hangszerek persze a javítás után újjászületnek, de ehhez még hosszadalmas, gondos munkára van szükség. Csernai Zoltán ugyanis arról mesél, bár a legkülönfélébb fafúvós hangszereket el tudják készíteni, mégis a javításra álltak rá, és a különlegességekre: alaphangszereket nem éri meg készíteni, kuriózumokat annál inkább.

A jelenség sajnos ismerős, a külföldi multicégek termékei elveszik a piacot a kis hazai műhelyek kézműves remekei elől. Előfordul ugyan, hogy a zenekarok művészei hozzájuk fordulnak, de inkább csak javítás ügyében. Talán ezért is érezni úgy, hogy a zegzugos műhely hátsó traktusa a múlthoz fűződő ragaszkodásról mesél. Valóságos ipartörténeti ritkaságok találhatók itt, hiszen még munkában áll az a több mint száztíz éves másológép, amit kópiakészítésre, azaz egy hangszer alkatrészének tökéletes másolására használnak. Ez a gép még Csernai Zoltán és Szabó Attila mesterének, Eisenhoffer Jánosnak a tulajdonában volt. A története pedig kész regény.

– A másológépet a Stowasser hangszergyártól vásárolta meg a mesterünk majd hetven évvel ezelőtt, egy példány létezik még ebből a típusból az egész országban. Csak a szerencsén múlott, hogy nem tűnt el a diktatúra politikai viszontagságai közepette. Eisenhoffer Jánosnak volt egy jó barátja, Jávor Zoltán, aki az ötvenes években neves katonakarmester volt. A mesternek az államosítás idején egy ismerőse megsúgta, hogy másnap este mennek majd hozzá a rendőrök, hogy lefoglalják a műhelyt. Erre Eisenhoffer bácsi elment Jávor Zoltánhoz, és kérte, adjon egy igazolást arról, hogy a műhelye a katonaságé, mert önszántából be akar lépni. Az igazolást megkapta, másnap pedig a rendőrök előtt lobogtatta a papírt: nem vehetnek el tőle semmit, mert a műhely egésze már a katonaság tulajdonában van. ’56-ban pedig ugyancsak kalandosan kerülte el, hogy ne lőjék szét a gépeit a forradalom alatt. A katonaság hangszerjavító műhelye ugyanis akkor már a Kilián laktanyában működött. Jávor Zoltán ősszel találkozott az öreg mesterrel, és kérte tőle, költözzön ki a laktanyából a gépeivel, szerszámaival együtt. Az öreg a figyelmeztetést nem vette komolyan, ám egy nap teherautót küldetett érte Jávor. Eisenhoffer bácsi felpakolt, és elköltöztette műhelyét. Nem sokkal később a forradalomban szétlőtték a laktanyát – emlékszik vissza Cserna Zoltán az öreg mester sokszor emlegetett történetére.

Eisenhoffer János fafúvós műhelyének végül a ’70-es években a Zeneakadémia épületében biztosítottak helyiséget.

A jávorfa tárogató

A műhelyben persze a gépek, szerszámok mellett egyéb érdekességet is látni, így a legkülönbözőbb faanyagokat: cocobolo, ébenfa, padouk – ki gondolná, hogy ezek az egzotikus fajták a magyar tárogató alapanyagai is voltak. Persze hazai fából is készítenek hangszert, léteznek klasszikus párosítások: a jávorfa, tiszafa, rózsafa kiváló a tárogatóhoz, a fafúvósok többsége ébenfából készül, a Mozart korabeli fúvósok többsége puszpángból, amelynek a megmunkálás után csodaszép sárgás színe lesz. A fagott pedig jávorfából a legjobb, mert ez a fafajta megmunkálva nazális hangot ad. Az pedig örök érvényű szabály, hogy minél keményebb, sűrűbb a faanyag, annál szebb a belőle készült hangszer hangja. Na és persze ott az esztétikai élmény is, amit a kézművesműhelyből kikerült hangszerek nyújtanak, s amelyek a szó legnemesebb értelmében műtárgyaknak tekinthetők, tanúskodva a régiek átörökítette mesterségbeli tudásról.

Szentei Anna