A Himnusz kacskaringós utat járt be, amíg végleg hivatalos nemzeti jelképünkké válhatott. Az eredetileg a görög hümnosz szóból származó dicsőítő ének egyházi közvetítéssel jutott el a középkori nemzeti költészetbe, hogy aztán a felvilágosodás idejében az idegen hatalmak alatt sínylődő népek önálló voltukat is bizonyítva újra felfedezzék. Így nem volt véletlen Kölcsey szándéka sem, amikor a magyar nemzet egésze számára írta meg versét.

Az elsőként a híres irodalomszervező, Kisfaludy Károly Aurora című lapjában csak öt évvel később megjelent költemény célja nem is volt más, mint a Monarchia azon törekvése iránti ellenállás, amely a „Gott erhalte, Gott beschütze unsern Kaiser, unser Land” kezdetű osztrák császárdalt igyekezett a népi ünnepélyek hivatalos dalává tenni. A szabadságharc előfutárának is tekinthető, majd a romantikának köszönhetően újrafelfedezett, dicső múltból táplálkozó nemzeti öntudatnak szüksége volt tehát arra az összekapaszkodást segítő erőre, amelyet egy saját himnusz kínálhatott. A régi protestáns énekek sajátosságait a születő romantika nagy erejű, láttató képeivel és a nemzethalál egyre gyakrabban megjelenő, kétségbeesett víziójával összegyúró alkotásban az elmúlás fenyegetettsége mögül kiáltó fájdalmas jajszó éppen ezért a mihamarabbi cselekvést sürgetve ölelkezik a sosincs késő biztatásával.

A később a nagypolitikában is tevékenyen részt vevő Kölcsey műve megzenésítését, és így széles körben való elterjedését 1838-ban bekövetkezett halála miatt már nem érhette meg. 1844-ben írta ki ugyanis Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója a Himnusz megzenésítésére felhívó pályázatot, miután az előző évben a Szózat esetében ez már nagy sikerrel lezajlott.

Gárdonyi Géza későbbi, anekdotikus feljegyzése szerint a színház karnagyaként ismert Erkel egy szobába zárva mindössze egy óra alatt, megszállt áhítatban alkotta meg a máig ismert dallamot, ami azonban a szöveg nehézségét ismerve valószínűleg nem így történt.

Tény viszont, hogy a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által is megtisztelt zsűri június 15-én kihirdette, hogy a fődíj az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű pályázónak, azaz Erkel Ferencnek ítéltetett. A Nemzetiben már július 2-án bemutatott mű ekkor kezdte diadalútját, hogy aztán világi és egyházi események elmaradhatatlan kísérőjévé váljon.

Vele bocsátották például első útjára a Széchenyi nevű gőzöst, de a kotta nyomtatásban való gyors elterjedésének köszönhetően a Himnuszt énekelték már az 1848 márciusában felvonuló marosvásárhelyi ifjak is. A szabadságharc bukása után hivatalosan tiltott ének az 1867-os kiegyezést követően került a megtűrt kategóriába, s a századfordulóig népszerűségében még a Szózat mögött állt. A későbbi tiltások és a szovjet Internacionálénak évtizedeken át ellenálló nemzeti jelképünk végül csak 1990-ben került bele hivatalosan az Alkotmányba, és lett deklaráltan a Kárpát-medence és a nagyvilág összes magyarjának mindenkori himnusza.