Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Törő István
Hirdetés

– A gyűjtés önöknél családi örökség, nagyapja, majd édesapja egyedülálló kollekciót állított össze a XVI–XVII. századi erdélyi tallérokból, ön pedig az érmékkel szinte párhuzamosan kezdett el festményeket és Zsolnay kerámiákat gyűjteni. Ez utóbbiakra mikor figyelt fel először?

– 1992-ben jelent meg Csenkey Éva összefoglaló munkája a szecessziós Zsolnay kerámiákról, ami annyira megérintett, hogy tudatosan figyelni kezdtem, mikor bukkan fel egy-egy Zsolnay tárgy az aukciókon. Persze nemcsak én voltam ezzel így, hanem sokan mások is, így az árak hirtelen megugrottak. Ráadásul a külföldi kereskedők is folyamatosan jártak Budapestre, hiszen nálunk még mindig olcsóbban tudtak hozzájutni egy-egy különlegességhez. Ennek köszönhetően mint minden műtárgy, a Zsolnay is többnyire kifelé ment az országból, hiszen a nagy gyűjtemények külföldön, így Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Amerikában voltak.

– Mikor fordult meg a tendencia, azaz mikor váltak versenyképessé a külföldiekkel szemben a magyar gyűjtők, akik a Zsolnay tárgyakat már itthon tartották, sőt elkezdték hazahozni azokat?

– A folyamat 1997-ben, a Virág Judit Galéria megalapításával kezdődött el, amikor is a galéria kínálatába bevettük a Zsolnayt is, ezzel mintegy nyilvánvalóvá téve, hogy a jövőben fontos szerepet szánunk neki. Alig egy évvel később tartottuk meg az első árverésünket, amelyen már jó néhány Zsolnay tárgy is szerepelt. Ezzel párhuzamosan velünk együtt épült fel a magyar gyűjtői réteg, amelynek tagjai 2005–2006 környékére olyannyira versenytársaivá váltak az európai és az amerikai gyűjtőknek, hogy már a külföldi aukciókon is elkezdek küzdeni a tárgyakért. A hazai gyűjtés tekintetében egyébként mérföldkő volt, amikor a legjelentősebb Amerikában élő gyűjtő, Gyugyi László 2009-ben eladta Pécsnek a csaknem hétszáz darabos kollekcióját. Ma pedig már ott tartunk, hogy az a Zsolnay, amely bárhol a világon felbukkan, jó eséllyel hazakerül.

Korábban írtuk

– Mindeközben a Virág Judit Galéria Zsolnay-aukcióin immár világrekordnak számító áron cserél gazdát egy-egy különleges darab. 2023-ban 28-28 millió forintért kelt el egy elefántfejekkel és trópusi tájjal díszített virágtartó edény, illetve egy díszmadaras óriás kaspó, míg a legutóbbi, november közepén tartott árverésen szintén ugyanennyit fizettek egy faunnal és nimfákkal díszített Bacchanália-gyümölcstálért. Ha meg szeretnénk fejteni a Zsolnay világsikerének titkát, jó úton járunk, ha Zsolnay Vilmos, a gyáralapító személyéből és tudásából indulunk ki?

– A történet ugyan összetettebb, de az biztos, hogy Zsolnay Vilmos volt az 1853-ban alapított gyár lelke, aki az egész életét, a családja jövőjét is feltette arra, hogy ezt a gyakorlatilag a semmiből létrehozott üzemet sikerre vigye. Értett az anyagokhoz, és amikor minden rendes férj már aludt, ő kémiát tanult vagy a kísérleti laboratóriumában mázakat fejlesztett. Mindezek mellett gyermekeit is taníttatta, legfiatalabb fiát, Miklóst kereskedelmi irányba, két lányát, Júliát és Terézt a rajzolás felé terelte, akik később vázákat festettek és különleges dekorokat találtak ki. Az első zajos sikerre ugyanakkor 1873-ig várni kellett, amikor is a bécsi világkiállításon a gyár bronzérmet kapott. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy fellendült a forgalom, így 1878-ban részt tudnak venni a párizsi világkiállításon is, ahol a Zsolnay kerámiák elnyerték a kiállítás aranyérmét, a Grand Prix-t, Zsolnay Vilmos pedig megkapta a francia Becsületrendet. Ezzel sokat javult a gyár anyagi biztonsága, rengeteg tárgyat szállítottak Európába, de még a tengerentúlra is. Tudni kell azonban, hogy a pécsi ekkor még egyike volt a nagyon jó minőséget produkáló hat-hét európai gyárnak, a különböző dekorokkal ellátott elefántcsontszínű vázáival tökéletesen belesimult a historizmus korszakának eklektikus világába. Az igazán nagy fordulat a millennium előtt következett be, amikor ez a historikus világ elfáradt, és megjelent a mindent elsöprő lendületű, romantikus szecesszió.

– Zsolnay Vilmosnak pedig ezzel egy időben – Petrik Lajosnak, a budapesti Ipariskola igazgatójának és Wartha Vincének, a Műegyetem professzorának a segítségével – sikerült kifejleszteni a fémes csillogású, máig titkos eozintechnológiát. Ez volt az a csodafegyver, amellyel a gyár végül valóban világhírűvé vált?

– Gyakorlatilag igen. Felismerték ugyanis, hogy az a hajnal istennőjéről, Éószról elnevezett színjátszó eozinmáz, amit a VIII–IX. században Perzsiában már egyszer feltaláltak, és amit a mórok közvetítésével Európa is megismert, nagyon jól illik a szecesszióhoz. Ám ez a szép, ugyanakkor titokzatos technika a mórokkal együtt eltemetődött, és bár valamikor a XVI–XVII. században az umbriai keramikusoknak sikerült megfejteniük a titkot, ipari rejtélyként végül újra eltűnt a semmibe. Hirtelen tehát minden magára valamit adó gyár kutatni, kísérletezni kezdett. Amikor azonban a pécsi Zsolnay-gyár teljesen új eozinmázas kollekciójával és szecessziós dekorjaival megjelent az 1900-as párizsi világkiállításon, órásit tarolt. Három aranyérmet nyert, és ezzel olyan mértékben túlnőtt a társain, hogy azok hiába próbálkoztak, soha nem tudtak a Zsolnay közelébe se jutni. A sikerhez hozzátartozik azonban, hogy Zsolnay Vilmos az eozin mellett a pirogránittal, azaz a kültéri kerámiával is kísérletezett. Óriási szerencséje volt, hogy amint elkezdték szecessziós épületekkel teleszórni a monarchiát, a kültéri díszítőelemekre megnőtt a kereslet. A Zsolnay pedig a kísérletek eredményeként monopolhelyzetben volt, és hihetetlen magas áron tudta eladni termékeit a beruházóknak, amivel rengeteg pénzt keresett, megteremtve a gyár anyagi biztonságát.

– Nagyjából mennyi ideig tartott a Zsolnay-gyár valódi fénykora?

– 1900-tól körülbelül nyolc évig, amíg a szecesszió meghatározta az európai kerámiadivatot. Ebben az időszakban egyre rafináltabb és szebb formákat, tökéletesebb mázakat gyártottak, abszolút uralták az európai piacot, de terjeszkedtek is. Volt lerakatuk Budapesten, Bécsben, Münchenben, Franciaországban, az Egyesült Államokban, sőt még Ausztráliában is. Ez már nyilván Miklósnak az érdeme, hiszen miután Vilmos 1900-ban meghalt, ő vette át a gyár irányítását. Leszerződtette Magyarország legjobb keramikusait, öt-hét emberrel létrehozott egy stúdiót, amelynek semmi más feladata nem volt, mint hogy művészi kerámiákat gyártson. Ugyanakkor ma már jól látszik, hogy a gyár lelke egyértelműen Vilmos volt, Miklós pedig a működtetője. Így attól kezdve, hogy Vilmos meghalt, nem volt igazán olyan szellemi vezér, aki egy kicsit tovább látott volna a szecessziónál, és felkészült volna a stílusváltásra. Végül azonban nem ez, hanem az I. világháború tette tönkre a gyárat, amikor elvesztettek mindent, amit el lehetett: kereskedelmi partnereiket, az alapanyagokat adó bányákat, miközben az elszegényedett országban vevőjük sem akadt. A gyár bukdácsolt, majd jött az államosítás kora, és bár máig megvan, árnyéka az 1900-es évek eleji önmagának.

– Tudjuk, hogy pontosan hányféle kerámia került ki az 1900 és 1908 közötti időszakban a gyárból?

– Igen, mindent dokumentáltak, ami elkészült, és azt is, amit eladtak. A fazonokat berajzolták a mintakönyvbe, a dekorokat pedig a dekorkönyvbe. A fazonkönyv körülbelül tízezer darabos, ezek közül a legtöbb 1898 és 1905 közötti. A mintakönyvben öt-hatezer rajz van, ami nagyon sok, hiszen nem úgy kell elképzelni, hogy van egy fazon és egy dekor, hanem ennél sokkal bonyolultabb: volt olyan dekor, amit akár tíz fazonra is rávittek, és fordítva.

– Ezek alapján van olyan tárgy, amivel még nem találkoztak?

– Nagyon sok, és rengeteg olyan is, amelyről konkrétan tudjuk, hogy pár darab létezik belőle a világon. Ezek azok a ritkaságok, amelyekre a gyűjtők vágynak. A mi közel 250-300 Zsolnay tárgyat számláló gyűjteményünk is a szecesszióval kezdődik és azzal is végződik, vagyis nem a mennyiség a fontos, hanem az, hogy különleges csúcsdarabok legyenek benne.

– Ha visszakanyarodunk a novemberi aukcióhoz és a világrekordnak számító 28 millió forintos vételárhoz, mit gondol, árában van most a Zsolnay, vagy van még feljebb?

– A 2023-as aukció előtt a plafon körülbelül tízmillió forint volt, amit egy Zsolnay tárgyért kifizettek. Mivel tavaly csaknem háromszoros szintre robbantak fel az árak, a műkereskedelemben ilyenkor többnyire stagnálás következik be, hiszen kell egy kis idő, amíg az emberekben ez leülepedik. Megjósolhatatlan időn belül, de biztos vagyok benne, hogy az árak tovább emelkednek majd. Merthogy a szecessziós kerámiapiac átértékelődött, megismétlődött az a világsiker, amit a gyár az 1900-as évek környékén elért, hiszen a műgyűjtői piacon ma a versenytársainál három-négyszer magasabb áron kelnek el a Zsolnay szecessziós kerámiák. A kerámiapiacot a Zsolnay tehát kétszer is megnyerte, ezzel pedig a magyar kultúra legnagyobb, legexportképesebb tárgyává, nemzeti büszkeségévé vált.

További képek az alábbi cikkben: