A magyar Alföld festője

A szolnoki Damjanich János Múzeum és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum április 14-ig látogatható közös kiállítása a 155 évvel ezelőtt Hódmezővásárhelyen született Tornyai János festőművész, az úgynevezett alföldi iskola meghatározó alakja előtt tiszteleg. A Szolnoki Galériában megrendezett tárlaton szereplő mintegy 120 festmény a művész minden alkotói periódusát reprezentálja. A Tornyai János Múzeum gyűjteményéből válogatott festmények a korábban berögzült Tornyai-megítéléssel szemben az életmű változatosságára hívják fel a figyelmet.

Kivirul a paletta

A kiállítás anyagát válogató dr. Nagy Imre művészettörténész kifejti, hogy a tárlat segítségével árnyalni szeretnék a művészről korábban kialakult, kissé szűk határok közé szorított képet. Tornyai munkássága ugyanis sokkal gazdagabb, mint ahogyan azt Bodnár Éva és kortársai a rendszerváltozás előtti évtizedekben feltárták.

– A teljes életmű vizsgálata azt a módosított képet rajzolja elénk a művészről és munkásságáról, hogy bár a Munkácsy Mihály hatása alatt született korai festményei valóban az úgynevezett kritikai realizmus kategóriájába illenek bele, azonban körülbelül az 1910-es évektől kezdve elkezdte a magyar Alföldet festeni, annak különböző napszakjaiban. Amint 1917-ben fogalmazott: „Újabban inkább az eget szeretem festeni vagy a pusztát. Ennek is a lelkét inkább, mint a külsejét.” Festményein éppen olyan szívet melengetően ábrázolja a puszta témáját, mint ahogyan Petőfi tette azt verseiben. A természeti élményt egy expresszívebb, ízes és frissen megfestett képi világban dolgozza fel. 1918-tól egy nagyon erőteljes aktfestési irány kezdődik munkásságában, ami egészen 1925-ig tart, ekkor már négy éve a fővárosban él. Életének következő jelentős állomása 1928 nyara, amikor Bajára látogat. A Duna-parti városban már szabadon, mindenféle kötöttségtől mentesen több száz, zömmel kis méretű alkotáson örökíti meg a bajai szőlőket, a környező dombságot, a Sugovica partját. Ez a fajta oldott festői hozzáállás lesz a jellemző az 1934-ben a Szentendrei Művésztelepen készült munkáira is.

A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum nyugalmazott igazgatója hangsúlyozza, hogy bár kutatásai során Tornyai naplóiban a plein air kifejezéssel nem találkozott, az 1920-as évek végétől a plein air szellemében készült műveinek színei valóban kivilágosodtak, képei derűsebbek lettek, könnyedebb festői megoldásokat alkalmazott.

– Tudjuk, hogy Paul Cézanne XIX. századi posztimpresszionista francia festőművész komoly hatással volt rá. Tornyai jól ismerte a kortárs modern törekvéseket, ám ő maga egyiknek sem vált követőjévé. Teljesen egyéni festői nyelvezetet alkalmazott. Talán ezért is válhatott a köztudatban ilyen sokáig az alföldi festőiskola „rabjává”, mert életműve nehezen enged a műfaji besorolásnak. A rendkívül változatos és izgalmas életmű mindenképpen azt sugallja a kutatónak, hogy Tornyait nem észszerű bepréselni kizárólag az alföldi realista festészetbe.

A lokálpatrióta

A Magyar Képzőművészeti Egyetem jogelődjében, a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdében tanárai Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János voltak, de Tornyai elsősorban Munkácsy Mihályt tartotta példaképének. Szülővárosa támogatásával 25 évesen Párizsba utazott, ahol a híres Julian Akadémián tanult. A francia fővárosban megismerkedett példaképével, Munkácsyval is. Kapcsolatuk jellegéről keveset tudunk, de az bizonyos, hogy Munkácsy érdeklődéssel fogadta tehetségesnek tartott fiatal kollégáját, akinek az Ecce Homo nagy méretű festménye egyik mellékfigurájának fejtanulmányát ajándékozta. A párizsi évek után Tornyai német- és olaszországi tanulmányúton is járt, majd hazatérve Hódmezővásárhelyen telepedett le.

– Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen fontos szerepet töltött be a vásárhelyi kulturális élet felvirágoztatásában – emeli ki Nagy Imre. – Igazi lokálpatriótaként emlékezünk rá. Endre Béla, Rudnay Gyula és Pásztor János képzőművészekkel majolika- és agyagipartelepet alapítottak a városban, ennek a kezdeményezésnek köszönhetően a később világhírűvé vált majolikagyár egészen a rendszerváltásig működött Vásárhelyen. Ezenkívül Kiss Lajos néprajztudóssal elhivatottan gyűjtötték a helyi népművészeti értékeket, megalapozva a hódmezővásárhelyi múzeum néprajzi kollekciójának anyagát. A Jövendő című helyi kultúrpolitikai és művészeti folyóiratban megjelent cikkein keresztül pedig művészetpublicisztikai tevékenységet is folytatott.

Kortársához, Rippl-Rónai Józsefhez hasonlóan – aki párizsi évei után szintén szülővárosában, Kaposváron telepedett le – Tornyai ugyancsak a Nyugat-Európában szerzett tudás és tapasztalat birtokában érkezett haza Hódmezővásárhelyre, hogy segítse a helyi kultúra feltámasztását.

Szolnoki kapcsolódás

Szebenyi Nándor, a szolnoki Damjanich János Múzeum művészettörténeti osztályának vezetője arról tájékoztat, hogy Tornyai többszörösen kötődött Szolnok városához, jó kapcsolatot ápolt a Szolnoki Művésztelepen alkotó kortársaival, többek között Szlányi Lajossal, Koszta Józseffel, Fényes Adolffal. 1903-ban hívták meg a Szolnoki Művésztelepre, 1910-ben törzstagnak választották, de végül nem élt a felkínált lehetőséggel. Művészi attitűdje, stílusa és témái számos ponton kapcsolódnak a mindenkori szolnoki művészeti törekvésekhez, végső soron a több központú alföldi iskolára jellemző realista ábrázoláshoz, amelynek legjelentősebb hazai helyszíne Hódmezővásárhely lett.

– A sokgyermekes zsellércsaládban született Tornyai sorsát származása nagy mértékben meghatározta. Ez az indíttatás az alföldi szegényparasztság életét, illetve a tájélményt megjelenítő alkotásait fölöttébb személyessé és hitelessé tette – fejti ki Szebenyi Nándor.

Az egykori szolnoki zsinagóga épületében berendezett impozáns galéria alsó és felső szintjén időrendben és tematikus sorrendben követik egymást az életmű darabjai. Jellemző a művész munkásságára, hogy egy-egy adott téma az egész pályáján végigkísérte, így különböző alkotókorszakaiban több vázlatot, tanulmányt és variációt is készített róla.

E festmények közé tartozik a Szolnoki Galériában is megtekinthető számos tájkép, továbbá a csendéletek, a Juss, valamint a Bús magyar sors című művek változatai.

Utóbbit illetően a szolnoki kiállításon egy 1929-ben festett verzió szerepel, bár a szakirodalom leggyakrabban egy 1908-as változatra hivatkozik. A festményre valószínűleg később ragadt rá napjainkban ismert címe, a pusztában magányosan, lehajtott fejjel poroszkáló sovány ló motívuma a különböző tárlatokon eredetileg Gebe, Toldi Miklós lova, Magányos ló a pusztában címeken szerepelt. A festményt Tornyai önéletrajzként jelölte meg…