Nem sok médium emlékezett meg róla, holott azok is tudták ezt a kerek születésnapot, akik egész életében gáncsolták, megalázták, kutatásainak eredményeit kétségbe vonták, majd elhallgatták, holott legbelül minden régész, történész tudta: a nagy székely jó úton járt a magyarság eredetét illetően.

1910. március 14-én született az erdélyi Kőhalmon. A székely emberek sokkal tovább őrzik a magyarság ősi kultúráját, hagyományait, mint az anyaország „huzatos” helyein élő, a nyugati kultúrhatásnak jobban kitett nemzetrészek. Ez vonatkozik lelki kapcsolataikra is az ősökkel, így könnyebben ráéreznek azokra a történésekre, amelyek kézen fogva vezetik követőiket egy misztikus úton.

„Családom, s magam a magyar nemzet legkeletibb törzséből, a székely népből származunk. Nagyon szegények voltunk – majdnem azt mondtam, hogy hál ’ Istennek –, mert a szegénység sok emberi képességet hoz ki belőlünk, ami egyébként csendben maradva nem jutna el a felszínig.”

Kőhalom nem az egeket ostromló havasok lábainál fekszik, de észak felé elérhetőek a Hargita hegyei. A székelyderzsi unitárius erődtemplom freskója a XV. századból az egyik legszebb Szent Lászlólegendát őrzi. Rovásírásemlék is található a templom egyik tégláján. Hasonlóan értékes a közeli székelydályai templom, amelynek hálóboltozatát korai freskók díszítik (restaurálás alatt). Gazdagítja a környék kultúráját a Kis- és Nagyhomoród folyók völgyében található külön kis unitárius világ. A több mint 450 éves, teljesen egyedi felekezet meglepően modern, tagjai közül sok neves székely-magyar került ki. Szinte valamennyi homoródmenti faluban rabul ejtik a látogatót a fehérre meszelt, ragyogó kék-ajtós kis templomok, amelyek általában a XV–XVI. században épültek késő gótikus stílusban, de vannak köztük, amelyek már az Árpád-korban álltak és később alakították át; az oklándi és a homoródjánosfalvi ilyen építmény.

Ebben a környezetben nem csoda, hogy a Csaba királyfi és Szent László legendáin nevelkedett gyerek később otthonosan mozgott a magyar őstörténetben is. László Gyula unitárius iskoláit Kőhalomban, majd Kolozsvárt járta. Trianon után családját a románok kiutasították, sokáig még vagonlakók is voltak. Kiköltöztették őket a nagy semmibe Budapestre, ahol 1928-ban érettségizett. Nemcsak kiváló gondolkodó volt, de tehetségesen rajzolt, festett. Érettségi után jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mestereitől – Rudnay Gyulától, Réti Istvántól, Csók Istvántól, Glatz Oszkártól és Lyka Károlytól nemcsak festészetet, de emberséget is tanult. Festészeti tanulmányai végeztével beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol művészettörténetet, néprajzot, magyar nyelvet, földrajzot és régészetet végzett.

„Hol festő szerettem volna lenni, hol régész és a székely őstörténet megírója. Ez a két természet nagyjában hétesztendőként váltakozott bennem – írja. – Csinálom, amire a sorsom kényszerít. Nem azt, amihez kedvem van, hanem amire a sors kényszerít. Ha most rajzolnom kell, akkor azt teszem, ha meg írnom kell, akkor írok, tehát ilyen kényszerítésekből formálódik tovább ez a kettősség életemben”. Kötetei illusztrációit maga rajzolta; mondanivalója lényegét képi alakban is kifejezte.

„A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk. Természetszerűleg írtam fejedelmek, kagánok sírjairól is, de fő törekvésem mindig is az volt, hogy a köznép életét tárjam fel, ismertessem meg.”

Öntörvényű kutatási módszere már fiatalon kiemelte a hazai és a nemzetközi régészek közül. Új szemléletének lényege az volt, hogy a középpontba magát az egykor élt embert, anyagi és szellemi világát állította. „A múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle: nem házalaprajz, kemence, árok, nyereg, zabla, szablya, cserépüst, karperec, fülbevaló, lószerszám és fegyverzet, bár ezek is beletartoznak az életbe. A múlt a mindennapi élet és munka, meg álmodozás, rettegés. Felszabadult öröm és sötét félelem, szerelem és bánat, születés, menyegző, halál és másvilág. Ha csak a leletekből kisérelnők meg újjáalkotni a múltat, úgy járnánk, mintha egy döglött bogár páncélját írnók le, elemeznők, pontos és higgadt megfigyelésekkel, csak éppen az élőlény hiányoznék munkánkból…”

Ebben a szellemben írta meg máig is egyedülálló munkáját, az 1944-ben Kolozsvárt megjelent és azóta több kiadást megért „A honfoglaló magyar nép élete” című munkáját, amely azóta is kézikönyve a gondolkodó magyar régészeknek. Ebben leírja a magyar föld képét a honfoglaláskor, a lakosságot, a honfoglalók megjelenését a Kárpát-medencében, a temetők tanúvallomását, a magyar nagycsalád szerkezetét, a család életét, de szerepel benne a munka, a varázslat, a művészet, a mesterségek, a betegségek, a halál és a másvilág. E köteten nemzedékek nevelkedtek fel, mert nemcsak szakmailag volt kitűnő munka, hanem szerénységre és tudományetikára is tanított.

„Mindent megpróbáljatok, s ami jó, azt megtartsátok, ez volt családi nevelésem alapja. Ez eleve kizárta a tekintélyt, és magába foglalta a kísérletezést. Hallgatóimat arra neveltem, hogy tanulmányaikban ne ismerjenek tekintélyt, tehát ne érveljenek azzal, hogy X vagy Y ezt mondta, így tanította, és engem is bírálóan nézzenek… Mindegyikünk tévedhet megítélésében. Mivel a messze múltat inkább csak sejtjük, jobb a termékeny bizonytalanság, mint a biztosság öncsalása… Minden becsületes bírálatot köszönettel fogadok.”

Minden, amit a magyar őstörténetről írt, útját állta szakmai elismerésének. A tudományos címekre, posztokra hajtó régészek a finnugor őstörténet teljesen valószerűtlen tételeit szajkózták, nem is eredmény nélkül. László Gyula nem kapott meg több neki ígért állást, kihagyták a Régészeti Társulat vezetőségéből, a Tudományos Minősítő Bizottság szerint „nem érte el a kandidátusi címhez szükséges szintet…” Irigyei bőven voltak, támadták, feljelentették; száműzték a régészeti közéletből, saját szavaival „sokáig voltam a régészet persona non grata-ja”.

A Magyar Tudományos Akadémia örök szégyene, hogy László Gyulát nem választották akadémikusnak, ugyanakkor téves, félrevezető nézeteket terjesztő fiatalabb régészek, történészek közül több arra érdemtelent.

A budapesti ELTE tanára, majd tanszékvezetője volt 1957-től 1980-ig, amikor nyugdíjba vonult. Elismerést már csak élete utolsó dekádjában kapott; Széchenyi-díjat, Nagy Lajos-díjat és másokat.

László Gyula professzor halála a sors kegye folytán szülőföldjén következett be. Nagyváradon éjjel, 1998. június 17-én 89 évesen hunyt el, amint Kolozsvárra igyekezett az Erdélyi Magyar Kárpát-Egyesület díjának átvételére.

A XX. század legnagyobb magyar régésze tovább él műveiben és azon tanítványai lelkében, akik vállalták a nagy székely rögös útját. Kedves, mosolygós egyéniségét, szépírókat fölülmúló kiváló írói stílusát, ragyogó rajztehetségét nem felejti el, aki egyszer találkozott vele.

Amikor a második világháború után a hivatalos történetírás a magyarság bejövetele előtti időre beerőltetett százévnyi szláv korszakot, László Gyula „felmelegítette” az 1896-ban Nagy Géza által leírt kettős honfoglalást, mely szerint az utolsó avar hullámot fehér magyarnak, Árpád népét pedig fekete magyarnak nevezte. Ezzel szabad utat adott a ma már természetesnek vett „hármas (hun-avar-Árpád népe) honfoglalásnak”, illetve a Kárpát-medence visszafoglalásának. Ez egyben a legnagyobb bűne is volt.

Hankó Ildikó