A rockopera megszületése
Fél évszázaddal ezelőtt szokatlan elképzelésen dolgozott két fiatal alkotó, nem is sejtve, hogy annak eredménye korszakalkotó lesz. Andrew Lloyd Webber zeneszerző és Tim Rice szövegíró Jesus Christ Superstar című zeneművével megteremtette a rockopera műfaját.
A hagyományos értelemben vett operában szimfonikusokkal kísért, egymással összefüggő szövegek képeznek kerettörténetet. A rock műfajban úttörőnek tekintett ilyen jellegű alkotás a brit Pretty Things együttes 1968 decemberében megjelent S. (Sebastian) F. Sorrow című lemeze, amelynek dalai szintén egymással összefüggésben, egyetlen személy élettörténetről szólnak, viszont kizárólag elektromos hangszereik kíséretével. Szereposztás még nem volt, minden részlet énekesüktől, Phil Maytől hallható.
Fél évvel később a Who jelentkezett szintén egy kerettörténettel, amely egy képzeletbeli süket és vak fiatalember, Tommy (Walker) életét mutatta be. A zenemű többségét a zenekarvezető Pete Townshend írta saját bevallása szerint is pop műfajban, amit a stúdióban társaival játszott fel. Tették ezt oly mesterien, hogy az eredményt még Leonard Bernstein is méltatta, nem véletlenül mutatták be 1970-ben a New York-i Metropolitan Opera House-ban is, majd rockoperaként kezdték emlegetni.
Az első valódi rockopera azonban a Jesus Christ Superstar, ami az előzményeknél lényegesen komplexebb alkotás volt. Szereposztással készült, rock- és szimfonikus hangszerek adták a kíséretet, az ének mellett parlandók, azaz rövid beszédrészletek színesítették. Szerzői, Tim Rice szövegíró és Andrew Lloyd Webber zeneszerző akkor már négy éve dolgoztak közösen, Try It and See című szerzeményükkel az 1969-es Eurovíziós Fesztiválon is próbálkoztak, de a döntőig sem jutottak. A számot egyébként nem vetették el, miután némileg változtattak rajta, King Herod’s Song (Heródes király dala) címmel rákerült a Jesus Christ Superstar lemezükre.
A szerzőknek nem Jézus története volt az eredeti elképzelésük, ám Oroszlánszívű Richárd és Saul király képzeletbeli történetét nem fogadták el a színházak. A bibliai témától el nem szakadva, ekkor írták meg a Júdást és Poncius Pilátust központba állító Superstart, de a színházak érdeklődését ez sem keltette fel. A szerzők azonban nem keseredtek el, a helyzetben inkább a lehetőséget látták meg, hogy saját elképzeléseik szerint vegyék lemezre a művet, így maguk választhatták ki a szereplőket, énekeseket, zenészeket. A Time magazin korabeli száma szerint Jézus szerepére John Lennon jelentkezett, de azzal a feltétellel, ha Mária Magdolna szerepét Yoko Ono játszhatja.
A kiválasztottak közé került viszont az 1969-es woodstocki fesztiválon befutott Joe Cocker kísérőzenekara, a The Grease Band, a Mária Magdolnát megszemélyesítő, húszesztendős, addig ismeretlen Yvonne Elliman, Júdás szerepét a Hair West End változatában játszó színész, Murray Head, míg a már említett Heródes király dalát a Manfred Mann együttes több sikerének énekese, Mike d’Abo kapta.
A címszereplőt akkor választotta ki Tim Rice, miután meghallotta a Deep Purple azóta örökzölddé vált Child In Time című dalát, a hihetetlen hangterjedelmű énekes Ian Gillannel. Csupán néhány betanulási próba után mindössze három óra alatt rögzítették vele a szerep összes részletét, köztük – operáról lévén szó – a nagyáriának is nevezhető Gethsemane (I Only Want To Say) tételt. Aki addig nem vette komolyan a rockban rejlő értékeket, annak is el kellett ismernie, hogy a műfaj korlátait messze meghaladó képességeivel Gillan tökéletesen oldotta meg feladatát mind a mély, mind a magas hangtartományokban.
Nem kevésbé volt művészi Murray Head éneke Júdás szerepének Heaven On Their Minds című dalában, de a többi szereplő szintén a rock műfajban addig soha nem látott egyediséggel valósította meg a szerzők elképzeléseit. Erre már a színházi világnak is oda kellett figyelnie. A Broadway is szívesen mutatta be a rockoperát, a lemez szereplőinek zenekari elfoglaltságai azonban nem tették lehetővé részvételüket, ezért közülük csak Yvonne Elliman és a Pilátust alakító Berry Dennen léphetett színpadra.
Napjaink több tucat hangsávon történő felvételeinek ismeretében hihetetlen, hogy a teljes zeneanyagot csupán nyolc sávon rögzítették. Ez a korlátozás a feljátszó zenészektől, énekesektől tökéletes dalismeretet kívánt, hiszen hibázás esetén egyszerre többeknek kellett újból mikrofonhoz állni, illetve hangszerüket kézbe venni. Akkor még nem volt CD, az eredeti, csodálatosan szép borítójú dupla album 1970 októberében jelent meg olyan sikerrel, hogy a rangos Billboard listáját négy hónapig vezette, 1971-ben pedig Amerika legsikeresebb lemeze lett.
Persze felszínre kerültek ellenvélemények is, többek között az, hogy az egyházi téma nem illik a rock műfajához, nyelvezetéhez. Tim Rice nem győzte magyarázni, hogy esze ágában sem volt szövegeivel megsérteni a vallásos érzületet. Szavait igazolta, hogy amikor 1973-ban az izraeli sivatagban forgatott filmváltozatot rendezője, Norman Jewison elvitte VI. Pál pápához, őszentsége elismerően méltatta, jóllehet igencsak eltért az eredeti lemeztől, és egyfajta hippimusicalként mutatta be a cselekményt.
Magyarországon a kezdetben jazz-rock stílusú Apostol együttes vitte koncertszínpadra a Jézus Krisztus Szupersztárt, címszerepben Makrai Pál kiváló énekével, az előadásokat azonban hamarosan betiltották. Persze nem a vallásos érzületű emberek iránti figyelmességből, a kommunista politika nem tűrhette, hogy ez a téma és szemlélet teret nyerjen az országban.
Ritka, hogy a művészeti alkotásokat egységesen ítélik meg, mert lehetnek bármily tökéletesek, mindig akadnak, akik hibát keresnek rajtuk. Különösen gyakori ez, ha vallási jellegűek, és Jézust állítják a középpontba, ahogyan a Szupersztár esetében – pedig jellemábrázolásai tökéletesek, függetlenül a hallgató vallásos vagy ateista szemléletétől.
Bebizonyosodott, hogy a megfelelő zene kihozza a tehetséges muzsikusokból a maximális művészi többletet. A Jézus Krisztus Szupersztár szerzői és eredeti muzsikusai olyat alkottak, amely ötven év távlatából sem veszített semmit nagyszerűségéből.