– 2007-ben nevezték ki a Szolnoki Szigligeti Színház élére. Mi történt a három év alatt?

– A 462 férőhelyes Szolnoki Szigligeti Színház a három év alatt összesen tizennyolc bemutatót tartott. Amikor átvettem a színház vezetését, a bérletes bevételünk nagyjából hetven százaléka volt a mainak. Pályázatom lényeges részét a színházzal szemben lévő szobaszínház épületének sorsa képezte, amely nagyon leromlott állapotban volt. Az épületet használatra megkaptuk az önkormányzattól, ahol a színészek számára pihenőhelyiségeket és egy kilencvenszemélyes stúdiószínházat terveztünk, s melynek átadását 2010. Szent István ünnepén tartjuk, tehát sikerült. Ezekről persze ritkábban hallani, esetenként még mindig az a téma, hogy Balázs Péter milyen oldali színházat csinál.

– És milyet?

– Olyat, amelyben szeretem a színházat, szeretem a színészeimet. Bízom abban, hogy többükből néhány éven belül országos hírű művész válik. Úgy érzem, kialakult egy igazi műhely, szeretetteljes légkör. Ezt az utóbbi három esztendőt életem legtartalmasabb időszakának tartom. Büszke vagyok a színházamra, vezetőtársaimra, s hogy az országból mindenhonnan jönnek a nézők, akik szeretik, becsülik és élvezik a látottakat. Persze ez az én véleményem, de ha mindenképp meg kell a helyünket határozni, ez egy konvencionális színház, ami nem jelenti azt, hogy avítt, régi és unalmas lenne.

– Milyen a színigazgatói ars poetikája?

– A színigazgatás nem egyéni karrierről szól. Nem „comme il faut” közpénzekből magadnak karriert csinálni. Eszembe sem jutott, hogy igazgatóként magamra osszak egy szerepet, amit színészként nem játszhattam el. A színigazgatás nem csak színészi és művészi kérdés. A szolnoki színházban a színészek mellett még több mint nyolcvanan dolgoznak, akiknek az egzisztenciájáért én vagyok a felelős. Bor Zoltán produkciós igazgatóval és Kiss József művészeti vezetővel igyekszünk olyan körülményeket teremteni, hogy minden helyre a legmegfelelőbb ember kerüljön. A szolgálat öröm. Nekem örömöt okoz, hogy szolgálhatom azt a több mint százezer embert, akik a szolnoki színházat látogatják. Három év alatt teljes szemléletváltást vittünk végbe, amely során jelentősen javultunk szinte minden téren, miközben egy fillérrel sem kaptunk, de nem is kértünk többet, mint az előttünk regnálók. Minden színháznak sugároznia kell valamilyen szellemiséget. Amikor főiskolás voltam és a Nemzeti Színházban kezdtem statisztálni, minden évben a Bánk bánnal nyitották meg az évadot. Ha kísérleti helyszínné alakítanak egy színházat, csak egy bizonyos rétegnek fog tetszeni, a laboratórium vezetőjének, a beosztottjainak, s azok rokonainak. Továbbá nagy hibának tartom, hogy a színházak mindenféle műfajt játszanak, ezáltal nincs profiljuk.

– Ön szerint mennyi időnek kell eltelnie, hogy a szociálliberális oldal a társadalmi támogatottságának megfelelő arányban legyen jelen a művészi szférában?

– Száztizenhárom évnek és hat hónapnak. Komolyra fordítva a szót, nem tudom. A gond az, hogy a balliberálisok úgy értelmezik a művészet szabadságát, hogy inkább csinálnak közönség nélküli színházat, mintsem tudomásul vennék a közönség kívánságát. Olyan, mint az előző rendszer, amely nem szerette a népét. Saját magát szereti, és a klientúráját. A média, a film és a színház maguk által kinevezett üdvapostolai megteremtik és uralják a maguk közönségét, aki pedig tiltakozik ez ellen, azt kirekesztik, vagy nem vesznek róla tudomást. Csak meg kell nézni a szabadidővel mit kezdeni nem tudó, kereskedelmi televíziókon élő tapstársadalmat, ahogy a legnagyobb gyengeelméjűséget is ünneplik, ha azt a korszellemnek megfelelően tálalják neki. Ebben a szociálliberálisok remekül lubickolnak.

– Mi a véleménye a kortárs drámákról?

– A kortárs drámák írói többnyire a kuriozitás, a furcsaság felé mennek el, és azt az általános értéket, ami mindenki számára tanulságossá teszi a művet, nem, vagy nagyon ritkán találják meg. Szakonyi Adáshibája ma ugyanúgy hat, mint évtizedekkel ezelőtt. Látjuk, hogy a közösségi léttől teljesen elidegenedett családok, emberek mennyire nem foglalkoznak egymással. De el tudom képzelni, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem az egyéni boldogulás lesz a mérce. Sok darabot kapunk, olvasunk, de csak keveset tudunk bemutatni.

– A Kádár-rendszerben egy színházi társulat miért volt sokkal összetartóbb, mint most?

– Mert akkor nem lehetett máshova szerződni, diktatúra volt. Ha egy színész el akart menni, azt mondták, nincs státusz. A színházvezető az állami vezető meghosszabbított keze volt. Az igazgatóm nem a művésztársam volt, hanem a felettesem. Ő is rettegett, és lefele rettegtetett. Így érthető, hogy a társulatok tagjai összefogtak. De egy pohár bor, egy pillantás, és tudtuk, ki mit érez, és azt hittük, azt is tudjuk, ki milyen ember. De sokszor tévedtünk!

– Ma hogyan lehet összetartó társulatot teremteni?

– Úgy, ha a vezető szereti az embereket, hogy lehetőségeket nyújt neki, és nem magával foglalkozik, hanem a társulatával. Nem azt mondom, hogy mindenkit imádni kell, hanem meg kell teremteni a lehetőségeket, hogy dolgozni tudjanak, hogy a munkájukban szabadok legyenek, és képezhessék magukat. A Vígszínháznál – ami a Várkonyi-érában relatív egy szabad sziget volt – a nagy színészegyéniségek úgy tanítottak minket, fiatalokat, hogy az soha nem volt sem sértő, sem kioktató, és szárnyakat adtak azzal, hogy maguk mellé fogadtak. Erre a légkörre törekszem Szolnokon is, ahol a fegyelem önmagától adódik, és a színészek ambicionálják a szakmájukat.

– Milyen változásokra számít az új kormányzati ciklusban?

– Szükséges a finanszírozási rendszer részleges megváltoztatása. Bízzák a források megjelölését és a pénzeszközök felhasználását a mindenkori igazgatókra. Döntsék el ők, hogy számítógépet vesznek, vagy megcsináltatják a cserepeket. Minden év elején számoltassák el az igazgatót, mit miért tett, és ha a döntéseit nem tudja védeni, vonja le az erkölcsi, anyagi konzekvenciát és távozzon, de ha jól döntött, kapjon bizalmat. A közbeszerzés bonyolult, átláthatatlan és drága. A közbeszerzési törvényben előírt nyolcmillió forint közbeszerzési értékhatár nagyon megnehezíti a munkánkat. Megoldás lehetne a speciális művészeti kiadások, a díszlet, a jelmez, a szolgáltatások közbeszerzési értékhatárának felemelése a duplájára. A jogszabályok fojtogatnak. Az Előadó-művészeti törvény átgondolatlan, életszerűtlen, hibákkal teli, bár örülünk, hogy egyáltalán van ilyen. Felesleges, az életünket ellehetetlenítő bürokrácia uralkodik: megvalósítási terv, teljesítményterv, beszámolók. Figyelembe kell venni, hogy más feladatot lát el egy színház vidéken, mint a fővárosban. Egy vidéki teátrumnak eltérőek a működési körülményei, ami másfajta támogatási rendszert igényelne. Más a piaci helyzete is, és a finanszírozás tekintetében is jelentős a vidéki társulatok lemaradása. Vidéki színházként nemcsak egy városi közösség, hanem az agglomeráció, a megye, a régió területét is el kell látni. Egy ezer férőhelyes budapesti színháznak akkor is annyi bevétele van, mint a szolnoki színháznak, ha félházas előadásokkal megy. Ha amerikai musicaleket játszik, akkor folyamatos teltház mellett háromszáz előadás után hatszázmillió lesz a bevétele. Egy vidéki színház, amelyik műsortervét úgy állítja össze, hogy abban a magyar irodalom, a világirodalom, a klasszikus irodalom, a zenés irodalom, az operett és a musical is benne legyen, ezzel nem tudja felvenni a versenyt. A magyar színházi struktúra működtetéséhez támogatásra van szükség, tiszta, világos és értékarányos támogatásra.

– Milyen szemléletbeli változásra számít a színművészeten belül?

– Ne csak egyfajta színházi előadásmód legyen az elfogadott, és az úgynevezett modern. Itt van például a Poszt, ahová úgynevezett alternatív darabokat válogatnak be. Megjegyzem, önmagában alternatív nem lehet egy színház, csak valamihez képest lehet az. Van egy színház, ahol középen megy fel a függöny, miközben nyitányt játszanak, annak az az alternatívája, hogy nincs függöny és nem játszanak nyitányt. És egyáltalán, hogyan választják el az ocsút a tiszta búzától? Hányszor hallottam, hogy a nézőt le kell cserélni, mert nem érti, nincs esze, műveletlen! A gazdasági-erkölcsi válság korszakában az emberek sokkal jobban vágynak a rendre, a tisztességre, az erkölcsi alapértékekre, mint korábban.

– Szükséges-e modernizálni a színházakat, hogy az ifjúság fogékonyabb legyen az előadásokra?

– Ilyen értelemben valóban szükséges modernizálni. Tavaly október 23-án lehetővé tettük a Bánk bán internetes közvetítését. Ez egy jó közelítés a fiatalok felé. De a legjobb az, ha az oktatásunk olyan embereket nevel belőlük, akik kíváncsiak a színházra. Mindent a nevelésnél, az óvodánál, az iskolánál kell kezdeni. Nem a színházat kell levinni az ifjúsághoz, hanem az ifjúságot kell felemelni a színházhoz. Látom, hogy az új kormány milyen erővel és intenzitással vetette bele magát a munkába, és biztos vagyok, hogy a változások pozitívak lesznek. De nem egyik napról a másikra, ahogy a rendszerváltás idején gondoltunk, hogy holnaptól minden jó lesz. Látjuk, hogy közben elmúlt a fél életünk, és nem lett jobb. De most megvan a lehetőségünk, és ha a Jóisten erőt ad, én ebben a munkában részt fogok venni.

– Mi a véleménye a színészképzésről?

– Lesújtó. Tudja, hány helyre hívtak tanítani? Még olyan is volt, ahol azt mondták, hogy nem kell bejárnom, csak a nevemet adjam hozzá. A különböző médiaiskolák csak úgy ontják magukból a növendékeket. Kevés az olyan elkötelezett tanár, aki azt szeretné, hogy a növendéke legyen a legjobb. Csak oktatni szeretnek. De olyan vizsgaelőadást is láttam, ahol maszkokban és eltorzított hanggal játszottak. Egy színigazgató, aki fiatal színészt szeretne szerződtetni, még véletlenül sem tudja megállapítani, milyen képességei vannak a színésznek. Ha ilyen szemléletű oktatás lenne a Zeneakadémián, nem lennének zongoraművészeink.

Lass Gábor

BALÁZS PÉTER

színművész

1943-ban született Budapesten.

1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Színészi pályája a veszprémi Petőfi Színházban kezdődött, majd 1970-1995-ig a fővárosi Vígszínház tagja.

2007-től a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója.

Díjai: Jászai Mari-díj (1982), MSZOSZ-díj (1993), Pro Comedia-díj (1994).