Aki ételt, italt adott

– A Biblia növényeinek és ételeinek tanulmányozásával hogyan lehet közelebb kerülni Istenhez?

– Inkább az volt a célom, hogy jobban megértsem Istent. Közelebb kerülni hozzá nem lehet pusztán azáltal, hogy elmegyek egy bibliaiskolába, és ismereteket szerzek a Szentírásról. Isten mindig is kereste velünk a közelséget, eleve közel van hozzánk, nekünk csak fel kell ezt ismernünk. A bibliaiskola nekem abban segített, hogy az ő írott szavát minél jobban megértsem. Ez a folyamat inkább arra hasonlít, mint amikor az ember megszeret egy költőt, és eredetiben akarja olvasni a verseit, ezért megtanul egy nyelvet. Vannak olyan, nem is jelentéktelen apróságok, amelyeket csak így érthetünk meg igazán. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Bibliát nehéz megérteni, ugyanis van egy nagy segítségünk hozzá, a Szentlélek, aki nagyon sok jó gondolatot ad. De ha azt a kort tanulmányozzuk, amelyben íródott, annak a növényeivel, azoknak az embereknek az ételeivel, szokásaival, mindennapi életével együtt, akkor tisztább és világosabb lesz számunkra az üzenet.

– Például mi vált így világosabbá?

– Dávid huszonharmadik zsoltárában szerepel, hogy: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.” A pásztor egyébként az egész Bibliában, sőt, az egész ókori irodalomban is jelképes szerepet tölt be. Ha valaki járt a Szentföldön vagy ezeken a nagyon száraz, közel-keleti tájakon, akkor már nem úgy gondol a juhokra, mint Európában, ahol szép, zöld fűben álldogálnak a fehér bárányok. A dús fű valójában egészen rendkívüli jelenség ezen a vidéken. Akárcsak a friss forrásvíz. A Szentföldön két esős időszak van, és a források nyár végére elapadnak. Tehát Isten egészen különleges módon gondoskodik rólunk, amikor pásztorként vezet. Ennek a zsoltárnak az üzenete erőteljesebb számomra, ha értem, mit jelent pontosan. A másik egy újszövetségi példa. Amikor Jézust a keresztre előkészítették, szóba kerül a mirhás bor. Az elítélteknek egy irgalmas csoport, általában asszonyok mirhás bort szoktak kínálni, ami fájdalomcsillapító, kissé kábító hatású készítmény, amivel enyhíteni akarták az elítéltekre váró mérhetetlen szenvedést. Jézus ezt visszautasította, mert a teljes fájdalmat vállalni akarta értünk. Ráadásul a mirha nagyon drága növény, tehát ennek a gesztusnak nagy értéke van, ezért is került be az Igébe. Azoknak a zsidóknak és pogányoknak, akik annak idején vagy nem sokkal később olvasták az evangéliumokat, ez kifejezetten erős üzenet volt.

– A mirhás bor hasonlít a mi ürmös borunkra?

– Olyan értelemben igen, hogy fűszerezték a bort. Az ókorban mások voltak a borfogyasztási szokások; keverték és fűszerezték az italt, sokszor azért is, mert a mindennapi, átlagos bor nem volt finom, és valószínűleg zavaros is volt. Az ürmös bor arra utalhat, hogy ez szokás még a középkorban is jellemző lehetett.

– Milyen ételek maradtak esetleg meg a Biblia korából, hol lehetne ilyeneket megkóstolni?

– Izraelben már teljesen eltűntek a szokások a történelmi hányattatások okán. Sokkal inkább a környékbeli arab és perzsa népek őriztek meg valamennyit a bibliai időkből. Iránban még sütik a kenyeret a külön, kicsi, földbe mélyített kemencékben, és vannak föld feletti kemencéik is, amelyek belső oldalára tapasztják a vékony tésztát, sőt, láttam olyat is, ahol fémlemez tetején sütötték. Ezek a módszerek nagyon hasonlíthatnak a Jézus korabeli időkre, ha el akarjuk képzelni, milyen lehetett. Sok mindent tudunk az ókori étkezésről, kétezer évvel ezelőttről fennmaradt Apicius szakácskönyve is. A zsidó étkezési szokásokat előíró mózesi törvényeket szintén ismerjük, de azt nem tudjuk, milyen volt az íze ezeknek az ételeknek. A magyar nyelvterületen is ezerféleképpen készítik a töltött káposztát, Munkácstól Kőszegig, sokféle ízesítéssel. Ha most valaki csinálna egy fűszeres bort, mint a bibliai idők borát, az jó üzleti fogás lenne, de valójában nem tudna hiteles lenni.

– Sok, evéssel kapcsolatos szertartásunk van a keresztény ünnepeken, ezek mennyiben kapcsolódnak az eredeti szokásokhoz, például karácsonykor?

– Az első karácsonyokat a IV–V. században kezdték el ünnepelni, az ehhez kötődő ételeknek semmi közük sincs a bibliai időkhöz. Inkább később kialakult középkori szokások, amelyek a népi hagyományokkal kapcsolódtak össze. Például a mákos bejgli vagy szilveszter környékén a lencse a bőséget jelképezi, hogy gazdag legyen a következő év, erre utal a mák, a dió és a hal pikkelye. E hiedelmeknek nem sok közük van a keresztény mondanivalóhoz, talán még méltatlanok is a karácsony szellemiségéhez olyan értelemben, hogy a bőséget Isten adja, és a vele való kapcsolatunkban nyer értelmet. Persze, sok vallási ünnep gyökere pogány.

– A hal viszont keresztény szimbólum.

– És böjti jelentősége miatt került a karácsonyi asztalra. Amikor a kora középkorban kialakultak a vallási előírások, meghatározott böjti napokat jelöltek ki, és a hal azért került az ilyen ételek közé, mert nem húsnak számított. Mindenesetre nem az étel adja a karácsony jelentőségét. Mi például mindig olyan különleges ételeket eszünk, amelyeket főleg Kelet-Ázsiából, Távol-Keletről szerzünk be a férjemmel. Mindegy, hogy tiramisu vagy bejgli van az asztalon, az a fontos, hogy az ünnepek egy kicsit a hétköznapok fölé emeljenek minket. Ebben a külsőségek is segítenek, mint az otthon feldíszítése, a karácsonyfa, a fények, a szegfűszeggel díszített kis narancsok, az ünnepi ruha. De nem bizonyos ételek elfogyasztása vagy szokások végrehajtása az Istennel való kapcsolatunk záloga; erről Pál apostol is ír. A közösségben megélt szeretet az, amely lehetővé teszi a karácsonyi üzenet befogadását, miszerint Isten úgy szeret minket, hogy elküldte Jézust. Ez egy gyönyörű ünnep, és én is alig várom, hogy újra eljöjjön.

– Mégis, az utolsó vacsora is szimbolikus jelentőségű esemény.

– Természetesen. A Biblia nagyon gazdagon ír a szimbólumokról, és én nem is ezek ellen szóltam, hanem az eredeti értelmüktől elvált táplálkozási szokásokról. Jézus utolsó vacsorája egy pészahi vacsora volt, az egyiptomi kivonulás napjának az ünnepe, amit az ortodox, illetve a vallásos zsidók nagyon szépen megünnepelnek ma is, olyan ételekkel, amelyek jellemzőek voltak arra a korra, ma pedig jelképes értelműek. Például a bárány ilyen, ugyanis amikor Isten Egyiptomból kimentette az ő népét, egy bárányt kellett levágni, egy tökéletes, egyéves állatot, és annak a vérével megjelölni az ajtófélfákat, hogy az elsőszülötteket öldöklő angyal azokat a házakat elkerülje. Ezért esznek ők páskabárányt jelképező húsfélét ilyenkor. Mellette ott van a kovásztalan lepénykenyér, ami arra utal, hogy sietve kellett elhagyni Egyiptomot, nem volt idő megkeleszteni a tésztát.

– A könyvben azt is írja, egészen máshogy zajlott az utolsó vacsora, mint ahogy elképzeljük. Hogyan?

– A középkori és reneszánsz ábrázolások eltérnek a bibliai idők gyakorlatától, hiszen az ősi és a római szokásokhoz híven, félig fekve ehettek az emberek. Közép-Ázsiában ma is a legtöbb nép a földön ülve eszik. Amikor például Iránban jártunk vendégségben, a modern városi lakásokban a fotelban ülve beszélgettünk, aztán a szoba közepére, egy szép szőnyegre terített abrosz elé telepedtünk le ebédelni. A rómaiak pedig azokban az időkben úgy ettek, hogy kerevetre, alacsony pamlagra heveredtek oldalfekvésben, bal kezükre támaszkodtak, és a jobb kezükkel vették magukhoz a ételt. A lábuk hátrébb volt, nem a teríték mentén, így a fejük, mellkasuk egymáshoz közel helyezkedett el. Ezt értve másképp hangzik, hogy János, a szeretett tanítvány a mester mellkasára hajtotta a fejét, amikor bizalmasan beszélt vele. Valójában így nézhetett ki, amikor odahajoltak egymáshoz halkabban beszélgetni.

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora. A valóságban félig fekve étkeztek

Ahol a földön ülve esznek: Tádzsikisztán

Mirha

1 2 3 4 5 6 / 6

– A fentiek után mit jelent valójában az, hogy Isten báránya?

– Említettem, milyen jelentősége van a páskabáránynak, amely az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásra emlékezteti a zsidókat. Szimbolikus jelentése, hogy aki hitt a páskabárány vérében és feláldozta, annak az elsőszülöttje megmenekült. Később, az áldozati szertartásokban is megjelenik a bárány, ezek Mózes könyveiben, a Tórában részletesen szerepelnek. Amikor Keresztelő János a Jordán partján azt mondta, látva Jézust közeledni, hogy „íme, az Isten Báránya”, akkor akik ezt hallgatták, nem arra gondoltak, amire a mai európai ember. Nem az ártatlanságra, szelídségre, hanem az áldozatra és a szabadulásra. Isten báránya azt jelentette, hogy maga Isten fog áldozatot bemutatni, és szabadítást véghez vinni.

– A mélyen hívő embereknek mind van egy történetük arról, hogyan, milyen élmények hatására találták meg igazán Istent. Önnek mi hozott fordulatot az életében?

– Vallásos családban nőttem fel, a szüleim mindketten reformátusok voltak, és annak rendje-módja szerint neveltek engem is. Megkereszteltek, konfirmáltam, de nekem akkor ez még semmit sem jelentett. Harmincas éveim vége felé jártam, amikor otthon voltam négy kicsi gyerekkel, és a férjem egyik unokahúga Pasarétre járt egy nagy budapesti gyülekezetbe Cseri Kálmánhoz, akinek akkoriban felvették a prédikációit kazettára. Amikor esténként halomban állt a mosogatnivaló, és a gyerekek elaludtak, ezeket hallgattam mosogatás közben, és egyre jobban megragadtak az üzenetek. Nem tudok egy konkrét időpontot mondani a fordulatra, inkább úgy fogalmaznék, hogy Isten, mint egy mérlegnek a serpenyőjébe, elkezdte pakolni az igéket, és egyszer csak azt vettem észre, a mérleg átbillent, és én már mindent úgy akarok csinálni az életemben, hogy az ő akaratát követem. Úgy döntöttem, ha már ezt a hívogatást meghallottam, komolyan is veszem. Természettudósként a személyiségemhez, gondolkodásmódomhoz hozzátartozik, hogy a dolgok után kutakodjam, megértsem a természetüket, így Isten akaratát. Ezért mentem el a Bibliaszövetség, majd a Fiúság Akadémia bibliaiskoláiba, és így tulajdonképpen már felnőttként lettem valóban keresztyén, azaz Krisztus-követő. Azóta tart ez a boldog állapot. Ez egyfajta szellemiség, amely engem nap mint nap vezet. Így kezdtem el foglalkozni a Szentírás tanulmányozásával botanikusként is, hogy hozzátegyek valamit az értelmezéséhez az én tudásommal és képességeimmel. Örök életemre tanuló maradok, és soha nem leszek kész tanítvány.

– És valóban a vácrátóti arborétumban él?

– Igen, általában mindenki így hívja, de ez valójában a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert. A kettő nem szinonimája egymásnak, az arborétum csak fák és cserjék gyűjteménye, mi pedig egy intézmény vagyunk, kutatással is foglalkozunk, a génállomány megőrzésével, bővítésével; ez a leggazdagabb ilyen intézmény az országban. 12-13 ezerféle növényünk van, és az egyes gyűjteményeket szakemberek vezetik. Tulajdonképpen egy élő múzeum a miénk, élő anyaggal dolgozunk, és valóban itt élünk, más kurátorokkal, kutatókkal együtt a kertben, itt neveltük fel a férjemmel a négy gyerekünket is. Ezért fontos az én hozzáállásomban a hála. Mert tényleg nagyon hálás vagyok Istennek. Egy botanikus számára az a legjobb, ha a növényvilággal foglalkozhat, és egy ilyen gazdag kertben is élhet.