Fotó: Ákos.hu
Hirdetés

Lemezek, koncertek, teltházas arénák, rajongók, rekordok, versek, dalok, interjúk – látjuk, halljuk, ismerjük. Ismerjük? Kovács Ákos énekes, dalszerző, és ehhez immár egyáltalán nem túlzás hozzátenni: író. Első novelláskötetének a bemutatóján jártunk, ahol Juhász Anna irodalmár beszélgetett vele.

Kettejük együttes jelenléte máris más hangulatot jelentett, mint amit eddig megszokhattunk. Talán nem belemagyarázás, de Ákos ezúttal nem csak az új szerepe miatt volt más, sőt úgy tűnt, mintha izgulna. Lehetett ez persze a várakozás izgalma, mégis talán többről van szó. Egy olyan világba lépett be, ahol még nem járt, ahova csak „meztelenül” és őszintén érdemes belépni.

Nem véletlenül kezdte Juhász Anna is azzal, hogy aki elolvassa a könyvet, teljesen más oldaláról fogja megismerni Ákost, mert mélyre megy, nagyon őszinte, olyan, mintha beavatna minket rengeteg érzésébe, ahogy ő látja a világot, az embereket és saját magát. Ilyen bevezető után nincs kétség, csak várakozás. Pár mondat után pedig rájöhetünk, tényleg új oldaláról ismerjük meg az „ismert” Kovács Ákost.

Ákos szerint ahhoz, hogy az ember zenélni tudjon vagy dalt írni, dalokat kell hallgatni. Ahhoz pedig, hogy írni tudjon, olvasni kell. Elmondta, hogy mindig a könyvek bűvöletében élt, ezért az irodalom előbb érdekelte, mint a zene.

– Engem a zene egyáltalán nem érdekelt, a dalok érdekelnek, a dalforma érdekel, nem is lettem zenész. Sokszor hallom magamról, hogy zenész vagyok, de én zenészekkel dolgozom, olyan tehetséges emberekkel, akik az egész életüket a zenélésre tették fel, soha életemben nem éreztem magam mellettük zenésznek. Tinódi Lantos Sebestyénhez sokkal több közöm van, mint a csillogó popsztárokhoz – mondta.

Korábban írtuk


Juhász Anna megjegyezte, Ákos novelláiban édesapákról, nagyszülőkről, útkereső férfiról is szó van, női és férfihangról, párkapcsolatról, veszteségről, történelemről, benne van a XXI. század, és egy olyan férfi írja, aki nagyon figyel.

– Figyelem a világot magam körül, mert tanulni akarok. Meg akarom tanulni a világot, nem sok időm van erre – kezdte a válaszát Ákos, majd azzal folytatta: az idősebbek azt szokták mondani, hogy mire az ember megtanul élni, addigra pont „lejár a menet”. Az juthat a boldogság valamilyen fokára, aki egy picit hamarabb megtanul élni. Mint mondta, életünk folyamán az utánzáson keresztül tanulunk, próbálunk valakinek a nyomdokába, lábnyomába lépni. Nyilvánvaló, tette hozzá, hogy novelláiban is tetten érhető, hogy olvasmányai közül mi az, ami megremegtette, „belémarkolt”.

Ákos szerint lehet egy író más korban, más földrészen, mégis olyan közelséget képes kiváltani, amit csak a személyes ismeretséghez lehet hasonlítani. Gyerekként ő például Updike-tól hallott először a válásról, párkapcsolati konfliktusokról. Volt novellája, amit annyiszor elolvasott, hogy úgy érezte, személyesen ismeri, ezért a halálhírét hallva olyan volt, mintha egy közeli ismerőst veszített volna el.

– Azt az irodalmat érzem magaménak, ami katarzist váltott ki belőlem. Szeretnék ilyet írni, hogy sikerül vagy nem, az most fog kiderülni, hogy milyen fogadtatásra talál – tette hozzá.

Juhász Anna úgy vélte, Ákos novellái olyan magabiztos és érzékeny szövegek, amik önállóan megállják a helyüket attól függetlenül, hogy hívják a szerzőjüket. A könyv címére is kitért, ami az egyik novellának is címe, így adódott a kérdés: Ákosnak mi az, amit nem lehet megúszni? Juhász Anna szerint az őszinte találkozást magunkkal, míg Ákos egyből rávágta: ezt a kötetet. Hozzátette, a könyv egy számvetés is, „hogy mire jó az ember, hogy mire vagyok jó”. Ötvenhárom évesen sikeres lett egy műfajban, ami védelmet és támadási felületet is adott, de burokba is zárta. Hálás azért, hogy most ennyi idősen új emberekkel találkozik, új dolgokat kérdeznek tőle, óriási jutalomnak éli meg, hogy még mindig új irányt vehet az élete.

Felmerült a kérdés, mikor, hol és milyen körülmények között ír az elfoglalt életmódja mellett, koncertek és dalszerzés között hol fért bele az időbe a novellaírás is? Ákos elmondta, az utazásai alatt sokszor írt naplót, a kötetben szerepel is egy olyan novella, aminek az a címe, hogy Ami az útinaplóból kimaradt. A három részből álló kötetet, a tizenhét novellát egyébként csaknem húsz éven keresztül írta, ezért Juhász Anna arra is kíváncsi volt, mennyire volt nehéz megfogni az elillanó pillanatot, mert nem biztos, hogy annyira egyszerű és magától értetődő, mint amennyire a kötetben a szövegek összeérnek.

– Kegyetlen dolog, hogy amit az ember a lelkében lobogni lát, az mindig sokkal szebb, mint amit sikerül leírni, de az írás olyan gyötrő szenvedély, hogy közben új tüzek lobbannak, új irányt kap valami – mondta Ákos, majd azzal folytatta: a történet mindig eljut egy olyan pontra, amitől saját „nehézkedési ereje” lesz, a figurák önálló életre kelnek, saját törvényszerűségeik szerint kezdenek működni, onnan már „csak” az a dolga a szerzőnek, hogy rohanjon a robogó vonat után, megpróbálja elkapni a tempót és felszállni, ha sikerül, akkor sínen van. Amikor nem jön el a pillanat, célszerű abbahagyni és pihentetni, később újra belefogni. Egyes szövegek évekig pihentek, amíg a másfél oldal egyszer nekiindult és húsz lett belőle. A taxis című novellából egyébként forgatókönyvet is írt és a kisfilmet is leforgatták már hozzá.

Fotó: Ákos.hu

A könyvbemutató beszélgetéshez a kötet szerkesztője, Helfrich Judit is csatlakozott, aki elmondta, hogy klasszikus szerző–szerkesztő kapcsolat alakult ki közöttük. Ákos szövegei nem igényeltek erős beavatkozást, inkább inspiráló, kreatív folyamat volt az összes megbeszélésük. A tördeléssel és formai elemekkel – akár egy-egy elválasztással – rengeteg időt töltöttek, hogy a kötet „belülről gazdagítsa a lelkeket és kívülről a szemet gyönyörködtesse.”

Helfrich Juditot idén választották meg harmadszorra az év korrektorának, Ákos elárulta, hogy képesek voltak a közös munka során másfél órát vitázni akár egy vesszőn is, ezek az érveket felsorakoztató beszélgetések nagy intellektuális élményt jelentettek. Elárulta, az első kérés, amit szerkesztője felé megfogalmazott, úgy szólt: el kellene eldönteni, hogy amit megírt, irodalom vagy sem? Mert ha a külső szemlélő számára nem az, akkor lemond a megjelenésről és saját örömömére „szenvedte el ezeket a novellákat”. A választ hosszúnak tűnő várakozás után kapta meg: nem kell aggódni, ez szépirodalmi teljesítmény. Ákos saját bevallása szerint egyből megivott egy pohár vörösbort és megnézett három Makk Károly-filmet, ami nála az elragadtatottság jele. Helfrich Judit szerint érthető volt az aggodalom, hiszen az ember ilyenkor egy másik ember kezébe teszi a saját világát.

Juhász Anna az egyórás beszélgetést zárásaként azt mondta: a bemutató hasonló érzelmi hullámvasút volt, mint a könyv. Ez a kötet olyan, mint az életünk, egy erős önreflexió, benne vannak az érzéseink. Helfrich Judit hozzátette, a novellákra és a könyv egészére igaz, hogy nincs lezárva, mert mindegyik végkifejlete az, hogy ezt nem lehet megúszni.