– Melyik volt az apai, melyik az anyai ág?

– Az apai ág református lévén a tizenhatodik századi vallásüldözések idején került a közeli Kocsra, és 1608-ban költöztek Tatára. Körmendről jöttek, azért a név. A paraszti létből idővel áttértek az iparosságra, nagyapámat már a híres tatai fazekasság egyik jeleseként ismerték. Az ezredévi kiállításon aranyérmet nyert egy huszonöt literes díszkorsójával, ezt most a tatai múzeum őrzi. Ezen az ágon még színészeket is találunk. Az anyai ág tovább őrizte a paraszti létet, nagyapámék tizenketten voltak testvérek, abból nyolc élő maradt. Ez a Cselédes nagyapám az, akitől én sok mindent örököltem, kitűnő vincellér volt, erdész lett, és csemetekert-kezelő, az országos mezőgazdasági kiállításokon ő rendezte a csemetekerteket. Arra volt büszke, hogy ővele nemcsak Darányi, a földművelésügyi miniszter, hanem egyszer még Horthy Miklós is kezet fogott. Régi ember volt ő, végigküzdötte az első világháborút. Ebből az ágból jöttem én. Apám már iparos volt, szabó, méghozzá angol úri szabó, ezért annak idején az elvtársi világban többször megkaptam, hogy nem elég, hogy angol, még úri is. Anyám elvégezte a polgárit, és háztartásbeli volt, mikor megszülettem 1929-ben itt Tatán, méghozzá a Csurgó kút fölött állt a házunk, a nagytemplom mögött. Több helyen is laktunk, a Fürdő utcán, a Kossuth téren, a Komáromi utcán, végül a Fazekas utcán. Iskolába a református elemibe jártam, onnan mentem a piarista gimnáziumba, ahova négy évig Bodmérról jártam be, mert közben kiköltöztünk. Vonattal kellett jönni Szár megállóig, onnan gyalogoltam mindennap. Diák voltam még, mikor jött a háború 1945-ben, tizenhat éves, és minket leventéket a nyilasok úgymond összeszedtek. Kihirdették, hogy az 1929-ben születettek katonakötelesek, rögtönítélő bírósággal, meg egyébbel fenyegettek, de nem mentem el a nyilasok irodájába, ami a Cifra malommal szemben volt, onnan indultunk volna. Megszöktem magyarán mondva, és bujdostam, Kocsra menekítettek ki a szülők, ott rejtettek el, de egyszer bejöttem Tatára, és fölismert az egyik nyilas, apámat előkerítették, és ajánlották, hogy adjanak engem elő, mert agyonlövik. Ekkor beállottam önként magyar katonának. Abban az időben három lehetősége volt egy leventének, kimenni a németekhez, vagy a Hunyadi páncélosokhoz beállni, vagy magyar katonának lenni. Én ezt választottam, méghozzá volt annyi eszem, hogy nem harcoló alakulathoz, hanem pékekhez kértem magam. Mint önkéntes katona, szabályosan szolgáltam pár kilométerre innen, Kisigmándon, ott voltam küldönc, közben megtanultam, amit a táborikenyér-sütésről lehetett. Így jutottunk ki Ausztriába, végül Csehországban kerültünk amerikai hadifogságba, akik átadtak minket az oroszoknak, így lettem én orosz hadifogoly. Máramarosszigetről engedtek el minket, akik tizennyolc éven aluliak voltunk, mondván, hogy mi nem vagyunk felelősek a háborúért.

– Hogyan alakult a sorsa a háború után?

– Folytattam a középiskolai tanulmányaimat, de 1948-ban vasúti baleset ért, elveszítettem fél karomat, és a bal lábam is súlyosan megsérült, de helyre jöttem, úgyhogy járógéppel tudtam menni. A baleset miatt meghosszabbodott a tanulmányi időm, 1950-ben érettségiztem. A piaristáknak sokat köszönhetek. Nem voltam jó tanuló, pótvizsgáztam is, de azt a szellemet, amit mi ott kaptunk, a magyarságtudatot, az erkölcsöt, a hazaszeretetet, azt nekik köszönhetem, ez végigkísért életem során.

– Soha nem jelentett gondot az iskolában, hogy református?

– Erről nem szóltam. A harmincnyolc fős osztályban tizenegyen voltunk reformátusok, és öten voltak zsidók, de ott egy rossz szót kiejteni egymás vallásáról nem lehetett. Az iskola legjobb tanulója László Gábor, református volt, mindig példaként emlegették a tanárok. Mikor sárga csillagot kellett viselniük a zsidóknak, akkor is mentettük az osztálytársainkat, szerettük őket, soha nem került elő semmiféle ellentét. Jó iskola volt, Magyarország második legjobb gimnáziuma. Egy tanárom nevét meg is említem, dr. Bátori József piarista tanárét, aki cserkészparancsnokunk volt. Vízi cserkészek voltunk az ő keze alatt, hajókat építettünk, tízszemélyes kenut, kétszemélyes kajakokat. Ő volt az, aki tánciskolát rendezett, ami nagy dolog volt 1947-ben, mert fiú gimnáziumba lányok be sem tehették a lábukat, csak magántanulóként, akkor is kísérővel, és csak fönt a lány-szobában lehettek. Ő volt az, aki színdarabokat rendezett Moliere-darabokat mutattunk be, Villont dramatizáltuk, az irodalmi vénám ott bontakozott ki, ezt neki köszönhetem. Az is számított, hogy az emberre rábíztak feladatokat, amit végre lehetett hajtani. 1948-ban Amerikába ment, megalapította ott a piarista rendet, tartományfőnök lett.

– Hogyan indult el a tanári pályán?

– Egyetemre a már említett iparos származásom miatt nem vettek fel, végül sikerült bejutnom a tanárképző főiskolára, Pécsre. Ott szintén volt egy nagyszerű tanárom, dr. Temesi Mihály nyelvész, akinek köszönhetem, hogy engem a néprajz és a nyelvtudomány felé irányított. Akkor már jó tanuló voltam, a főiskolák közötti szép magyar kiejtési versenyt is megnyertem. Főiskola után 1954-ben kikerültem tanítani Tarjánba, mert akkor az volt a szabály, hogy falun kellett kezdeni, magyar-történelem szakot tanítottam, onnan egy év után bekerültem Tatára. Itt 1961-ben irodalmi színpadot szerveztem, ami országos hírű lett, egy nevet meg is említek, Császár Angéla színművésznőt, aki innen nőtt ki. Közben elvégeztem levelezőn az egyetemet, a magyar-történelem szakot, és nappalin a néprajz szakot. 1957-ben nősültem meg, feleségem Hadnagy Izabella akkor tanítónő volt, később magyar-orosz szakos tanár lett. Két lányom született, Izabella 1958-ban, másik lányunk, Noémi 1961-ben, ők is pedagógusok lettek, tehát hiába akartam, nem lehetett őket lebeszélni. Mondtam, hogy ne gyertek ide, sose fizetnek meg benneteket ezen a pályán, itt csak megszállott emberek élnek.

– Mikor került az Eötvös József gimnáziumba?

– 1965-től átkértem magamat tanárnak, és két év múlva lettem igazgató. Véletlenül lettem az, nem gondoltam, hogy harmincnyolc évesen kineveznek, párttag sem voltam. Kijöttek, és azt mondták, én leszek az, jóformán alig kaptam gondolkodási időt. Az én nagy gondom az volt, hogy tudtam, be kell lépni a pártba, aki előttem volt igazgató, magas párt beosztásba helyezték át. Nekem, aki 1956-ban munkástanács tagja voltam, csak nem derült ki később, mert nem kellett soha jelenléti ívet aláírni, most elém teszik a papírt, és be kell lépni. Az vezetett, hogy szülővárosomnak legyen egy jó gimnáziuma, és amit a piaristáktól ebben az iskolában kaptam, azt tovább adjam.

– Tanúsíthatom, hogy ez sikerült.

– Mikor járt oda?

– 1976-tól 1980-ig.

– Akkor volt a legjobb a gimnázium, hetedikek voltunk az országos rangsorban 1972-től tíz évig. Őszintén szólva 1983-ra szinte elégtem, mindennap reggel héttől, de legkésőbb fél nyolctól este nyolcig bent voltam. Azért jól éreztem magam. Egy biztos, hogy az a tizenhét év, amíg igazgató voltam, a tudományos kutatásban visszavetett. Mikor lerokkantosítottak nagyon fájt, de szerencse, hogy így történt, hálát adok a jó Istennek, mert ezután születtek meg a tudományos munkáim. Addigra már majdnem ezer cédulám volt, és csak álltam itt és nem tudtam írni, mert a gimnázium igazgatása egész embert követelt meg. Akkor kezdtem írni egymás után a munkáimat, összesen tízet, Tata történetét, néprajzot, nyelvészetet. A fazekasságról nagyapám miatt írtam, a vízi molnárság pedig olyan jelentős volt itt, hogy gyerekkoromban még tizenhat malom volt, emlékszem, tragacson toltam haza a lisztet a Pötörke malomból. Legbüszkébb talán az Eötvös gimnázium névtárára vagyok, amelyik 1765-től 2007-ig az összes nappalin érettségizett diákot tartalmazza. Öt évig gyűjtöttem az adatokat. Útikalauzt is írtam a környékről, kettőt is. Életemet persze végigkísérte a balesetem, az ebből folyó kórházi ápolás, meg egyéb, és hát most legutóbb csontrákkal műtöttek, levágták az annak idején balesetben sérült bal lábamat.

– Nyolcvanévesen újra meg kellett tanulnia járni. Bő fél évvel vagyunk a műtét után, hogy érzi magát?

– Ötödször tanultam meg járni, mert először, mikor kisgyerek voltam, utána, mikor a vasúti balesetem történt, aztán kétszer műtötték a lábamat, másodszor combnyaktörés miatt, az még kettő, és most az ötödik. Bal karom, bal lábam hiányzik. A kórházi osztályon Budakeszin én voltam a fehér holló, mert nekem nemcsak a lábam hiányzott, hanem a kezem is. A többieknek érszűkület vagy cukorbaj miatt kellett lábat amputálni. Azóta idehaza vagyok, és megtanultam járni, most a gyakorló műlábam van itt, és egy könyökmankóval lementem a lépcsőn, kimentem az utcára, kész csoda. Ezt nem mindenki tudja megismételni, nyolcvanegyedik évemben vagyok.

Boros Károly