– Hogyan hatott mindez, hogy emlékszik gyerekkorából?

– Lehetőségük sem volt rá, hogy kibontakoztassák képességeiket, és ez rányomta bélyegét gyerekeik hangulatára, akik az ötvenes években születtek. Akkor mi annyit tudtunk a történelemről, amennyit tanítottak nekünk az iskolában, illetve, amennyit otthon, a cserépkályha tüzénél édesapám mesélt. Becsukott ajtót, ablakot, lekapcsolta a villanyt, és mesélt a frontról és a fogságról. Így hallgatva őt szinte népmesei hangulatú történelemkép alakult ki bennünk, megterhelve az iskolában tanult párhuzamos történelemképpel.

– Sok gyerek élménye volt ez a kettős nevelés, a nyilvános hazugsággal szemben megélt rejtett igazság.

– Egy egész nemzedék nőtt fel ezzel a kettősséggel, ők lettek a szabadságharc nemzedéke.

– Ön mikor született?

– 1956 decemberében Mosonmagyaróváron, a legendás sortűz idején. Akkor már készülődtem édesanyám hasában, hogy kibújjak. Mikor a hatvanas–hetvenes években láttam, milyen állapotban van az ország, főleg, mikor már jöttek be Nyugatról az első turisták, hozzánk képest mérhetetlenül gazdag emberek szép autókkal, akkor gyerekfejjel megkérdeztem édesapámat, miért nem mentek ki annak idején, mikor olyan sokan elhagyták az országot. Azt válaszolta, hogy is mentünk volna? Egy nyéki nem megy el. Valahogy így, ilyen egyszerűen fogalmazott. Ezek a mondatok megragadnak az emberben. Érdekes volt az említett kettősség a gimnáziumban is, akadtak olyan tanárok, akik a tananyag mögött megemlítették az igazságot, cinkosul fogadtak minket, tudták, hogy lehet velünk erről beszélni. Mikor már kamasz voltam, és a lovasiskolai edzés után betértünk a Lajta parti kocsmákba, ott az öreg kártyásoktól azért többet hallottunk ötvenhatról is, a sortűzről is. Valahogy mindig csak úgy emlegették, hogy a forradalomban mi volt, ott az a szó, hogy ellenforradalom, sohasem hangzott el. De a tanáraim is kiváló emberek voltak, nagy műveltségű, tiszteletre méltó tanárok, igazi kisvárosi, polgári élet folyt. Akkor még a gimnáziumban volt kamara zenekar, népi tánc, különböző művészeti együttesek, és az volt közöttünk a menő srác, aki kiválóan sportolt, vagy a legjobb matekos volt, aki esetleg lovagolt, vagy bármilyen más területen kivált közülünk. Akkor ez volt a mérce, nem az, hogy valakinek milyen cipője van, milyen autója, vagy a szüleinek mennyi a pénze. Valós értékek mentén tagozódtak a fiatalok, és a felnőttek is.

– A lovakba hogyan szeretett bele?

– Nem tudom, hány éves lehettem, mikor a bábolnaiakat először láttam, arab lovakkal tartottak egy bemutatót Mosonmagyaróváron a lovasiskolában gazdásznapokon. Egészen csöpp gyermek voltam, talán három vagy négy éves, de már rögzült bennem, hogy ezt akarom csinálni, annyira megfogtak, és mai napig szemem előtt vannak ezek a könnyű, nemes keleti lovak. Akkor még csak az arab lovakat ismertem, ők voltak a szerelmeim, természetesen a lovasiskolában nem ilyenek voltak, hanem magyar sportlovak, illetve a hagyományos magyar fajták. A kiképzést ott kaptam egy volt ludovikás huszár tiszttől, ő vezette a lovasiskolát, nagyszerű ember volt, és bizony a kötelező anyagon túl is volt mit tanulni tőle. Nemcsak arra tanított, hogyan kell ülni a lovon, meg hogyan kell bánni vele, hanem mikor bejött az istállóba, fel kellett állnunk, tisztelettel köszönni, egymás közti beszélgetést is olyan hangnemben folytatni, ami társaságba illik, és egy huszártiszt fülét nem sérti. Sok mindent adott. Mi, akkori esendő gyerekek gyakorlatilag minden szabad időnket a lovasiskolában töltöttük. Nemcsak lovagoltunk, hanem dolgozgattunk is, segítettünk a munkában, pucolgattuk a lovakat, gyógyítgattuk is, hogyha kellett, pályamunkát végeztünk, mindent. Ez volt az életünk. Nyaranta fürdőgatyában lovagoltunk szőrén a Lajtára, úsztattuk a lovakat, nagyon élvezték. Ez tartott tizennyolc éves koromig, amíg leérettségiztem.

– Merrefelé vezetett az útja?

– A barátommal kitaláltuk, hogy olyan egyetemre megyünk, ahonnan nem kell katonának menni, eljöttünk Miskolcra olajbányászmérnöknek. Nagy élmény volt ide járni, igen színvonalas oktatás folyt, nagyon kemény, mondhatnám már-már kegyetlen számonkérési rendszerrel, de mondhatom, hogy később a szakmában mindent ennek köszönhettem, és gimnáziumnak. Kiváló tanáraink voltak, és jó hangulatban folyt az életünk a Miskolc melletti Dudujka völgyben. 1980-ban végeztem, és a munkám révén ittragadtam a környéken, Tiszaújvárosban. Jó munkahelyet választottam, a Mol elődjéhez kerültem, ahol nagyon fiatalon komoly beosztásba helyeztek, egy számítógép központnak lettem a vezetője, amit éppen akkor kezdtek építgetni. Világszínvonalon működött, teljesen magyar szoftverrel, később egy repülőgépes gázturbinákkal működő állomásra kerültem, nyugodtan mondhatom, hogy csúcstechnikával dolgoztunk mi, fiatal mérnökök, és ez jót is tett a magyar iparnak. Ebben az időszakban inkább a munkámba merültem el, lovakkal keveset foglalkoztam, mondhatnám semmit, tizenöt évet töltöttem el így, lónélküliségben. De ez örök szenvedély, erről nem lehet lemondani, csak szüneteltetni lehet. Huszonöt évet dolgoztam az olajiparban, 2005-ig, akkor meghívtak egy svéd bioetanol beruházáshoz, ott voltam vezető beosztásban, sokat dolgoztunk az előkészítésén, de rajtunk kívülálló okokból nem valósult meg. Kukoricából állítottunk volna elő üzemanyagot, jó gondolat volt, sajnos az akkori kormány fogadókészsége hiányzott, valószínűleg az olajipar sem akarta, és a környezetvédők is téves gondolatoktól vezetve elutasították. Összességében azt mondhatom, hogy a helyzet még nem volt rá érett akkor. Azóta saját cégem van és továbbra is megújuló erőforrásokkal foglalkozom, bízva abban, hogy lesz valamilyen lendület, és akkor ki tudunk mozdulni ebből az állapotból.

– A földhő, a Nap, a szél és a víz ereje, meg ahogy mondani szokták, a biomassza sorolható ehhez a területhez, melyiknek jósol legnagyobb jövőt?

– Mindegyiknek, de csak együtt. Külön-külön csak gyenge, bár hasznos kísérletek maradnának arra, hogy a kőolaj-felhasználásnak, ami nyilvánvalóan véges, ráadásul mérhetetlen környezeti károkat okoz, búcsút mondjon az emberiség. Jelenleg azzal foglalkozom, hogy különböző biomasszákból milyen üzemanyagot lehet előállítani, illetve, hogy a fejlesztés alatt álló technológiákkal hogyan lehet megtérülő beruházásokat létrehozni. Mindezt úgy, hogy az adott kisebb településen, ahol az ember él, a helyben megtermelt masszát dolgozzuk fel, hogy még szállítani se kelljen, természetesen, ha annyi van, lehet piacra is vinni. Hogy mekkora legyen az üzemméret, azt csak egyedileg lehet eldönteni, attól függ, melyik hogyan éri meg, hogyan lehet a legkisebb környezetterheléssel előállítani.

– Közben, ahogy az ablakon keresztül nézem a ház körül legelgető lovait, eszembe jutott, hogy ha egy ilyen biomassza-erőműben nem szénát égetnének el, hanem előbb odaadnák a lónak, és a trágyából fejlődő gázzal működne az erőmű, akkor is meglenne, amit akarunk, és közben felnőne egy állat is. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy amiről ön beszélt, az egyetlen rendszer, vannak más rendszerek is, ezeket össze lehetne kapcsolni nagyobb rendszerré, és így tovább, egyre följebb.

– A gondolkodása hibátlan. Nyilván nem a lóról van szó, nincs is annyi trágyája, hála Istennek, mert akkor nem győznénk itt a ház körül ganézni, de nagy tehenészetek, sertéstelepek azért vannak még. Meg lehet mindent szervezni szerintem, csak rendszerben kell gondolkozni.

– Ugyanakkor van ennek egy másik oldala is, nemcsak a termelést lehet növelni, hanem a fogyasztást is lehet csökkenteni. Amire nincsen szükség, azt ne fogyasszuk el. Így meglepően gyorsan helyreállna egy természetes egyensúly, ehhez viszont pont az előző folyamat fordítottja kellene. A természetellenesen egyesített nagy rendszereket kellene alkotóelemeikre, alaprendszerekre visszabontani, amire legjobb példa az élelmiszer termelés.

– Ha a saját kertemben szakíthatok almát a fáról, mindjárt rájövök, hogy sokkal jobb, mint a sok ezer kilométerről ide hozott gyümölcs. Mi ezt naponta megtapasztaljuk itt Mahócán, mert az erdőt szegélyező cserjék, amikre nagyon haragszunk, mert el akarják foglalni a legelőt, azért mindenfélét, málnát, kökényt, szedret, csipkebogyót teremnek, és mi ezt le szoktuk szedegetni, csinálunk belőle mindenfélét, például lekvárt, ami tényleg bio, mert akkor találjuk meg a gyümölcsöt a bokron. De kiderült, hogy van almafánk is, érdekes módon nem vadalma, szépen megnő, és olyan finom, hogy csuda.

Boros Károly