Nyírségi vagyok, egy kis faluból, Nyírtassról való. Nyolcan vagyunk testvérek. Előbb hat fiú jött, én voltam az ötödik, éppen a háború végén, aztán két lány is. Első húgom 49 karácsonyán délben született, emlékszem, fekete karácsony volt. Nehéz időket éltünk.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Miből éltek?

– Apám fiatalemberként uradalmakban volt gazdatiszt. Amikor már kicsit egyenesbe jöhetett volna, odaért a háború. A földosztáskor úgy tűnt, végre magának gazdálkodhat legnagyobb fiával – első gazda volt, tekintély a faluban. Akkor megint jött a történelem, őt akarták először beverni a téeszbe, de nagyon nem akart belépni. Inkább elment Szatmárba egy gépállomásra dolgozni, akkoriban sok ilyen létesült. Azokban az években már mindenki szegénynek számított. Érdekes, megmaradt bennem, hogy ez egybeesett a pékkenyér bevezetésével, tehát ami nem otthon sült. Azt mindenki nagy szerencsétlenségnek tartotta. Valóságos veszedelemként, nyomorúságként élték meg az emberek. Ma is bennem van, ahogy tudta mondani a Mariska néni a szót, hogy pékkenyér. Abból pontosan éreztem, hogy ez valami szörnyűség. És milyen igazuk volt! Ma már kovász sincs benne. Apám egy héten egyszer hazajárt, olyankor hozta a vállán zsákban a kenyereket, mindig hatot, egész hétre valót. Nálunk a forradalomból is az volt a legfontosabb, hogy megszűnt a téesz. Egyszer arattunk magunknak, 57 nyarán, aztán visszacsinálták az egészet – azon a vidéken könnyű volt kezelni az embereket. A cselédgondolkodás, a szegénység nagy úr. Hosszú döglődés jött, a belenyugvás időszaka, eljárt a nép dolgozni, mentek segédmunkásnak Pestre, az volt az ingázókat hordó fekete vonatok ideje.

– Meddig ment ez így?

– A hetvenes évek végére már érződött az új agrármérnök-nemzedék hatása, jobban kezdett menni a falunak, a nyolcvanas évek elejére meg is szűnt a Pestre járás. Addigra a falu képe teljesen megváltozott. A parasztházakon a két kicsi, szép, arányos ablakot egy durung nagyra cserélték, a hangulatos tornácokat beépítették, veranda kellett, az volt a modern. Meg palatető nád helyett. Sírnivaló volt. De jobban ment mindenkinek, az biztos, dolgoztak is cefetül.

– Mikor kezdett rajzolgatni?

– Így utólag már tudom, hogy mindig firkálgattam, rajzolgattam, még foci helyett is. Ugye egy kis faluban nem volt énekóra, rajzóra, inkább foci az udvaron. Hetedikes voltam már, amikor jött egy új tanárnő, aki maga is festegetett, ő igazi rajzórát tartott, ahogy azt kell. Körbe rakta a padokat, középre a tonett fogast, rá a szép piros kalapját, meg a sálját, fekete kabátját, azt rajzoltuk. Nekem ment. A többiek csúfoltak, hogy kis Munkácsy, ő pártfogolt. Most, hogy nekem is vannak tanítványaim, tudom, milyen az, amikor az ember észreveszi, hogy na, ebben a gyerekben van valami. Mindig külön feladatokat adott, kiültetett a piactérre a kastélyt lerajzolni. Jöttek-mentek a szekerek, nyüzsögtek a népek, én meg kicsit szégyelltem magam, hogy ott rajzolok. Az iskola vége felé mondta is anyáméknak, hogy Pestre kéne jelentkeznem a képzőművészeti gimibe, nem is ellenezték, csak gondolták, ugyan már, mire lesz jó ez a csenevész gyerek.

– Ön akarta volna?

– Nekem az asztalosság tetszett. Volt a faluban egy mester, aki a bútortól kezdve a koporsóig mindent elkészített. Az udvarán ott állt a gyönyörű szép cirádás gyászhintó is, mindig néztem, meg a fa illata is olyan jó volt. De persze akartam volna rajzolni, be is adtam a jelentkezést, csak hát a részeges igazgató az egész iskoláét elfelejtette elküldeni. Nagy botrány volt. Hogy ne veszítsek egy évet, mezőgazdasági technikumba adtak Kiskunhalasra, ahol anyám egyik öccse tanított, ezért soron kívül mehettem. Szüleimnek tetszett volna, ha a mezőgazdaságban képzelem el az életemet, nem is voltak ezek rossz iskolák, sok mindent megtanult az ember, de én a kollégiumi szilenciumokon is mindig rajzoltam, amikor lehetett. Irodalomtanárunk rendszeresen elszedte tőlem azzal, hogy inkább tanuljak, de közben gyűjtötte őket, és beküldte egy diák seregszemlére, ahol ezüstérmet kaptam. Járni kezdtem egy szakkörbe, Bercz Andráshoz, de nem tetszett, hogy nem rajzolhatom ugyanazt, amit a haladók, szerettem volna átugrani az alapokat, persze neki volt igaza, de akkor nem így gondoltam, eljöttem tőle.

– Hogyan tudott fejlődni?

– Érettségi után Záhonyban lettem kertészeti előadó a tanácsnál, nagy semmi volt az egész. Igaz, hogy első parkját a város nekem köszönheti, de azzal együtt is úgy éreztem, nem csinálok semmit, másfél évig tartott. Aztán bevonultam két évre, ott már voltak olyan fiúk, akik ostromolták a képzőművészeti vagy az iparművészeti főiskolát, gyakran rajzolták egymást szénnel, tőlük sokat tanultam. Amikor először voltam velük, ugyanolyan lett a rajzom, mint az övék, pedig soha nem csináltam addig ilyet. Megkérdezték, melyikre jelentkeztem, ebből tudtam meg, hogy létezik ez a két főiskola. A katonaságnál festettem életemben először olajjal. Az ezredkultúros főhadnagy vette nekem a festéket, és jött, hogy Buhikám, egy téli tájat, egy őszi tájat és így tovább. Mire leszereltem, Verpeléten a tiszti lakótelepen minden lakásban ott voltak a képeim. Addigra már tudtam, hogy Pestre kell jönnöm mindenáron, szakkörökbe akartam járni, ahol tanulhatok, már semmi mást nem akartam, csak rajzolni. 1971-ben vettek fel a képzőre. A főiskola négy éve tudom, hogy fontos volt, de egy művész számára mégiscsak a gyerekkor a meghatározó. Abból merít egész életében.

– Önnek sok képén megjelenik egy arctalan fejkendős néni. Utalás ez gyerekkori emlékekre?

– Igen. Szép öregeket ismertem, egyenes hátúakat. Ez az alak az én nagyanyám, ha akarom, ha nem. Csak egyéni világot van értelme megjeleníteni, csak azon keresztül mondhat a művész érvényeset az egészről. Mindegy, hogy mivel, akár séta közben felrúghat egy követ, és látja, hogy alatta milyen világ van, akár egy forma a gyerekkorból vagy ahogyan a tárgyak el voltak rendezve a kemencepadkán, és azoknak a fény-árnyék játéka… De persze alig sikerül, ezt be kell vallani. Ritka az a boldogság, amikor érzem, hogy hú, ez most szólt, ez már szárnyra kélt. Ha ilyen képemet látom évekkel később valakinél, akkor is úgy érzem, ehhez most sem tudnék hozzátenni semmit. Sokat gyötrődöm a képeimmel, nem úgy van, hogy előre tudom, mit akarok kezdeni a felülettel, nem úgy van, hogy én ezt az öregasszony figurát akarom. Ez az Anonymus-szerű alak csak sorshordozó jel, amit felhasználok, de sohasem fütyörészve jön ez össze feszes kompozícióba, mint némely kollégánál, sokat szenvedek közben.

– Szenvedésteli folyamat az alkotás általában?

– Igen. Szenvedés, de öröm is.

– Újabban tájképeket is fest nagybányai stílusban, ezek teljesen eltérnek megszokott képeitől.

– Tíz évvel ezelőtt a nagybányai hagyományok, kimondottan a tájképfestészet hagyományainak folytatására létesült ott újra művésztelep, kezdettől kijárok, jólesik egy kicsit a szabadban is dolgozni, habár a szentendrei művésztelepen is szoktam, ahol tavasztól őszig lakom. Ezt a telepet éppen azok a festők hozták létre Trianon után, akiknek el kellett jönniük Nagybányáról, amikor elcsatolták. Az első időkben, a főiskola után nemcsak nyaranta laktam ott, hanem egész évben, annak ellenére, hogy alig lehetett fűteni, mert nem volt lakásom. Sokat csöveztem is azokban az években kollégáknál, sőt még egy évet Moszkvában is voltam ösztöndíjjal. Mindjárt a végzés után mehetett egy festő és egy szobrász a Szurikov Akadémiára gyakorlatra.

– Hasznos volt?

– Nem. Még Leningrádba sem mehettem el megnézni az Ermitázst, mert a szovjet időkben nem úgy volt, hogy egy külföldi szabadon utazgathatott az országban, külön írásos engedélyre lett volna szükségem.

– A Tretyakov képtárat csak látta?

– Azt igen, de Moszkvából nem tehettem ki a lábamat hivatalosan.

– Mivel telt az ideje?

– Az akadémiához semmi közöm nem volt, kaptam egy műtermet a Vörös tér mellett, egy kollégiumban laktunk, és azt csináltam, amit akartam. Hatalmas ösztöndíjat adtak, két és félszer annyit, mint egy egyetemi tanár fizetése, de nem tudtam mire költeni. Komolyan mondom. Azt hittem, legalább veszek festékeket – az orosz festékek nagyon jók -, de nem lehetett kapni. És nem csak azt, a húsboltban nem volt hús, a kávéboltban kávé és így tovább. Volt egy magyar étterem, mikor észrevettem, gondoltam, most jóllakok végre. Külön le kellett fizetnem az ajtónállót, hogy bemehessek a tök üres étterembe – nem viccelek -, ahol csak grillcsirkét lehetett kapni, de annak olyan kékes-zöldes agyagszíne volt, hogy én nem tudtam volna kikeverni azt a színt. Az ízét már nem is mondom, otthagytam az egészet, borzalmas volt. Egy idő után jelentkezni kellett a nagykövetségen, ez volt a szabály. Szűrös Mátyás volt a nagykövet és Tabajdi Csaba a kultúrattasé. Fiatal gyerek volt, hamar jóban lettünk. Panaszkodtam neki, hogy nem tudok mit kezdeni, megígérte, hogy segít. Rendes volt, jött rendszeresen, még grillcsirkét is hozott. Egyszer gondoltam, megkérdezem már tőle, honnan veszi, kiderült, hogy van egy magyar bolt a követségen, külön engedéllyel lehetett benne vásárolni. Én is kaptam ilyen papírt, így legalább enni tudtam rendesen, de festéket ő sem tudott szerezni. Egyszer csak felhív telefonon egy kedves barátom, Chikán Bálint művészettörténész Budapestről, akinek levélben többször panaszkodtam a festékhiány miatt, hogy ekkor és ekkor menjek ki a pályaudvarra, a Budapestről érkező vonaton fog ülni Dora Kogan művészettörténész asszony, aki Pécsett Csontváryt tanulmányozta, hoz neked egy óriási csomagot, egyedül le sem tudna szállni vele. Tényleg így volt, húsz kiló porfestéket hozott egy bőröndben. Onnantól kezdve fütyültem a világra. Rengeteget dolgoztam, annyira, hogy a kamionba alig tudtam berakni a képeket, amikor hazajöttem.