Jövőbeli történeteiben sokszor a mai társadalom kritikája jelenik meg, s úgy érezzük, hogy a sci-fi elemek nem is egy izgalmas történet összetevői, hanem egy jóval hatásosabb metafora eszközei. Akárcsak legújabb kötetének címadó szürreális novellájában, A csonkolás művészetében, amely mintha a divatból a plasztikai sebész kése alá fekvő társadalom szatírája lenne. Az Európa legjobb sci-fi írójának megválasztott Szélesi Sándorral beszélgettünk.

– Magyarország a német birodalommal együtt megnyerte a II. világháborút. Ez a kiindulópontja új kötete egyik legérdekesebb novellájának. Nem félt, hogy direkt politizálással vádolják majd?

– Be kell vallanom, hogy mielőtt beszerkesztettem a kötetbe, átküldtem egy ügyvéd barátomnak. Azt mondta, szerinte nem lesz belőle probléma, de mindenki, aki elkötelezett valamerre, meg fog haragudni rám. Gyakorlatilag a politikai paletta egészét pellengérre állítom, kap ütést a bal, a jobb, a közép is. De hát, valljuk be, néha mindenki megérdemli. Egy írónak az a feladata, hogy megmutasson bizonyos dolgokat, és arra kényszerítse az olvasót, hogy továbbgondolja a leírtakat és eljusson egy saját következtetésig. Mint egy pszichiáter gyógykezelése: nem megmondja a betegnek, mi a baja, hanem rávezeti. Egyszerre van így könnyű dolgom és nehéz, mert nem kell nekem igazságot tennem, észt osztanom, viszont úgy kell a szavakkal bánnom, hogy mindenkiben feltámadjon az igény a saját erkölcsi állásfoglalásra. Egy író legyen érzékeny a környezete problémáival szemben, legyen az morális, társadalmi, tudományos vagy gazdasági. Főképp olyan feszültségekről kell megnyilatkoznia, amelyeket nem tudunk feldolgozni most már évek, évtizedek, vagy akár évszázadok óta. A sci-fi író abban különbözik a többitől, hogy pluszdimenziót ad hozzá, mások az eszközei.

– A sci-fiben rendkívüli nagy hangsúlyt kap a tudományos hitelesség, miközben a leginkább elrugaszkodik a valóságtól. Hogyan lehet ezt a két, látszólag ellentmondó szándékot összehozni?

– Ez is egy intellektuális játék. Témától függ. Egy klasszikus sci-fi történet esetében én is a tudományos alapokra helyezem a művet, történelmi, fizikai tényekből indulok ki, ez a műfaj egyik alapja. De amikor csak szórakoztatni akarok, és ezer évvel a jövőben járok, mint a Mysterius Universe-ben, át tudom lépni a korlátokat. Ebben a sorozatban az írótársaimmal felépítjük a harmadik évezred történetét, de az az időutazás, különleges fegyverek és űrhajók mellett egyedisége, hogy visszanyúl az emberi történelembe, legendákat, eseményeket és személyeket is átemelve.

– Sokan úgy gondolják, a sci-fi ponyva, nem adhat többet a szórakoztatásnál.

– Egy háborús témánál sem mindegy, hogy Sven Hasselt olvassuk, vagy Tolsztoj Háború és békéjét. Abban a témában is van kalandregény és magasirodalom. S mivel az ember ember marad a jövőben is, lényegében ugyanarról írunk mindannyian.

– Mi a klasszikus?

– Arthur C. Clarke művei, ő a tudományos-fantasztikus irodalom igazi nagy klasszikusa. Őt aztán végképp nem lehet rajtakapni semmilyen tudományos lehetetlenségen. Vagy Philip K. Dicktől Az ember a fellegvárban, illetve az én kedvencem, Ray Bradbury Marsbéli krónikák című novelláskötete, rafináltan, zseniálisan tudta kifejezni a szeretetet, a fájdalmat, a sóvárgást, az emberi érzéseket. Egyszer jó lenne egy ilyet az asztalra letenni.

– Mire vevők ma az olvasók?

– A könnyed, laza űroperetteket a fiatalok és a kamaszok szeretik, halálosan élvezik, hogy a jó fiúk lepofozzák a rosszakat, megszerzik a kincset és megmentik a nőt. Ha az író jól csinálja, az űroperettes olvasótábora felnőttként megmarad nála, és elolvassa a komolyabb könyveit is.

– Ön kifejezetten novellistának tartja magát. Miért?

– A legkeményebb műfaj. Szűkszavúan, feszesen, de mindent el kell mondani. Ezenkívül számomra hangulati műfaj. Egyetlen rosszul megválasztott szó, jelző néha hajlamos kidobni az olvasót a szövegből. Van olyan novella, amit hosszabb ideig írtam, mint egy regényt.

– Hogyan tudott hiteles lenni az öt­ezer évvel ezelőtt játszódó ősmagyar misztikus-történelmi kalandregényeiben? Nyilván ellentmondásosak voltak a források, még akkor is, a ha történész.

– Ettől kapott a kiadóvezető görcsöt, ugyanis az adott év áprilisára készen kellett volna lennie, de akkor én még a térképek rajzolgatásáig jutottam el. Kérdezték, mit csinálok, mondtam, hogy gondolkodom. Majdnem másfél év kutatómunka kellett az első regényhez, mert nem akartam olyan művet kiadni a kezemből, aminek én magam nem hiszem el a történelmi hátterét. A józan ész mentén próbáltam megítélni a szakirodalmat, hiszen a múltról csak sejtéseink vannak, s ahány ember, annyi elképzelés. Másrészt Karl Gustav Jung elméletei is segítettek a történelem előtti ember gondolkodásmódjának modellezésében. Megismerkedtem a keleti népek mitológiai rendszerével is, és a magyar mitológia töredezett szemcséi alapján igyekeztem mindezek mentén összerakni, milyen is lehetett. Úgy gondolom, nem a történelmi folyamatokból kell kiindulni, hanem az emberből. Arra hamar rájöttem, hogy Diószegi Vilmost ki kell dobnom az ablakon, bocsánatot kérek a professzor szellemétől, de egyszerűen nem működik. Sokat segített viszont Mircea Eliade, és érdekes volt Pap Gábor gondolkodását követnem. Végül felépítettem valamit, amiben érdekes módon benne van a sumer és a finnugor történet egyaránt. Három kötet jelent meg, de hétkötetesre van tervezve, csak a kiadó sajnos kicsúszott mögülem. Pedig nagyon szeretném megírni.

– A régmúlt és a jövő izgalmas, a jelen nem?

– Mostanában az is, jelenleg egy misztikus novellafüzéren dolgozom Budapest rejtett életéről, A láthatatlan város címmel. Jövő év végére pedig szeretnék egy olyan könyvet letenni az asztalra, ami kifejezetten a romaproblémával foglalkozik, de science-fiction tematikán keresztül.

– Lehet nemzeti sajátossága a sci-finek?

– A sci-fi egy angolszász műfaj, Amerikában indult, ott volt az első, második, harmadik aranykor, de nagyon erős gyökerei vannak Oroszországban is. Más-más okból. Amerikában ez könnyed, szórakoztató ponyvairodalom volt, de a Szovjetunióban, ahol a gépesedés, az iparosodás és a fejlődés központi kérdéssé vált, a tudomány lehetőségeinek és a jövő emberének bemutatása sokkal erőteljesebben megjelent, mint máshol. A keleti blokkban még ma is virágzik a téma. Itthon más a helyzet, a szocializmusban kevés sci-fi jelent meg, nyolc-tíz könyv, bár azok százezres példányszámban, de kevés alkotó kapott lehetőséget.

– A nyolcvanas években azért hetven­ötezres példányszáma volt a Galaktikának.

– A sci-fi egyfajta ellenzéki műfaj volt, egy jövőbeli, elképzelt társadalomba helyezve ki lehetett benne mondani dolgokat, amiket máshol nem. Ugyanakkor nyolcvanas években nálunk a sci-fit, az ezotériát, az ufót és a fantasyt egybemosták, és mindnek a Galaktika volt az egyetlen forrása, tegyük hozzá, rendkívül színvonalasan, hiszen 1974-ben Európa legjobb sci-fi magazinja lett. A kilencvenes években aztán ezek leváltak a sci-firől, az ufóktól volt a legnehezebb megszabadulni. Gyakran fogták a fejüket az írók, mindig azzal kellett kezdeni egy interjút vagy találkozót, hogy a sci-fi nem ufózás, köze sincs hozzá.

– 2005-ben az újra elindult Galaktika ért el nemzetközi sikert, s idén önön kívül F. Tóth Benedek is díjat nyert a legjobb elsőkönyvesként. Mitől lettünk hirtelen ilyen sikeresek?

– Mert nagyon sokáig nem voltunk jók. A kilencvenes évek elején, amikor nyitott a piac, meghaltak a régi iskolák, műhelyek, az írószövetségen belül is megszűnt a sci-fi szekció, akárcsak a klubmozgalom már a nyolcvanas években, mert inkább videózás lett belőle. A kezdő írók támasz nélkül maradtak. Emiatt sok rossz és gyenge regény látott napvilágot, el is vesztették az olvasók a hitüket a magyar sci-fiben. Aztán újabb ütés volt a kilencvenes évek második felében a Galaktika és a Vega Magyar Sci-fi Egyesület megszűnése. Hét halott év volt, amikor senki sem képviselte Magyarországot a nagy európai rendezvényeken. Amikor 2002-ben kimentünk Mihaleczky Péter barátommal Csehországba egy találkozóra, rádöbbentünk, mekkora szükség volna egy lapra. Egy magazin kell, hogy ismét elindítsuk a magyar sci-fi életet.

– Ez lett az Átjáró. Ekkora szerepe van egy magazinnak?

– Igen. Egy magazin 8-10 novellát tud közölni, tehát 8-10 írót meg tud ismertetni az olvasókkal, ezenkívül a kiadóknak is megjelenési lehetőséget nyújt. Hárman, Péterrel és Németh Attilával két és fél évig próbáltuk élesztgetni a piacot. Az első rendezvényünk hatalmas siker volt, Patrick Stewart volt a vendég. S úgy tűnt, meg is mozdult valami, megint lettek műhelyek. Eközben auto­didakta módon kicsiszolódott pár írótehetség, és elkezdtek publikálni, Markovics Botond, László Zoltán, Szalai-Kocsis Tamás vagy éppen F. Tóth Benedek. Ráadásul 2002 óta ismét ott vagyunk a külföldi találkozókon. Amikor 2004-ben megint megjelent a Galaktika, és 2005-ben jelölték a legjobb euró­pai magazin díjára, úgy fogadták, mint az elveszett gyereket, ráadásul kiderült, hogy az egyetlen teljes egészében színes sci-fi lap Európában, így közfelkiáltással megszavazták. Azóta hihetetlen szerencsések vagyunk, mert tavaly Odegnál Róbert lett a legjobb európai képzőművész, idén pedig én kaptam a legjobb európai sci-fi szerző díját. Talán most ránk irányul a figyelem. A magyar közönségé is.

– Hogy látja a jövőt?

– Nagyon megijednék, ha valóban olyan lenne, mint könyveimben. Vigyázni kéne rá, nemcsak a világra, az emberekre, hanem a gondolatainkra is, mert mindegyiket intenzíven mérgezzük. A sci-fit a fejlődés és a hozzá kapcsolódó félelem hívta létre. Elindulunk valami felé, és sokszor nem látjuk a következményeit, pedig azok nagyon komolyak és komorak is tudnak lenni. Ugyanakkor a sci-fi irodalom jövőjét tekintve úgy érzem, most elkövetkezik az az idő, amikor nagyobb teret nyer a szépirodalomban. Minőségi irodalommá fog szép lassan csiszolódni. Hiszen ugyanarról szól, az emberről.

Fehérváry Krisztina

A beszélgetés a Demokrata október 25-i számában olvasható.

(A Magyar Demokrata korábbi cikkei itt olvashatók.)