Diána ma is az erdőket járja

A Hatvan szívében álló Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum barokk kastélyát a XVIII. század közepén Grassal­ko­vich I. Antal építette az uradalom gazdasági központjaként. A birtokot 1867-ben Hatvany-Deutsch Sándor vásárolta meg; ő maga a város iránti tiszteletből vette fel a Hatvany nevet, gyerekei, Irén, Lajos és Ferenc pedig már itt születtek. Közülük leginkább Irén örökölte apjuk üzleti vénáját, így rá és férjére, Hirsch Albertre maradt a feladat, hogy a családi alapítású cukorgyárat irányítsa, míg a két fivér a művészeteknek szentelte életét. Hatvany Lajos irodalomtörténészként, mecénásként, a Nyugat egyik alapítójaként, míg Hatvany Ferenc festőművészként, műgyűjtőként szerzett hírnevet.

A negyvenes években a családnak zsidó származása miatt el kellett hagynia a kastélyt, a szocializmusban pedig iskolát, majd egészségügyi intézményt telepítettek az épületbe, ám az állagmegóvással senki sem foglalkozott. Az átfogó rekonstrukció 2012-ben kezdődött, és 2014-től lelt itt otthonra az Országos Magyar Vadászkamara üzemeltetésében működő Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum.

Agancsok erdeje

A Grassalkovich család gödöllői kastélyához hasonlítva a hatvani léptékében kisebb, emberközelibb, díszítettségében visszafogottabb, ám kétségkívül magán hordozza egykori tulajdonosai szépség iránti vonzalmát. A század vége felé neobarokk stílusban alakították át – ma is így látható. A gesztenyefákkal, bokrokkal arányosan elrendezett, U alakú kert, az emeleti díszterem hófehér, kecses cserépkályhái, az aranyozott gyertyatartók vagy girlandokkal díszített tükrök mind-mind visszfényei a múlt századi miliőnek. Ahogyan a mennyezet sokáig rejtőzködő antik jelenete is, amire a rekonstrukció során, az álmennyezet bontásakor bukkantak a restaurátorok: Diána, a vadászat római istennője szélsebesen vágtat szarvas vontatta szekerén. A festmény XIX. századi készítője aligha tudhatta, hogy bő száz évvel később a kastély falai között vadászati múzeum nyílik, mindez ugyanakkor jelzi, a hajdani arisztokrata életformának szerves része volt a vadászat ősidők óta űzött tevékenysége.

Az épület minden szinten adózik e tematikának: a pincében a halászat-vadászat története látható, a földszinten induló és az emeletre felkanyarodó állandó kiállítás látványos diorámái a Kárpát-medence legfontosabb élőhelyeit és vadfajait mutatják be, míg az első emeleten a vadászat kultúrtörténetének fejezeteire tértek ki a tárlat rendezői. Az agancsokkal sűrűn borított trófeák termétől a fegyvergyűjteményen át – hideg- és tűzfegyverek a XVIII–XIX. századból – megismerhetjük a vadászmesterség hagyományait, vendégeskedhetünk egy XIX. századi vadászkastély szalonjában, és a magyar vadásztársadalom legkiemelkedőbb alakjainak életébe is bepillanthatunk. Fekete István író személyes tárgyaival berendezett emlékszobáját, az Afrikát is megjárt gróf Széchenyi Zsigmond író egykori lakásának enteriőrrészletét, munkásságát, valamint expedícióit megörökítő fotóit, a gróf és felesége, Hertelendy Margit személyes hagyatékát láthatjuk a kiállítótermekben.

Végig a ranglétrán

Lakatos Anna igazgatóhelyettestől megtudjuk: a múzeum célja elsősorban az, hogy a XXI. századi fenntartható vadászathoz kapcsolódó etikus elveket, a vadgazdálkodás lényegét és hagyományait és az ehhez szervesen kapcsolódó környezettudatosságot mutassák be az érdeklődőknek. Mindezt pedig az indokolja, hogy bár hazánkban a hivatalos vadászengedéllyel működő kamarai tagok száma a hatvanötezer főt is meghaladja, a társadalom jelentős részének csupán felszínes ismeretei vannak e tevékenységről, sőt sokan ellenszenvet éreznek iránta.

– Hogy milyen vélekedés alakul ki a társadalomban a vadászokról, azon csakis mi, vadászok tudunk alakítani – mondja Lakatos Anna, aki vadgazdamérnökként végzett a Szent István Egyetemen. A szakmát így nemcsak a múzeumi munkából ismeri, hanem vadászatok rendszeres résztvevőjeként terepről is.

– Az átlagember a vadászatot a lövéssel azonosítja, holott az csupán egyetlen mozzanata ennek az ősi, írott és íratlan szabályok szerint végzett közösségi tevékenységnek. Az etikai kódex a vadásznak a természethez, a vadászközösség tagjai­hoz, valamint a közösségnek a társadalom többi részéhez fűződő kapcsolatát is szabályozza. Persze nyilván mások a szabályok ma, mint hosszú évszázadokkal ezelőtt, amikor az ember élete függött egy-egy vadászat sikerétől, ám alapvetően mégsem változtak, inkább csak apránként csiszolódtak a mai világhoz.

Lakatos Anna hangsúlyozza, a hagyományok és a természet tisztelete is igen fontos. Nem véletlen, hogy vadászatra csakis idényben kerülhet sor, hiszen figyelembe kell venni a természet és az állatok életritmusát, ráadásul táplálékszegény időszakban gondoskodniuk kell a vad etetéséről is: a biológiai sokféleség megőrzése, a fenntarthatóság és nem a természet kizsákmányolása a cél.

– Ha megsebeztük a vadat, és el tudott menekülni, a vadásznak kötelessége felkutatnia, hiszen a sebesült állatot nem tehetjük ki az erdőben hosszú kínszenvedésnek. Az öltözködésnek is jelentősége van, hiszen meg kell tisztelnünk a társainkat és az erdőt is a rendezett ruházatunkkal. Vadászatra nem mehetünk farmerban vagy sáros, véres, a korábbi vadászat nyomait viselő ruhában, a lelkünk mellett a testünket is ünneplőbe kell öltöztetnünk. Széchenyi Zsigmond vallotta, a vadászható fajok kilövésének ranglétráját mindenkinek végig kell járnia, irreális, hogy a vadászjegy megszerzése után valaki azonnal afrikai nagyvadat akarjon elejteni.

Élet és halál misztériuma

A teríték készítése ugyancsak kulcsfontosságú. A vadászat végén az elejtett vadat örökzöld gallyakból készített keretben helyezik el a tisztáson, e zöld kereten hagynak egy kaput, ezen keresztül közelíthető meg az elejtett vad. A vadteríték keretét és a terítéken fekvő állatokat átlépni tilos, ahogyan válogatni is vadásziatlan a zsákmányból, azaz a vadászrészből. A vadászatban tehát ott rejtőzik az ember és a természet ősi, megbonthatatlan kapcsolata, az élet és a halál miszté­riu­mát is magában foglalja.

– Talán ezért is ihlette meg minden korban a művészetet, legyen az irodalom, képzőművészet vagy zene – mondja Lakatos Anna, aki a Koronauradalmi Vadászkürt Együttes vezetőjeként vadászkürtön játszik, nemcsak vadászatokon, hanem különböző vadászati rendezvényeken is.

– Egykor a kürtjel adta a résztvevők tudtára az erdőben, hogy a vadászat mely szakasza következik. Ma a vadászkürtszignálokat inkább a terítékkor, tiszteletadásra használjuk; minden vadfajnak megvan a maga terítékszignálja. A zeneszerzőket is megihlette ez a műfaj, ma már natúr vadászkürtre is írnak darabokat – meséli Lakatos Anna, hozzátéve, a vadászatnak életre szóló barátságokat, összetartó közösséget is köszönhet, ráadásul fiatal kora ellenére olyan élményeket is, amiket generációjából kevesen mondhatnak magukénak.

Persze nem véletlen, hogy a múzeum igazgatóhelyettese a közösségeket említi: a hatvani intézmény ugyanis május közepén Közösségi Múzeum 2023 címet vehetett át, ezt azon intézményeknek ítélik oda, amelyek múzeumi alaptevékenységükkel összehangolt közösségépítő munkát folytatnak, bekapcsolva a helyi lakosságot, civil szervezeteket. Ahogyan Lakatos Anna mondja, kilencéves működésük visszaigazolása ez az elismerés, hiszen kezdettől fogva azt tartották szem előtt, hogy hatvani polgárok életében fontos szereplők legyenek. Egy kicsit talán úgy, mint a kastély egykori tulajdonosai, a Hatvany-Deutsch család, amelynek tagjai nemcsak művészeti mecénásként voltak híresek, hanem a város mindennapjaiból és a jótékonykodásból is kivették részüket.