Persze ha valami divatba jön, akkor minden szinten érvényesül az olyan egyszerű párosításoktól kezdve, mint a motívumok változtatás nélküli átemelése egy mai farmerre, egészen a high-class darabokig, amelyeken elsőre talán nem is látszik, hogy a mögöttük álló tervezői gondolat a magyar hagyományokból táplálkozik.

Ha valakit érdekel ez a vonal, egy kis kutatással bármit megtalálhat a piacon: tetoválást, esküvői tortát, bútort, tapétát – mindenféle minőségben, a gagyitól a jó értelemben vett dizájnig. Így aztán, ahogy divatba jött a magyar, felújult vele a régi vita is: mennyire kell magyarosnak lennie egy viseletnek vagy bárminek ahhoz, hogy annak tekintsük?

Vannak, akik az autentikus mintákat és formákat kérik számon a jelenleg kapható darabokon, mások viszont azt hiányolják, hogy nem eléggé progresszívek, nem divatosak az ilyen ruhák, hanem egyfajta időn kívüli, alkalmi viseletek. A vitát nem tisztünk eldönteni, hiszen az, hogy mi a szép, igencsak ízlésfüggő, és egyébként is, a divatot parancsolni nem lehet. Abban azonban mindenki egyetért: nem lehet kapni olcsón, nagy választékban olyan hétköznapi ruhákat, amelyek a népművészetből vagy a magyar motívumokból táplálkoznak. Ezeket a darabokat leginkább csak drágán és alkalmi viseletként árusítják, szűkös kínálatban. Pedig lenne rá igény, ezt éppen az egyszerű, matyómintás pólók és farmerok iránti kereslet jelzi – a szemfüles vállalkozók ugyanis időben észrevették, hogy divat a magyar.

– Nincs háttéripar a hazai tervezők mögött – magyarázza F. Dózsa Katalin. – Ez összefügg magának a magyar divatiparnak a problémáival: a high-class hazai tervezők most már egyre sikeresebbek, neves márkáik is vannak, de hiányzik a középső szint, a tömeggyártás. Egy hazai tervezésű zakó nyolcvan-százezer forintba kerül, többek közt azért, mert az egykor virágzó textiliparnak csak a romjai maradtak – szögezi le F. Dózsa Katalin. Nekünk nincs olyan konfekciómárkánk, mint például a lengyel Reserved vagy Tatuum, amelyek egész Közép-Európában elterjedtek.

– Pedig tömeggyártás nélkül nem tudunk betörni a nemzetközi divatvilágba sem. A divat diktálója ugyanis elsősorban a középosztály, és nem lehet kikerülni a hazai vásárlóközönséget, nem lehet úgy dobbantani, hogy itt nincs rá vevő, de odakint legyen. Ezért jelenleg komoly állami dotációra lenne szükség, ami nem az első évben fog megtérülni. Ugyanis csak olyan helyen indulhat el valami, ahol sok tervező működik: akkor lőhet ki közülük a nemzetközi porondra egy-két csillag.

Sztárok virágba borulva

– A legújabb nemzetközi trend a nagy, virágos, színes motívumok világa, ebbe nagyon jól illeszkednek a kalocsai és a matyó minták – magyarázza F. Dózsa Katalin, hogyan kerülhettek most a mainstreambe a magyar motívumok. – Ezenkívül jó reklámot nyújthattak a McLaren forma–1-es, kalocsai mintás pilótaruhái, az ilyesmi fel szokott tűnni a kuriózumokat kereső divattervezőknek. S mindez valahol talán összefügg a Gombold újra pályázattal is: valószínű, hogy felfigyelt rá a nemzetközi közvélemény. Az internettel ugyanis demokratizálódott a divat, a tervezők gyakran eldugott kis honlapokról nyernek inspirációt.

És ez a vásárlók felől is működik, vannak olyan hazai alkotók, akiket honlapokon keresztül találtak meg a külföldi megrendelők.

A művészettörténész szerint ezt a divathullámot úgy is meg lehetne lovagolni, hogy a cannes-i vagy a berlini filmfesztivál vörös szőnyegén megjelenő magyar színésznőket hazai divattervezők munkáiba öltöztetjük, mint ahogy egyébként erre volt már példa korábban is. A nemzeti ihletésű divat ugyanis – nem politikai értelemben véve – világszerte az adott kultúra reprezentációjának fontos kelléke.

– 1979-ben például részt vettem a Metropolitan Múzeum Kosztüm Intézetében egy osztrák–magyar ruhakiállítás megrendezésében. A megnyitó nagy társasági eseménynek számított, ahol jelent volt a New York-i felső tízezer. A szervezők előre megkértek, hogy valamilyen nemzeti jellegű estélyit vegyek fel: nagy sikert is arattam. Ebben nincs semmilyen politikai szándék, egyszerűen bizonyos eseményeken igény van arra, hogy egy diplomata vagy éppen az államelnök felesége a saját nemzetére jellemző ruhában jelenjen meg. Persze ez egy vékony mezsgye: könnyen el lehet veszni az ízléstelenségben.

Magyar polc a gardróbban

– A mai divatvilág ki van éhezve a változatosságra – vázolja a helyzetet Zsolt Péter, aki szerint szintén életképes lenne kifejezetten magyaros motívumokkal dobbantani a nemzetközi színtéren, de csak akkor, ha az képes XXI. századi lenni, ugyanis a profik világában azonnal érzékelik, ha valami nem az. Ilyen bevonulásra volt már példa más országok esetében is: a hetvenes években a japán tervezők a történelmi viseleteiket felidéző ruhákkal robbantak a nemzetközi divatéletbe, az egyikük, Miyake pedig az origami feldolgozásával. A svédek a népművészetük motívumaival lettek sikeresek, akárcsak a finnek: a Marimekko világhírű textilmárka.

– A globalizmusban csak akkor vesznek észre valakit, ha valami sajátos, egyéni ízzel jelentkezik. Kezdünk kikerülni abból a tendenciából, hogy nem baj, ha száz egyforma van, csak márkás legyen: az egyedi hódít, a különlegest keresik a vásárlók, azok a külföldiek is, akik hazánkba látogatnak – mondja F. Dózsa Katalin.

– A divat a korábbiakhoz képest válságba került, feltöredezett, nincsenek elsöprő stílusirányzatok. Mivel sokféle tartalomfogyasztás van sokféle médiából, ezért sokféle öltözködés is sokféle stílusból. Ma már el sem tudjuk képzelni azt az elementáris vágyat, amelyet például Natasa érzett a Háború és békében az első bálja előtt a ruhája miatt. Nincs epekedés, így nincs ellenállhatatlan stílusirányzat se – véli Zsolt Péter.

Ugyanakkor nem először kerülnének reflektorfénybe a magyaros vagy ahhoz hasonlító minták, formák: a huszármotívumok esetében erre már többször volt példa, a harmincas években pedig kifejezetten ott voltunk a nemzetközi vérkeringésben, a Brooklyni Múzeumban is őriznek egy magyar anyagot ezekből az évekből. A hetvenes években pedig az etno irányzat kedvezett a magyar népművészetnek: Gina Lollobrigidáról is fennmaradt egy fotó, amin ilyen stílusú blúzt visel, és ekkoriban Párizsban, a La Fayette áruháznál is volt egy bolt, ahol ezeket a magyar divatárukat lehetett kapni.

– Csakhogy ezek a minták nem olyanok, mint a tokaji bor, ami csak hazánkban készül: a mostani trend éppúgy kedvez például a szlovákoknak is. A színviláguk ugyan egy kicsit más, de egy külföldi szemével nem nagy a különbség – figyelmeztet F. Dózsa Katalin arra, hogyha szeretnénk meglovagolni ezt a lehetőséget, akkor gyorsan tegyük.

Van valaki, aki úgy tűnik, megvalósítja ezt a kimondott-kimondatlan igényt: a Sándor Szandra által 2005-ben alapított Nanushka talán a legismertebb magyar márka külföldön. Olyan sztárok egész sora hordott már Nanushkát, mint Salma Blair, Charlize Theron vagy Lucy Liu, e munkákat ugyanis New Yorkban, Los Angelesben, Párizsban, Madridban, Nápolyban és Moszkvában is árulják. A siker egyik anyagiakban is kifejezhető eredménye pedig az, hogy a közelmúltban 360 millió forintot fektetett a cégbe a PortfoLion által kezelt OTP kockázati tőkealap, ilyesmire pedig először volt példa a magyar divat történetében. A Nanushka most erőteljes terjeszkedést tervez Japánban és az Egyesült Államokban.

– A stílusomat mindig négy alapvető elem irányítja: a funkcionalitás, a kényelem, a játékosság és a tradíció – mondja Sándor Szandra divattervező, aki 2006-ban is jelentkezett egy olyan őszi-téli kollekcióval, amelynek formavilágát a népművészetből merítve alkotta meg, idén pedig egy textilmintája idézi meg ezeket a motívumokat.

– A hagyományokat én azonban alaposan újraértelmezem, nem közvetlen módon használom fel: első látásra nem is egyértelmű, hogy a terveim ebből is táplálkoznak, csak ha alaposan szemügyre veszi őket az ember. 2006-ban a sújtásos formákat és a paraszti világot párosítottam hétköznapi, utcai viseletekkel. Akkor ez egy erős, szokatlan kontraszt volt, de pozitívan fogadták. Az idei kollekcióhoz pedig Fenyvesi Zsófi grafikusművésszel terveztünk közösen egy textilmintát, ami távolról inkább csak vonalak, geometrikus formák sorának tűnik, közelről viszont a népmesék világából vett motívumok bontakoznak ki belőle: madár, páva, csodaszarvas, házak, tájkép. Nagy sikert arattam vele külföldön, főleg a japánok és az amerikaiak körében. Számukra ez egzotikus. A 2013-as kollekciómban szintén dominálni fog egy tradicionális vonal, mert egyrészt nagyon tetszik ez a világ, erőt ad, inspirál, másrészt a nemzetközi piacon hatalmas a verseny, nagyon sok szép, igényes ruha van, tehát csak úgy tud feltűnni az ember, ha ezen a színvonalon felül egy kicsit mást csinál, mint a többiek, van benne valami különleges. Ez pedig ez az én szűrőmön keresztül értelmezett magyarság.

Élet a kalocsain túl

A népművészeti motívumok eközben itthon is divatba jöttek: ennek egyik legszembetűnőbb és legérdekesebb példája talán a kalocsai tetoválás, amit egyre gyakrabban kérnek a szalonokban. Az ilyen motívumok egyik leghíresebb viselője Szabó Eszter énekesnő.

– Amikor pár évvel ezelőtt ezt a tetoválást csináltattam, még nem volt divat, sőt, inkább cikinek, furcsának számított. Én azonban szeretem az ellentéteket, és a hagyományőrzésnek ezt az extrém formáját nagyon izgalmasnak találtam. Meghökkentőnek, progresszívnek szántam ezt a tetoválást, és meglepődve tapasztaltam, hogy az emberek végül pozitívan fogadták.

– A saját mintái, formái két okból szoktak feltűnni egy nemzet divatában: az egyik az, amikor a viselet az autonómia kifejezésének az eszköze, a befelé fordulás ilyenkor egyfajta védekezés. A másik esetben a divat szabad és kísérletező, ilyenkor a régi motívumok felhasználása a kreativitás megnyilvánulását jelenti, nem ideologikus oka van – magyarázza a jelenséget Zsolt Péter divatszociológus. Magyarországon jelen pillanatban mindkét tendencia megvan. – A magyaros motívumok a XIX. század hetvenes éveitől kezdve bukkannak fel a hazai divatban, de másképp jelennek meg a társadalom különböző rétegeiben: a legsikeresebb divattervezők kollekciójában például úgy, mint szabadon felhasználható kellék, a politikai szubkultúrában úgy, hogy az a mainstream számára sokszor jelmeznek tűnik, míg a népviselet esetében hagyományőrzésként. A három irány közül ma csak az első számít divatnak – magyarázza Zsolt Péter.

– Nem mindegy azonban, hogyan dolgozzuk fel a tradíciókat. A matyó rózsa vagy a szürkemarha-motívum a ruhán, ékszeren: ez kevés. A hagyományok felé alázattal kell közelíteni. A Gombold újra pályázat például nagyrészt ötletbörze volt – mondja Beszprémy Kata, aki az utóbbi egyik zsűritagjaként és a Hagyományok Házában végzett munkája során is sok tapasztalatot szerzett e témában. Ugyanakkor elismeri, nagyon nehéz úgy megújítani a hagyományt, hogy az jó legyen. – Ennek az az oka, hogy nem vált tárgyi anyanyelvünkké a magyar népművészet vizuális hagyománya, csak felszínes tudásunk van, ezért az nem épül be szervesen a gondolkodásba és a kultúrába.

A lányok szoknyája

Vannak azonban kivételek: akik nem a trend hatására fordultak a népművészethez mint inspirációs forráshoz, hanem valóban ezt érzik anyanyelvüknek. A tradíciókat megújító művészeti ágak közül a divattervezés a legfrekventáltabb terület, de ma már a dizájn világában is találni példákat – és ezek sem maradnak el látványban az öltözékektől.

Különösen nem a lakástextil, a falmatricák és a tapéták világában: Fóris Barbara iparművész már évek óta foglalkozik e témával, elsőként a FISE Galériában kiállított, XXI. századi stafírung elnevezésű kollekciójával aratott nagy sikert. Célja, hogy áthidalja a népművészet és a mai dizájn közötti mély szakadékot.

– Most valóban nagy divatja van a magyaros motívumvilágnak, ez látszik a pályázati kiírásokon is, vagy ha az ember végigmegy egy művészeti vásáron, például a Wampon. Talán egy kicsit ez már sok is: ritka köztük az igazán karizmatikus, minőségi, átgondolt munka – véli az iparművész. – Sokan csak egy az egyben lemásolják a régi motívumokat. Ő a kezdetektől nagyon szabadon, eszközként használja a népművészeti elemeket, strukturálisan felbontja a formákat, változtatja a színeket, azt tartja szem előtt, hogy a hagyományos elem szervesen illeszkedjen a kortárs környezetbe. Az első összeállítása a kelengyék gondolatvilágát idézte, a kollekció hálóruhákból, köntösökből, ágyneműkből és párnákból áll, amelyek a házassághoz, szerelemhez kötődő népművészeti motívumok felhasználásával készültek: a tulipán például a szerelem ősi szimbóluma.

– Vannak azonban így is alapvető szabályok, amelyeket be kell tartani: például nem szabad fejjel lefelé használni a virágokat – legfeljebb csak tükrözés esetén –, mert így ellentétes jelentéssel bírnak. A tervezés során népi iparművészekkel szoktam konzultálni – teszi hozzá. A matyótól kezdve a buzsáki rátétesig sokféle motívummal dolgozik, a Paintwall elnevezésű, iparművészeket, grafikusokat tömörítő csoport textiltervező tagjaként pedig falmatricákat és tapétákat is tervezett hasonló hangulatban.

A magyar dizájn bútorok szűkös körében egyre népszerűbb a Hannabi márka, e csoport tervezői tavaly szintén olyan bútorkollekcióval jelentkeztek, amelyet a magyar paraszti világ inspirált. 2010-ben pedig Formatervezési Díjat is nyert az Esztány márka táska-kollekciója, amelyet a székely rakott szoknyák ihlettek: a hajtogatásos technika formai előnye, hogy a táskák bővülni tudnak.

– A rakott szoknya mint szerkezeti elem tetszett meg. Elnéztem, ahogy a lányok pörögnek tánc közben: ilyenkor kinyílnak a hajtások és a szoknya formája más lesz, mint nyugalmi állapotban – mondja az erdélyi iparművész, Esztány István. – Valami egyedit szerettem volna létrehozni, és ehhez a hagyományainkból meríteni, akár a viseletből, akár a mintákból, akár az építészetből. Ez a szándék nem feltétlen jelenik meg a kész darabok látványvilágában, ez a mögöttük álló filozófiát jelenti.

Kollekciójával Esztány István többször is részt vett nemzetközi és hazai szakmai vásárokon, és gyakran tapasztalta, hogy a külföldiek keresik a különlegességeket, olyat, amit otthon nem kapnak meg. – Mi mindig a minimálisból próbáljuk a maximumot kihozni: kevés pénzből, kevés anyagból sok praktikával, ötlettel. Talán ez a magyar dizájn – mondja Esztány István, aki azt vallja: folyamatosan meg kell újulni, mert egy idő után telítődik a piac. Ő azonban mindig a hagyományokból fog meríteni, mert – ahogy fogalmaz – egyszerűen nem tehet mást.

– Mindig csak akkor tudtam sikeres lenni, ha ebből a világból merítettem. Csak így lett jó a munkám. Egyszerűen abból tudok jól dolgozni, ami vagyok.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna