Minden részletében és eresztékében is nagyszerű film a Dallas. A forgatókönyv kitűnő, a szereplőválasztás ugyancsak az, remek az operatőri munka, kiváló a díszlet, s végül, de nem utolsósorban, pergő a film ritmusa. Talán Kusturica Macskajaja mérhető csak hozzá, igaz a Macskajaj inkább a karikatúra, a Dallas viszont a realizmus, mondhatni az egykor volt nagy olasz neorealizmus felé mozdult.

Mindezzel együtt az alkotás semmi újjal sem lepte meg a magyar nézőt, azt sem tudni, tulajdonképpen kinek készült a film. Hatszáz éve élnek hazánkban cigányok, a magyarság ez idő alatt tökéletesen megismerte őket. Ezért nincsenek, nem is lehetnek velük szemben előítéletei. Előítéleteink csak az eszkimókkal vagy a pápuákkal szemben lehetnek, őket ugyanis nem ismerjük.

A film egyik nagy ravaszsága az, hogy a Dallas történetét a román állam területére helyezi. Ettől mindaz, amit a vásznon látunk, ha akarom, igaz az erdélyi, a romániai és általában a kelet-európai cigányságra, ha akarom, nem. Mintha ezzel eleve számított volna a várható botrányra… Ami ugyan mégsem kerekedett, de a hazai cigányság jeles képviselői mindenesetre elemi felháborodással fogadták a filmet, mondván, a magyarországi cigányok nem ilyenek.

Tény, hogy a Dallashoz hasonló, szeméthegyektől ölelt bádog- és deszkatelep nincs hazánkban. Volt egy Kőbánya szeméttelepén, de ott is egy kiterjedt romániai koldusmaffia tagjai éltek. Ilyen bádog- és deszkavárost lehet látni viszont például Belgrádban, nem is olyan messze a belvárostól. Kis New York a neve. Minden liberális váddal szemben azt is tudja a magyar közvélemény, hogy a Dallas csak egyféle társadalmi szelete a cigányság egyébként nagyon színes és gazdagon rétegzett világának.

Bár a film igyekszik tipikusnak mutatni a Dallas belső viszonyrendszerét, emberi kapcsolatait, közösségi életét és karaktereit, a magyar néző legalább ennyire tipikusnak és a cigányságra jellemzőnek tartja a túldíszített rokokó palotákat, a 600-as Mercedeseket, az égre-földre szóló menyegzőket. Egy nemrég készült felmérés szerint a hazai romák 30 százaléka az átlag életszínvonal felett él. A nagy őszinteség és kitárulkozás ellenére is a cigányság önmagáról költött szegénységmítoszát igyekszik erősíteni a Dallas. Bádogházak, ruhának csúfolt rongyok, körös-körül tornyosuló szemét…

Sokszor élnek ilyen effektusokkal a hazai jogvédők is a cigánysággal kapcsolatosan, ezekkel igyekeznek felébreszteni a többségi társadalmak lelkiismeret-furdalását, mintha azok taszították volna őket ebbe a helyzetbe, s mintha ezért ezeknek a társadalmaknak végtelen tartozásai lennének a cigánysággal szemben. Ez egy gyilkos forgatókönyv, ami semmi másra sem jó, csak arra, hogy szakadékot ásson. A szeméttelep cigány guberálóit például egy gádzsó román zsákmányolja ki és alázza meg. Ő szedi össze tőlük a kiguberált palackokat, s csupán néhány fillért vet cserébe.

A valóságban a romák soha nem tűrik el, hogy egy gádzsó kihasználja őket. Nem csoda, hogy a filmben is fellázadnak a kizsákmányoló ellen, s a Dallasnak nevezett telep is kivívja a maga gazdasági önállóságát. Nemcsak a díszletként használt szeméttelep, a szélben repülő nejlonzacskók, papírszemetek, de a sok deviancia is feldühítette a jogvédőket. Dallasban ugyanis nem sok tisztelete van a magántulajdonnak, főképp az idegenek magántulajdonának. Itt egy fej káposzta kél lábra, amott egy autót lopnak szét darabonként a telepiek, de hát istenem, mondja a film, ez az élet velejárója. Az effajta ősi népszokások ugyanis csak a többségi társadalmaknak tűnnek bűnnek. Mert önző módon a saját értékrendjükkel mérik a romák tetteit.

Valójában ez a nép, amely kis-egyiptomi eredetűnek vallja magát – innen a "dzsipszi" elnevezés -, vallási zarándokként rótta a középkorban Európa útjait. A folytonos vándorlás közepette sajátos, ha úgy tetszik, kényszer szülte kultúrát alakított ki magának. A vándorlás, a törzsi összetartozás és a fennmaradás került értékrendjében az első helyre. A film felveti a cigányság egyik legfontosabb problémáját. A fiatal tanár, Radu Dallasról származott el, s most visszatér apja temetésére. Ő már itt idegen, olyan roma, aki elcserélte saját szokásait és törvényeit egy másik világ szokásaira és törvényeire. Radut a telepen különféle bonyodalmak érik, ráadásul egymásra találnak régi, gyerekkori szerelmével is. Menne és maradna. Végül megölik régi szerelmét, és ő elmegy a telepről, vissza abba a másik világba, az ő új világába.

Ez a vívódás, az e köré fonódó lírai szálak, emberi kapcsolatok, vonzások és taszítások a legérdekesebb momentumai a filmnek. Radu fájdalmas elszakadása régi életétől nem olyan ritka a valóságban. Nem fogadja be őt a filmben a Dallas. Míg elegáns öltönyében mutatkozik a telepen, gúnyolják, fehér Dáciáját pedig csavaronként lopják szét. Éppen az Pejó Róbert alkotásának legnagyobb eredménye, hogy kendőzetlenül szól ezekről a kérdésekről. Márpedig Magyarországon a romák sorskérdéseiben, a cigányok és magyarok együttélésében, konfliktusaiban az egyoldalúság és a politikailag korrektnek számító mellébeszélés nem segít. Annál inkább az őszinte szó.

—————————————

Történjen már valami!

Nem kínál megoldásokat – kérdez és kérdez, azt, miért hallgat a mély és miért a felszín. Lehet, hogy nem elég radikálisan tettük föl a kérdéseket? Hagy filmünk nyomot az emberekben? Amit itt látni, az mi, ha nem egy másfajta sorstalanság? – nyilatkozta lapunknak Csemer Géza színházi rendező, író, cigány értelmiségi, aki egész élete során "népe" fölemelkedésén munkálkodott. Róluk, nekik több színdarabot, rádiójátékot írt, így a Piros karaván, a Cigánykerék, a Négy lópatkó meséje, az Egyszer egy cigánylány című alkotásokat. De írt Mindszenty bíborosról és Báthory Erzsébet koncepciós peréről is.

– Milyen volt a film fogadtatása?

– Bevallhatom, nem a legkedvezőbb pillanatban készült el. A Sorstalansággal versenyezni nem lehet és nem is szabad, még akkor sem, ha egy időben készültek el. Isten őrizz, hogy összevessem a két film beharangozásának mértékét, száz az egyhez jönne ki a Dallas Pashamende hátrányára. Se plakát, se semmi. Talán a mi filmünknek is kijárt volna legalább annyi, hogy a maga helyén értékeljék, egyáltalán, ne semmitmondó tévécsevegésekben adjanak hírt a főszereplőnő bajuszkájáról. A Dallas Pashamende a ma égető kérdését teszi fel. Felerősíthetné a szándékot a megoldásra, ha arra volna valós kormányzati akarat. Válság van a kormány azon intézményei között is, amelyeknek a cigánykérdéssel kellene foglalkozniuk. Az Esélyegyenlőségi Minisztériumra nézve is zsenánt, de természetesen a magyarországi cigányszervezetek is elszégyellhetnék magukat.

– Ahogy nincs film forgatókönyv nélkül, úgy nincs forgatókönyv ötlet nélkül…

– Közösen találtuk ki Pejó Róberttel, a film rendezőjével, miután egyszerre és egy időben láttuk meg a kolozsvári szeméttelep elképesztő nyomorát. Az egész film egy nagy tabló, fontos és kevésbé fontosabb figurákkal…

– Mit jelent a címben a Pashamende?

– Azt, hogy mellett. A cigányok előszeretettel adtak telepeiknek – akár távoli városokra utaló – neveket; az én anyám például a Makó melletti Cigánybécsben nőtt fel. Bár Dallasnál már alig tud innét valami messzebb lenni, a cigányok belefeledkeznek a kocsmában videóról nézhető amerikai filmsorozatba – szép számmal veszik át vagy ruházzák egymásra a szereplők neveit.

– Milyen az a Kolozsvár melletti szeméttelep?

– Ihlető előképünk volt. Korábban készített róla dokumentumfilmet egy producer, nekünk végül a romániai származású Kántor László lett a producerünk. Ő találta ki, hogy a filmet Romániában forgassuk, de ezzel sok baj zúdult ránk, személy szerint rá is, ugyanis Adrian Nastase, a Román Köztársaság miniszterelnökének személyes közbenjárására a stábot kitiltották Románia területéről – a forgatás befejezése előtt tíz nappal. Főhetett a feje mindnyájunknak. Azon gondolkoztunk, hogy előkapjuk a bevált klisét: átalakítjuk a szcenáriumot: arról csinálunk filmet, hogy hogy nem tudunk filmet csinálni. A nagy durranás az lehetett volna, ha megörökítjük azt a megtörtént jelenetet, mikor a szemétgödör környező peremén egyszerre tűnt föl a gépfegyvert a telepre szegező kommandósok körgyűrűt alkotó csatárlánca…

– Arra komoly oka kellett legyen a miniszterelnöknek, hogy így exponálta magát, végül is szociológiát és nemzetközi jogot végzett a bukaresti egyetemen, majd tudományos pályára lépett és a nemzetközi jog professzora lett ugyanott, míg Ion Iliescu elnöksége idején elő nem léptették a Román Köztársaság külügyminiszterévé…

– Az egyik kifogás az volt a stábunk ellen, hogy szerves szeméttel szennyezzük a környezetet! Csak Magyarországról hozott szervetlen anyagokat, vadonatúj papírt és műanyag flakonokat használt fel Banovich Tamás díszletelemként. Néhány legyet fogdostunk össze és vittünk be dunsztos üvegben a díszletként szolgáló autóbuszroncsba, a telep kocsmájába – a realitás kedvéért. A román hatóságok a "díszletkocsmát" is megtámadták, hogy nincs italmérési engedélye – miközben a színészek és a statisztéria víztől rúgott be cujka helyett és kólás víztől dajdajozott. Veszerle Tibort, a film romániai gyártásvezetőjét egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a romániai hatóságok. – Hol vették fel a még hiányzó jeleneteket?

– Itthon, Fóton, tudtommal jelentős többletköltséggel.

– A történet tehát egy szeméttelepen játszódik, szereplői az ott guberáló cigányok, akiket a hulladékkereskedelmet kezében tartó néhány sötét alak kizsákmányol. – Fel kívántuk hívni a figyelmet, hogy ma Európa közepén szeméttelepek éktelenkednek. "Valakik" elfelejtették, vagy nem is akarták felszámolni, hatvan év alatt sem!

– A szegénység újratermeli magát. Mi a sorsa a cigányságnak?

– A film eddig kapott kritikái pont a lényeget nem érintették. A nyomor állandósult konfliktusai elkerülhetetlenül devianciákhoz vezetnek. Ezeket a telepeket még mindig nem számolták fel sem Romániában, sem Szlovákiában, sem Magyarországon! Sok tízezren könyörgünk: Történjen már valami!