Az idén 61 esztendős muzsikus nem csupán zenéjével, hanem mindenkivel közvetlen, barátságos hozzáállásával szerzett óriási rajongótábort szerte a világon. E sorok írójától is megkérdezte, hogy elég lassan és tagoltan beszél-e angolul, nem okoz-e gondot mondanivalója megértése? Ezt bizony igen ritkán tapasztalja az angolszász nyelvű muzsikusokkal beszélgető ember.

Néhány hónapja látszólag teljesen új oldaláról mutatkozott be, amikor a tőle megszokott könnyed, slágeres dalait húzósabb blues-rock váltotta fel a Santo Spirito Blues albumán. A kiadvány két DVD-filmet is tartalmaz, mindkettőt ő maga rendezte. Az egyik a spanyol bikaviadalokról szól neoklasszikus és cigányzenei aláfestéssel, a másik egy firenzei, lelki útkeresésre visz bennünket.

– Európai bluest akartam írni – nyilatkozta, de dörmögő hangjával, slide gitárjátékával, szerzeményei többségének hangulatával mégis inkább az amerikai vonalat viszi. Előadásmódján érezni, hogy szövegei minden szavát komolyan gondolja, azokat nem a rím kedvéért rakja egymás mellé. Régebbi száma a Rolling Stones Honky Tonk Womanjével párhuzamba állítható Never Tie Me Down, amely azonban tökéletesen illik a lemez általános zenei irányvonalához.

A témák szintén a műfaj hagyományait követik és Chris Rea esetében sokkal közelebb is állnak egészségi állapotához, hiszen szinte a halálból jött vissza. 2006. március 5-én Budapesten még azzal a bejelentéssel búcsúzott magyar barátaitól, hogy a jövőben aligha lenne képes korábbi, koncertező életvitelét folytatni. Négy évvel később ugyanitt már egy bizakodó embert ismerhetett meg a nagyérdemű. Köztes éveit azonban nem az élő zenélés, hanem a túlélés határozta meg, hiszen tucatnyi súlyos műtéten esett át, amelyek során különböző beteg szerveit távolították el. Lábadozása során volt ideje átgondolni addigi pályafutást és az élet valódi értékeit.

Az olasz bevándorló apától és ír anyától született balkezes gyermek jobbkezes módon tanult meg gitározni, hasonló furcsaságra csak Gary Moore esetében ismerünk példát, és talán ez a talján vér csalja elő belőle a dalaiban megjelenő romantikát.

1977-ben a Shadows együttes gitárosának, Hank Marvinnak a lemezén játszott, mielőtt első saját dalait felvehette volna. A bemutatkozás nem ment simán, mivel Elton John jeles producere, Gus Dudgeon a már akkor is blues alapú Chris Rea-szerzeményeket Elton John és Billy Joel sikerszámainak hangulatához igazította. Ennek ismeretében értjük meg igazán mostani lemezének bluesvonalát, ugyanakkor soha meg nem válaszolható kérdés marad, hogy mi lett volna, ha Gus annak idején nem ragaszkodik a könnyedebb műfajhoz.

A Whatever Happened to Benny Santini? album ugyanis a szakmai viaskodás ellenére nagyon bejött és megalapozta a tehetséges fiatal zenész jövőjét, amelyet évekig az olaszos jellegű, táncolható, napfényes, tengerpartos, életvidám dalok jellemeztek.

Az átütő sikert 1989-ben mégis a címe miatt teljes bukásra jósolt Road To Hell (Pokolba tartó út) album hozta meg, rajta a Tell Me There’s A Heaven (Ott fenn van egy ország) című dala, hiszen a két egymásnak ennyire ellentmondó megnevezés már önmagában feltűnést keltett.

Hasonló ismertségre tett szert 1998-ban a nagy nézettségű német bűnügyi tv-filmsorozat, a Schimanski felügyelő betétdalának választott The Blue Cafe album címadó dala is.

Chris gitárjátéka időnként átcsapott Mark Knopfler ritmusosabb stílusába, ezért a Dire Straits egykori vezetője két szólólemezére is vendégül hívta.

A betegségéből adódó hátrányokat is legyőzve Chris Rea ismét élőben találkozik barátaival és ez sorstársai számára mindenképp példaértékű.

Szakács Gábor