– A hírek szerint azért lobbizik a Fidesznél, hogy Andy Vajna felügyelhesse a magyar filmipar átszervezését. Miért benne látja a megoldást?

– Szerintem egy ilyen kiterjedt kapcsolatrendszerrel bíró embert, aki elérte azokat a sikereket, amelyekről minden normális filmes álmodik, mindenképpen érdemes döntéshozói helyzetbe hozni a magyar filmipar fejlődése érdekében. Az, hogy lobbizom érte a leendő Fidesz-kormánynál, konkrétan így nem igaz, de megkérdezték a véleményem a témában. A közéleti tevékenységem révén régóta ismert, hogy közel áll hozzám a konzervatív oldal gondolkodásmódja, és sokszor elmondtam már azt is, hogy a magyar filmes rendszert sokkal hatásosabban is lehetne működtetni a köz örömére.

– Hogyan?

– Kapcsolatokkal, pénzzel és egy új szemléletmóddal. Például nincs szükség évente negyven nagyjátékfilmre. Ez a piac csak tíz-tizenkettőt bír el. Magyarországon száznyolcvan cég foglalkozik nagyjátékfilmmel, lassan többen vannak, mint Hollywoodban. Elég volna öt nagyjátékfilmet gyártó cég, amely köré harminc-negyven jó rendező szerveződik. El kell dönteni azt is, milyen célból finanszírozzunk filmeket. Szociális alapon, mert például egy rendező régen készített utoljára filmet, ezért már jár neki? Szerintem azért nem forgatott, mert nem jól csinálja. Ellenkező esetben sorban állnának nála a producerek.

– Miért nem szereti a művészfilmes rendezőket?

– Mert Magyarországon azonnal művészfilmmé válik, amit nem néz senki: a rendező elmondhatja, hogy nem nőtt fel hozzá a közönség. A minap bonyolódtam vitába egy jeles kollégámmal a témában, aki Antonionit, Almodovárt hozta fel példának a művészfilmek értékére. Mondom, állj, azokat a filmeket nézik! Nálunk is vissza kellene térni a gyökerekhez: a vászon, a szék és a vetítőgép csak együtt működik. Ez a mozi. Azért van benne szék, mert azon embereknek kell ülni. Nem azt mondom, hogy váljon puszta szórakoztatássá a film, és ne közvetítsen üzenetet, hanem azt, hogy nincs üzenet, ha nem jut el a nézőhöz. Ezért nevetséges, ha valaki büszke arra, hogy nem ment be a filmjére senki. Megkérdeztem egyszer egy rendezőt: arra is büszke lenne, ha a színházi előadására nem váltana jegyet senki? Nem, válaszolta, az bukás volna. Akkor mi a különbség? A színházban pár előadás után leveszik az ilyen darabokat. A filmszakmában azonban újra lehetőséget kap az illető.

– Kizárólag a nézőszám a siker jele?

– Nem. Egyébként csak Magyarországon figyelik a nézőszámot, a világon mindenhol máshol a bevétel számít. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy egy film harminc kópiával csinál harmincezer nézőt, vagy öttel. Az utóbbi nagy siker, az előbbi pedig bukás. Tehát azokat a művészfilmeseket becsülöm, akik megtalálták a közönségüket, még ha nem is feltétlenül szeretem a filmjeiket. Például Mundruczó Kornélt, akinek mindkét legutóbbi filmjét meghívták Cannes-ba, a versenyprogramba. Hajdú Szabolcs szintén hihetetlen sikereket arat szerte a világon. Én azokat kérdőjelezem meg, akiket nem igazol se néző, se fesztiválsiker, se díjak, legföljebb a többi hasonló művész köre.

– Mundruczó, Hajdú díjai a közelmúlt eredményei. Ezek szerint mégis jó irányba tart a magyar film?

– Ez nem ilyen egyszerű. Azt látom, hogy volt egy nagyon jó felívelő szakasz az ezredforduló óta, de a 2007-es, két és fél millió nézős csúcspont után mára drasztikusan lecsökkent a magyar filmet nézők aránya, és ezen el kellene gondolkozni. Az idei szemlén azt találtam mondani, hogy ez volt minden idők legpocsékabb filmtermése. Szerintem ugyanis az ott vetített harminckét játékfilmnek – a Poligamyt leszámítva – összesen nem lesz nyolcvanezer nézője Magyarországon. Tartom a véleményem, talán egy kicsit túl is becsültem ezt a számot. Különböző fórumokon persze alaposan megköpködtek, lekiabáltak, lehülyéztek emiatt.

– Ön se rejti véka alá a véleményét: 1999-ben hazaküldte az akkori filmszemle zsűrijét, hogy gondolkozzanak el azon, ami történt, és néhányan soha többé ne jöjjenek vissza.

– Az akkori, filmkritikusokból és képzőművészekből álló zsűri kijelentette, hogy a filmek nem ütik meg az ő színvonalukat, senki nem méltó a fődíjra és az elsőfilmeseknek járó elismerésre sem. Hatalmas kárt okoztak ezzel, hiszen ez erőteljes jelzés a külföld számára is: ha már mi sem díjazzuk a filmjeinket, ők minek mutassák be őket, minek hívják meg a fesztiválokra? Van elég film a világon. Ezt a zsűrit azzal bízták meg, hogy válassza ki a legjobbat az akkori magyar művekből, nem azzal, hogy végítéletet mondjon rájuk és elássa őket. Ráadásul egy meglehetősen színvonalas filmszemle volt a 6:3, avagy Játszd újra Tuttitval és a Simon mágussal.

– Idén már azt is javasolta, hogy a szemle helyett egy nemzetközi fesztivált kellene rendezni. Miért volna az jobb?

– A magyar filmszemle az egész szakma vízfeje. Sok film csak ide készül, a zsűrinek. És persze a legkönnyebb egymásnak megfelelni. A valódi kihívás azonban az, amikor ahhoz a közeghez tudunk szólni, amiben élünk. Ez a szemle már nem igazi verseny. Beteljesítette történelmi feladatát azzal, hogy összegyűjtötte az iparág szakembereit, és jókat lehetett beszélgetni arról, milyen a rendszer, milyen a film. Ma Európa közepén azonban nincs értelme önmagunkkal versenyezni, ezt a felhozatalt nagydobra verni, újságírókat idehívni. Homokba dugjuk a fejünket. Ráadásul szakadt cipőben és melegítő felsőben ünnepeljük magunkat, berúgunk, csúnyákat mondunk: ez szánalmas. Ehelyett Budapest és Magyarország megérdemelne egy igazi nemzetközi filmfesztivált, hasonlóan a gyorsan fejlődő aradi és szarajevói megmérettetésekhez. Egy ilyen eseményen a magyar alkotások nemcsak a versenyfilmek közt, de különprogramként is bemutatkozhatnak a nemzetközi közönség előtt.

– Mi a magyar filmszakma legfőbb betegsége?

– Az, hogy nincs. Nincs egy markáns szakmai közeg, teljesítménnyel a háta mögött. Ha például egy rendező megbukik, de jó kapcsolatai vannak, újra támogatáshoz jut, aztán újra és újra megbukik, és nincs az a pont, amikor ő már nem a filmszakma része. A Magyar Producerek Szövetsége ezért szeretne olyan rendszert bevezetni, ami számon tartja a producerek előéletét, hogy ne kaphassanak állami pénzt, ha például nem számoltak el, nem fizették ki a kollégáikat, mert nem jött be a film. Az állam részéről szükség volna egy elvárásra, hogy mit szeretne kapni a támogatásért cserébe: milyen sikeresnek kell lennie a filmnek az adott rendező kvalitásai alapján, hány nézőt kell vonzania. Ha ez nem valósul meg, akkor szankciókat kell életbe léptetni, arányosan visszafizettetni a támogatást, és ameddig a gyártó nem fizet, nem adni új lehetőséget. Ezek már nem azok az idők, amikor lehet filmet csinálni azért, mert házat akar építeni a rendező. Szoktam mondani, hogy a filmszakmában még mindig nem volt rendszerváltás.

– Most lehet? Az MMKA frissen beiktatott új elnöke, Körösi Zoltán mélyreható reformok végrehajtására készül.

– Kutya helyzetben vagyok, mert sunyiban nem sok mindent csináltam az életemben, és most már a maradékban nem is szeretnék. Andy Vajna is elindult az MMKA elnöki posztjáért, és egy szavazatot kapott – tőlem. Elég nyíltan elmondtam, hogy egy írónál – aki egyébként jó író – alkalmasabb embernek tartok egy gyakorló producert és vállalatvezetőt olyan gazdasági társaságok irányítására, mint az MMKA és a hozzátartozó Mafilm, Magyar Filmlabor stb. Itt egy többmilliárdos infrastrukturális és ingatlanvagyonnal rendelkező vállalatról van szó. De nem ismerem Körösi Zoltánt, nem tudom, milyen ember, ezért azt gondolom, a bizalmat meg kell adni neki. Kíváncsian várom tehát a változásokat.

– Az MMKA részeként most megalakult az úgynevezett Filmszakmai Tanácsadó Testület, amelynek többek között Mészáros Márta és Szomjas György mellett ön is tagja. Mi lesz ennek a feladata, illetve mennyiben befolyásolhatja majd a pénzek elosztását?

– Konkrétan még én sem tudom, nem tartottuk meg az első ülést sem. A felkérés engem is meglepetésként ért. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy e tíz ember közé beválasztottak – különösen a habitusomat ismerve. Ráadásul tudomásom szerint Körösi Zoltán javasolt. Bátor húzás volt, mert nem tartozom a könnyű emberek közé. Ez talán már a változás jele. De nem fogok részt venni benne, ha gittegyletként fogunk működni, bólogatni, és a támogatás elmaradásától való félelmünkben nem fogalmazunk meg kritikákat. Mint ahogy annak eldöntésében sem veszek részt, ki mennyi pénzt kapjon, mert szerintem a MMKA felügyelőbizottságaként sem kellene működnünk. Örömmel veszem viszont a felkérést, ha a feladatunk a hosszú távú célok meghatározása lesz, sok-sok elképzelést összegyúrva. S persze csak akkor, ha lesz súlya annak, amit mondunk.

– Milyen hosszú távú tervekre vannak javaslatai?

– Meg kell változtatni az egész támogatói döntéshozatalt. Például nonszensz, hogy még most, májusban sem tudják az alkotók, hogy forgathatnak-e augusztusban. 2010-ben nem az idei, hanem a 2012-es filmekről kellene dönteni, hiszen már csak ahhoz is, hogy jövőre belekezdhessek a gyártásba, idén kész kell lennie a forgatókönyvnek, azt ki kell fizetni, ki kell választani a szereplőket. Számos olyan döntést kell tehát meghozni, ami függ a költségvetés keretétől, ráadásul az addig befektetett pénz mind elúszik, ha végül nem kap támogatást a produkció. Ma Magyarországon ezért kalandorság belefogni egy filmbe. Ezenkívül a támogatások is szétaprózódnak. Ez a rendszer nem tud jó filmeket szülni, csak kapkodást. Például egy fiatal rendező kap negyvenmillió forintot életében először, és nem várja meg a másik százat hozzá, mert retteg, hogy ennyit sem kap többé. Nem az álmát valósítja meg, hanem a legjobb belátása szerint kompromisszumokat köt. Nagyon sok tehetséges gyerek vérzik el így. Tizenegy elsőfilmes rendező mutatkozott be idén, ami elképesztő szám. Sokuk nem lesz második filmes. Az említett kritikámban a szemlén én a fájdalmamat fejeztem ki, mert rengeteg torzót láttam.

– Sokan a filmdiplomácia hiányára is panaszkodnak, utalva a román új hullám nemzetközi sikereire, ami részben az erőteljes lobbinak köszönhető.

– Mondok erre egy beszédes példát. Öt éve a Filmunió olyan standdal állt kint Cannes-ban, ahol nem volt még egy tévé sem. Kimentünk egy filmfesztiválra úgy, hogy nem tudtuk megmutatni a filmeket, csak prospektusokat osztogattunk, és két, kizárólag franciául beszélő hostess-lány próbálta a magyar filmeket reklámozni. Úgy döntöttem, a következő évben saját standom lesz a Megafilmmel. Ki is mentünk nagyon lelkesen, vittünk kolbászt, szalámit, mindenféle magyar dolgot. Két nap múlva elterjedt, hogy van itt egy őrült társaság, ahol egész nap folyik a bor, jó a hangulat. Akkor mi csak eladni mentünk a filmeket, de végül egy csomó fesztiválmeghívásunk is lett. Elég komoly sikereket értünk el, például a Csak szex és más semmi hetven fesztiválon szerepelt, és néhányat meg is nyert, noha itthon azt mondták róla, hogy ilyen eseményekre soha nem jut el, nem is oda való. Elkezdett tehát működni a dolog, mire úgy döntöttünk, kimegyünk a Los Angeles-i nagy vásárra is. A filmdiplomácia alapja, hogy az ember kapcsolatokat szerez egy ilyen helyen, és persze sokkal komolyabban veszik, ha egyáltalán ott van. Amikor öt éve Cannes-ból hazajöttünk, és én azt találtam mondani, hogy tessenek megnézni a románokat, mindenki lehurrogott. Abban az évben jöttek ki először nagyobb felhozatallal, mögötte lobbizó háttérrel, s hatalmas sikerük lett. Mi, magyarok persze hajlamosak vagyunk lebecsülni a románokat, amíg díszszemlét nem tartanak a Hősök terén, de igenis figyelni kell rájuk, felismerték a film országpromóciós jelentőségét és azt, hogy ebben üzlet is van. Következő évben megnyerték az Arany Pálmát, s azóta évről évre jelölve vannak a legnagyobb díjakra. Nagyon elfutottak mellettünk. Persze a hagyományos francia–román barátság is a segítségükre van, de azért érdemtelenül nem lehetne eladni ezeket a filmeket sem. Jó műveik vannak, és sokan felkapták a fejüket a világban, hogy hopp, a románok tudnak valamit. Ez egy követendő példa számunkra, még akkor is, ha igazi állami akarat nélkül csak kínlódunk, küszködünk. De nem baj, én makacs ember vagyok.

– Ön azt javasolta a Fidesznek, hogy a filmügy ne a kultúrát magába olvasztó csúcsminisztériumhoz, hanem a gazdasági tárcához kerüljön. Valóban ennyire gazdasági kérdés a filmművészet?

– Évek óta beszélgetünk arról, hogy ugyanaz az ember, aki eldönti, mennyi pénzt kapjon Tarr Béla, nem biztos, hogy arról is felelős döntést tud hozni, beszálljuk-e két- vagy ötszázezer dollárral egy adott koprodukcióba, mert az ide tud hozni tízmillió dollárnyi elköltendő pénzt, vagy sem. Ennek nem ugyanazon a szinten, nem ugyanazokban a szobákban kell eldőlnie. A filmgyártás egy mérhető gazdasági tevékenység, van eleje, közepe és vége, s minden részét a pénz határozza meg, amellett, hogy természetesen a rendező is beleadja a saját művészi erőforrásait. A filmipar gazdasági kérdéseit gazdasági szinten kellene kezelni. 2008-ban például ez az ágazat hatvanöt-hetven milliárd forint bevételt generált. Tehát nagy lehetőségek vannak benne a nemzetgazdaság szempontjából, és nem értem, miért hagyjuk ezeket kihasználatlanul. Ha egy külföldi filmes idejön, itt költi el a pénzét, itt eszik, itt alszik, itt adózik, s itt teremt munkalehetőséget – például egy Hellboy szintű produkcióban háromszáz ember dolgozik. Ha küzdünk egy környezetszennyező gumigyár idecsábításáért, miért nem küzdünk azért, ami hasznot hoz az országnak? Egy produkció itthagy egy csomó pénzt, és csak az öt tekercset viszi ki.

– Mennyire tartja megfelelőnek az ehhez szükséges hazai infrastrukturális hátteret?

– Stúdiókapacitásban például nagyon jók vagyunk. Van választék, ami a fóti filmstúdiótól az etyeki komplexumig tart, a napokban például Rákospalotán is nyílt egy új. A kapcsolódó rendszerek is rendben vannak, a szakmai háttér, az utómunka-stúdiók és a laborok egyaránt magas színvonalúak. Budapest viszont abszolút forgatásellenes, főképp a magyar produkciókkal szemben. Ha én akarok itt forgatni, ugyanannyit kell fizetnem, mintha Spielberg jönne ide. Ráadásul százféle engedélyt kell beszerezni, és ha egy jelenetben egy kocsi átmegy az egyik kerületből a másikba, akkor mind a kettővel külön meg kell egyezni. Ellentétben például Prágával, amely gyakorlatilag ingyen biztosítja a közterületeket, hiszen az is nyilvánvalóan öregbíti a város hírnevét, hogy Bruce Willis vagy Julia Roberts rendszeresen ott forgat. Nálunk ezért komoly pénzeket kell fizetni egy pökhendi, magát felsőbbrendűnek tartó városvezetés miatt. Pedig a fővárosban – sajnos vagy szerencsére – többféle lehetőség is rejlik. Például egy orosz producer, aki a Sztálingrádot szeretné újraforgatni, talált itt egy helyet, ami pontosan úgy néz ki, mint amilyen Sztálingrád volt a háború után. Végül a pénzügyi viták miatt ebből sem lett semmi. Ha lehetne változtatni ezen a hozzáálláson, és megtartani az adókedvezményt, valamint hozzáadni azt a kapcsolati tőkét, amivel például Vajna vagy Csupó Gábor rendelkezik, akkor Budapest és Magyarország a világ filmgyártásának egyik európai központja is lehetne. Én ezért próbálok lobbizni igazából.

– Önre sokan kívülállóként tekintenek ebben a szakmában a végzettsége miatt. Zavarja?

– Egyáltalán nem. Persze sokáig nagyon szerettem volna a filmszakmához tartozni, egészen addig, amíg meg nem ismertem. Azóta nem is akarok a része lenni, és ma is úgy tartom, hogy nem nekem kell megváltozni.

Farkas Anita, Fehérváry Krisztina

* * *

KÁLOMISTA GÁBOR

1964-ben született Gyöngyösön.

A Károly Róbert Főiskola mezőgazdasági karán végzett. Kezdetben kertészeti ágazatvezetőként dolgozott, majd megnyitotta az ország első magán vadászboltját.

A Duna Televíziónál kezdett mindenesként dolgozni.

1996-ban megalapította a Megafilm Kft.-t, amely ma Magyarország egyik legnagyobb filmgyártó cége.

A 2002-ben alapított Magyar Producerek Szövetségének elnöke.

Legfőbb filmjei: Zimmer Feri, Ámbár tanár úr, 6:3, avagy játszd újra Tutti!, Valami Amerika, Vakvagányok, Hamvadó cigarettavég, Apám beájulna, Csak szex és más semmi, Tibor vagyok, de hódítani akarok, Zuharórepülés, Buheramátrix, Kaméleon, Immigrants – Jóska Menni Amerika.

Dokumentumfilmek: Cseh Tamás film, Szíven szúrt ország (rendező is).