– Még nagyon fiatal, mégis jelentős szakmai múlt áll a háta mögött. Mióta van jelen az életében komolyabban is a zene?

– Mindig is benne volt. Hétéves koromban írattak be a szüleim zeneiskolába, később zongoráztam, szaxofonoztam, énekeltem, sőt, még néptáncoltam is, bár ez konkrét népzenei gesztusokban ma már nem ütközik ki a dalaimban. Később négy év műegyetemi kitérő után elvégeztem a Zeneművészeti Főiskola jazzének szakát is, ahol többek közt Berki Tamás és László Attila voltak a mestereim. Elsőéves koromban, 2005-ben alakítottam meg a zenekaromat, a Harcsa Veronika Quartetet, és még azon a nyáron felvettük a Speak low című lemezt, amin ugyan még csak standerdek és feldolgozások voltak.

– Később aztán már nemcsak énekelt, hanem a zenét és szöveget is ön szerezte.

– Mivel már az első lemezünknél sokan kérdezték, hogy miért nem saját számokat csinálunk, elkezdtem gondolkodni a dolgon. Sokat segített, hogy már korábban is voltak dallamkezdemények a fejemben, de akkor leültem a zongorához, és megpróbáltam valóban kidolgozni őket. Szerencsére a zenésztársaim is bátorítottak ebben a jó hangulatú kísérletezésben, így egyre többször fordult elő, hogy már nemcsak a zenét, hanem az angol nyelvű szövegeket is én írtam.

– Közben felfigyelt önökre egy japán kiadó, aminek köszönhetően igazi sztárok lettek: 2007-ben néhány hétig a már említett Speak low című album vezette a legnagyobb kinti lemezbolt-hálózat, a Tower Records eladási listáját, vokális jazz kategóriában. Hogyan sikerült kijutniuk?

– Ez azért különös, mert ők kerestek meg minket, méghozzá az interneten keresztül. Azt már régóta tudjuk, hogy a japánok élénk érdeklődéssel fordulnak Európa felé, és ebbe, úgy tűnik, az európai jazz és egyéb zenei újdonságok is beletartoznak. De ha ez nem történik meg, azaz nem fedezi fel valaki az embert, vagy nincs eleve külföldi kiadója, szinte lehetetlen betörni idegen piacokra. Nekünk szerencsénk volt, mert azért a japán történeten kívül jöttek egyéb felkérések is, főként a környező országokból, illetve a különböző magyar intézetektől. És persze akkor nem teljesen reménytelen az ügy, ha valaki valami olyat tud alkotni, amire sokan felkapják a fejüket. Hasonlatként azt tudnám felhozni, ahogyan a balkáni hangzást imádják a franciák, ezért lehet, hogy a magyar Besh o Drom együttes hihetetlen sikeres lett náluk.

– Eközben a jazz még mindig nem éppen a legnépszerűbb zenei stílus nálunk, három év után bezárt például a műfaj egyik központjának számító budapesti Take5 Klub. Mi lehetett a csőd oka?

– Ez egy elég komplex probléma, bár azt, hogy konkrétan a Take Five miért zárt be, nem akarom és nem is tudom megítélni. Nyilván több dologhoz is van köze: egyrészt, hogy itthon mennyire bevett dolog jazzkoncertekre járni, másrészt, hogy maga a szakma mennyit tesz meg azért, hogy ez a típusú zene vonzó legyen a közönség számára. Azt viszont nem hiszem, hogy csak a mai magyar gazdasági helyzet vagy az üzemeltetési gondok rovására kellene írni a kudarcot, hiszen ott van például a Budapest Jazz Klub, amely, ha nem is óriási nyereséggel, de látszólag egész jól működik. Egyébként nagyon sajnálom, hogy megszűnt a Take5, mert elég gyakran felléptünk ott, főleg az első időkben. Nagyon jó adottságú hely volt, a város közepén, jó felszereléssel, jó zongorával, ami a világhírű zenekarok és énekesek számára is kényelmessé tette a koncertezést.

– Azt mondta, maga a szakma is hibás. Miért?

– Erre azért nehéz válaszolnom, mert én sok szempontból kívülállónak számítok. Egyrészt a sikereim miatt, másrészt, mert amit játszom, az nem kifejezetten jazz. Nyilván legtöbben jazzként hallgatják, de én legalább annyi másféle zenei hatást érzek benne. Persze soha nem az eladhatóság volt a célom, egyszerűen ilyen az ízlésem. Az egy mellékes jó, hogy emiatt több emberhez tudok eljutni, nemcsak azokhoz, akik a jazz-zenén felnőve kívülről-belülről ismerik, hogyan kell és lehet hallgatni, hanem például a fiatalabbakhoz is. Vannak, akik szúrós szemmel néznek ránk emiatt. Erre én meg azt mondom, hogy jó, akkor nem jazz, de az miért baj? Akkor nevezzük csak zenének, jöjjön el, akinek tetszik és felejtsük el a skatulyázást. Visszatérve a kérdésre, a jazzszakma felelőssége kapcsán természetesen nem a zenészek tudására gondolok, hanem hogy mennyit tesznek meg azért, hogy közel tudjanak kerülni a közönséghez.

– Miért, mit kellene?

– Ha megnézem például, hogy egy átlagos fiatal, akit érdekel ez a műfaj, nyitott, szívesen jár koncertekre, mely eseményekről szerez könnyebben tudomást valamilyen fórumon, annak csak nagyon kevés része lenne a jazz-zel kapcsolatos. Ez pedig tipikusan nem pénzkérdés. Hiszen van olyan alternatív rockzenekar, amelynek nem járnak a koncertjeikre többen, mint akármelyik valóban neves és fantasztikusan tehetséges jazz-zenész előadásaira, viszont a Facebookon, az Interneten vagy egyéb ingyenes formákon valahogy mégiscsak jobban kommunikálja, hogy létezik, új felvételt készített, koncertezni fog és még sorolhatnám. Én is magam írom például a hírlevelemet, holott már rábízhatnám másra is, de én tudom, mi az, amire fel akarom hívni a figyelmet. Ezt a munkát ma – hacsak valaki nem a popiparban van – nem lehet megúszni.

– Szükség lenne tehát valamiféle átjárásra a különböző médiumok felé?

– Igen, főként a hasonló alternatív csatornákat kellene megcélozni, különösen, ha valaki egy alternatív réteg képviselője.

– És mi a helyzet a kereskedelmi csatornákkal, amelyek az igazán nagy tömegeket képesek elérni?

– Éppen a jazz rétegzenei jellege miatt nem biztos, hogy nekünk ezekre feltétlenül szükségünk van – én is csak nagyon korlátozottan szerepelek bennük. Ráadásul a kereskedelmi, illetve bulvármédia terén azért mindig óvatos voltam: bár kaptam bizonyos megkereséseket, egy részüket visszautasítottam. A magánéletem ismerete ugyanis semmilyen szinten nem szükséges ahhoz, hogy a zenémhez közel kerüljön valaki, ezért nem is beszélek róla.

– Ugyanakkor ön és a zenekara azért mégiscsak a Petőfi Rádiónak köszönheti az első nagyobb, hazai sikerét.

– Nem vitatom, hogy óriási előnyt jelentett, amikor néhány éve a Too Early című számunkat felkapták, de ez volt tulajdonképpen az egyetlen, kifejezetten kereskedelmi jellegű megjelenésünk. És ide sem volt könnyű bekerülni. Olyannyira nem, hogy a későbbi menedzserem hiába volt bejáratos az adóhoz, a második lemezünkről már nem játszottak semmit. Mert ez nem a kapcsolatokon múlik, hanem a szerkesztők zenei ízlésén. Tagadhatatlan viszont, hogy ezzel akkor bekerültem egy szerencsés hullámba, aminek a hatását a mai napig érzem. De ma már nem azért járnak az emberek a koncertjeinkre, mert ott hallottak minket.

– Hanem?

– Azért, mert mindig igyekszünk frissen tartani a produkciót, amit színpadra viszünk. Mindig dolgozunk valami újon, és állandóan változtatok picit a dalokon, a repertoáron is, hogy érdemes legyen visszajárni a koncertjeinkre. Sajnos a magyar jazzéletben van egy olyan attitűd, hogy a zenészek a saját, kétségtelenül valóban elért zenei magaslatukra hivatkozva elvárják, hogy a közönség kíváncsi legyen arra, amit csinálnak. Ez egy óriási csapda. Mert fel kell vállalni azt is, hogy ez nem a legnépszerűbb műfaj, nemcsak nálunk, de a világon máshol sem. Én ezzel együtt sem látom olyan szomorúnak és kiábrándítónak a hazai helyzetet, mint sokan mások. Az is igaz viszont, hogy a jazz koncertélet pezsgését illetően Csehországhoz, Lengyelországhoz vagy Franciaországhoz képest lemaradásban vagyunk.

– Miért?

– Ennek sok évtizedre visszanyúló történeti-politikai okai vannak. Hiába voltak annak idején nálunk is legendás egyetemi klubok, ahol a fiatalok csüngtek a jazz-zenészeken, ez az egész valahogy mégis elhalt. De ezt nem katasztrófaként kellene felfogni, hanem meg kellene érteni végre, hogy nekünk, zenészeknek is kell tennünk a közönségért, nem csak a menedzserünknek vagy a médiának.

– Ezek szerint újra fel kell építeni a jazz-értő közönséget?

– Minden előadónak egyfajta felelőssége is, hogy nevelje a közönségét, be tudja vezetni addig ismeretlen dolgokba. Ezt sok mindennel el lehet érni: egy koncert jó dramaturgiai felépítésével vagy a számok megfelelő sorrendjével. Így végül egy olyan zenei íz is meg tudja fogni észrevétlenül őket, ami egyébként félredobnának, mert nehéznek vagy idegesítőnek találnák. Óriási ajándék persze eleve az is, hogy a nézők eljönnek a koncertekre, de hogy megértik-e a zenémet, az már az én felelősségem. Éppen ezért kell nekem is segítenem, akár csak egy olyan kis dologgal, hogy valami vicceset mondok a számok között. De ha vége van egy dalnak, és érzem például, hogy ez súlyos volt, utána is mindig kell valami feloldás. Egy előadás legmeghatározóbb része viszont kétségkívül a karizma, az, amikor valaki egymagában leül a zongorához, és nem tudom róla levenni a szemem, mert magával sodor minden mozdulatában. Ezt nem lehet tanulni, fejleszteni viszont igen. És ami nagyon fontos még: a zene és az éneklés soha nem válhat rutinná. Hogy elkerüljem, én is folyton keresem az új utakat, formákat.

– Ezért jött létre idén tavasszal a Bin-Jip nevű formáció is?

– Ezért is. A Bin-Jipben alapvetően elektronikus zenét játszunk, de – nem tudok kibújni a bőrömből – jazzelemekkel vegyítve. Azelőtt meg ott volt az Erik Sumo Band, amiből nemrég léptem ki, pont azért, mert már nem tudtam olyan lelkesedéssel részt venni benne, mint az elején. Öt évig énekeltem velük, csodálatos emlékeim vannak erről az időszakról, sok helyütt jártunk szerte a világban, de véget kellett vetnem annak, hogy szétaprózom az energiámat.

– Ugyanakkor a Harcsa Veronika Quartettel is új dologra készül.

– Igen, már régóta motoszkál bennem, hogy nemcsak angolul, hanem magyarul is kellene dalokat szerezni, és most végre eljutottam oda, hogy mindez valósággá váljon. Januárban fogjuk felvenni az új lemezünket, amelyen magyar költők – Kosztolányi, Babits, Kassák, Nemes Nagy Ágnes, József Attila – verseit dolgozzuk fel. Csodálatos ajándék számomra az élettől, hogy most az egyes darabok kiválasztáskor végigolvashattam a teljes életműveket. Ez olyan erőteljes élményként hatott rám, ami szerencsés esetben a közönségre is kisugárzik majd. Ennél többre most nem is vágyom.

Farkas Anita, Szentei Anna

HARCSA VERONIKA

1982-ben született Budapesten.

2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszékének jazzének szakán.

Saját zenekara a Harcsa Veronika Quartet mellett a Bin-Jip nevezetű formáció énekesnője, de vendégként számos más zenekarral (Korai Öröm, Freestyle Chamber Orchestra, Budapest Jazz Orchestra, Fugato Orchestra, Colorstar stb.) dolgozott együtt.

Különböző zenei fesztiválok résztvevőjeként fellépett már többek közt Japánban, Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, Németországban, Szlovákiában és Szerbiában is.

A 2007-es Budapest Fringe Fesztiválon elnyerte „A FRINGE LEGJOBB HANGJA” díjat.