Szüleim dunántúliak, egy Tapolca melletti kis faluban, Sáskán születtek. Az ötvenes években jöttek fel Pestre. Egyszerű, tisztességes vallásos emberek. Apám asztalosként kereste a kenyerét. Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Politizáló ember volt? – Nagyon erősen érdekelte a politika, de hallgatag ember volt, előttünk sem beszélt soha ilyesmiről, még a háborús katonaélményeit sem igazán tudtuk kihúzni belőle a bátyámmal. Azért azt belénk plántálta, hogy ötvenhat forradalom volt, ne higgyük el, amit az iskolai történelemkönyv ír. Szóval mégiscsak itt kell valahol keresni az én érdeklődésem gyökereit, mert tizenhat éves koromban már komolyan foglalkoztattak a társadalmi kérdések. Két tanulmányt is írtam akkor, mindkettő megdöbbentette az osztálytársaimat. Az egyik Jézus Krisztusról szólt, amelyben az ő világtörténelmi szerepét próbáltam ecsetelni a magam eszközeivel húsz oldalon, a másik a szocializmus megreformálásának rövid vázlata volt. – Szerényen kezdte. – Tizenhat évesen az ember nem érez korlátokat. – Melyik évben történt ez? – 1975-ben, amikor a Kádár-rendszer virágkorát élte. Én ennek ellenére úgy gondoltam, hogy ez a szocializmus ez bizony nem működik jól, mert az egyéniség háttérbe szorul, a tanulmányban az egyén szabadságának erősítését javasoltam. – Abból ítélve, hogy nem csukták le, gondolom, nem mutatta meg senkinek. – Néhány osztálytársamnak megmutattam. Enyhén szólva megrökönyödtek, hogy ilyesmivel foglalkozom, de mivel nem jutottam el forradalmi gondolatokig, nem volt más következménye. Tény, hogy amióta tudatosan szemlélem a világot, írok. Ez nekem, hogy úgy mondjam, természetes állapotom: cikkben, tanulmányban, könyvben mindig a közállapotokról írni. Sőt, elárulom, hogy verseket is írok. Tizennégy éves korom óta kisebb nagyobb megszakításokkal szinte a mai napig. Talán eljön annak is az ideje, hogy egy verseskötettel előálljak. Majd nyugodtabb időkben. – Az iskola hogyan viszonyult az ön szabadságszeretetéhez, korabeli szóhasználattal: polgári elhajlásához? – Hamar feltűnt neki, úgyhogy az első osztályt úgy fejeztem be, hogy csupa kettes volt a bizonyítványomban. Ennek ellenére abban a pestújhelyi szakközépiskolában két és fél év alatt megfordítottuk a közhangulatot. Azért a többes szám, mert egy barátommal ketten küzdöttük ki a változást, aki ma szintén ismert nevű politológus: Csizmadia Ervin. Létrehoztunk önálló közösségeket. Súlyemelő klubot, ahol versenyeket is tartottunk, rockzenekart, és labdarúgó-bajnokságot szerveztünk. Majdnem elfelejtettem mondani, hogy zenéltem is. Eleinte különböző rockzenekarokban doboltam, később gitáros-énes lettem, jártuk az építőtáborokat, meg KISZ-táborokat. Ott lehetett föllépni, nem volt más. Különben bulinak jó volt. Egészen a húszas éveim közepéig tartott. – Akkoriban nem létezett Magyarországon politológiaoktatás. Hova jelentkezett érettségi után? – Bölcsészkarra akartam menni magyar- történelem szakra, de nem vettek föl. Be kellett látnom, hogy túl nagy ugrás lenne a közgazdasági szakközépiskola után, viszont mindenképpen nappalira akartam járni, ezért 19 évesen már a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán igyekeztem alakítani a közéletet. Klubot szerveztünk egy csoporttársammal kettesben, ahol politikai vitákat rendeztünk, énekeseket, zenekarokat hívtunk meg, közben cikkeket írtam a főiskolai újságba, meg gitároztam is, de a pénzügyhöz és a számvitelhez nem sok közöm volt, megmondom őszintén. Főiskolás éveimre esett a lengyel Szolidaritás szakszervezet megalakulása és legszebb időszaka, ez már sokaknak kinyitotta a szemét. A nyolcvanas években én is egyre tudatosabbá váltam. Kezdtem tanulmányokat, cikkeket írni a Valóságba, ami az értelmiség egyik legfontosabb folyóirata volt akkor. Később az Ifjúsági Szemle főszerkesztője lettem. Ez ugyan a KISZ szárnyai alatt jelent meg, de sikerült új irányt szabni a lapnak. Elég sok rendszert bíráló cikk jelent meg benne, megváltoztattam a szellemiségét. El is nevezték kis Valóságnak. Sokan, akik ma a közélet ismert szereplői, ott jelenhettek meg először írásaikkal. Közben 1985 és 89 között mégiscsak jártam a bölcsészkarra, levelezőn elvégeztem a filozófia szakot. – Az az évtized a szocialista rendszer látható gyengülésének ideje volt, ma sokan azt mondják, már nem is volt diktatúra. Van alapja ennek a vélekedésnek? – Nagyon fontos kimondanunk, hogy végig diktatúra volt. Minden változás ennek a keretein belül történt, csak enyhítették az elnyomást, mert érezték a bajt. Ropogtak az eresztékek, 1982-ben például majdnem államcsőd következett be. – A rendszer átalakulása önt nyilván nem érte váratlanul. Mégsem vállalt túl nagy szerepet a közéletben az átmenet idején, én legalábbis nem emlékszem rá. Mi volt ennek az oka? – Fiatal is voltam még, harmincéves, mikor elkezdődött, de sokkal fontosabb, hogy nem tartoztam bele azoknak a körébe, akik alakították az eseményeket. A Fideszbe éppenséggel belefértem volna a korom miatt, de tudott, hogy ott a mag egy baráti körből állt. A változást mindenekelőtt a tüntetéseken éltem meg, csaknem mindegyiken ott voltam. Az igazi, szinte forradalmi élményt az 1988. március 15-ei tüntetés adta. Egy évvel korábban még elzavartak minket a Petőfi-szobortól a KISZ-es gárdisták, egy évvel később pedig már annyira előrehaladtak az események, hogy szinte népünnepély hangulata volt. Azt is nagyon élveztem, de 1988 volt az igazi. Nagy Imre 1989. júniusi újratemetésén ezt már nem éreztem, túlságosan is intézményesített volt, kivéve persze Orbán Viktort. Az ő beszéde felejthetetlen élmény. De maga a rendszerváltás mintha már veszített volna a varázsából addigra. Tudom, hogy túl kemény, amit mondok, mégis ezt éreztem. – Nem túl kemény, hiszen irányították a folyamatot. – Ez így utólag már világos, de akkor nem tudtuk ezt, ön sem, én sem. A kerekasztal-tárgyalások, ahol az MSZMP vezetői és az akkor még látszólag egységes ellenzék birkózott egymással, lényegében bevitték a folyamatot az elitek közötti egyezkedés csapdájába. Így a társadalom kimaradt belőle, nagy része nem érezte magáénak, ami a párnázott ajtók mögött történt. Még el sem kezdődött valami társadalmi mozgás, máris leállították. Nem erőszakosan persze. – Milyen következményei lettek annak, hogy – Antall József szavaival – nem tetszettünk forradalmat csinálni? Bár egy ismerősöm erre a mostani választás éjszakáján azt mondta: tetszett volna az élére állni. – Teljesen egyetértek az ismerősével, mert ez nagyon cinikus megjegyzés volt Antalltól, bármilyen súlyos igazságot mondott is ki. Ő ugyanis ennek meghatározó figurája lehetett volna. Hogy miért nem indította el, azt talán csak évtizedek múlva tudjuk meg, habár most is vannak ismereteink arról, hogy gúzsba kötve táncolt. De, hogy válaszoljak a kérdésre, az lett a következménye, hogy az ország erkölcsileg, emberileg nem tud igazán megújulni, és az, ami létrejött, nevezzük demokráciának, valójában a Kádár-rendszer továbbélése más formában. Átmeneti állapot. Nagyon keményen hangzik, de azt kell mondanom, hogy ami nálunk van, az Közép-Európa és Kelet-Európa szégyene. Nekünk sikerült legkevésbé túljutnunk a múltunkon. Azzal, hogy a baloldal most megint megnyerte a választást, fennáll a veszély, hogy ez az átmeneti állapot megmarad. Ugyanakkor az átmenet azt is jelenti, hogy a demokráciából is érzünk már valamit, csakhogy sokkal többet a bajaiból, mint az előnyeiből. Azokból a bajokból, amelyek a nyugati demokráciákat is sújtják. Ott is egyre kisebb a mozgástere minden kormánynak, mert pénzügyi, gazdasági eszközökkel beszorítják egy szűk utcába. Ezért, ha egy párt nyerni akar, hazudnia kell. Azt kell hazudnia, hogy majd másképpen lesz. Eljött az az időszak, amikor a pártok Amerikában és Nyugat-Európában folyamatosan félrevezetik a választót, mert így tudnak hatalomhoz jutni és hatalomban maradni. Amikor aztán megnyerik a választást, egészen másba fognak. Ez a demokrácia megcsúfolása. A tömegdemokráciából következik. – Ha a politikusok nyíltan kimondanák, milyen korlátok határozzák meg egy ország mozgásterét, rögtön nekik esne az az elsősorban pénzügyi és gazdasági eszközökkel dolgozó, végső soron néhány bankházból és spekulánsból álló csoport, amely ma már a világ nagy részén képes érvényesíteni az akaratát. Fő erejük, hogy hatalmukat rejtve gyakorolják és közvetetten, alacsonyabb szintű hatalmi csoportok révén. – Amit mond, teljesen világos. A politikusok pontosan tudják, hogy kiknek kell megfelelni. Magyarországon Orbán Viktor 1998 és 2002 közötti kísérlete éppen arról szólt, hogy ezekkel a kőkemény adottságokkal mégiscsak szembe lehet fordulni. Ez természetesen zavarja az említett „főhatalmat”, ezért minden olyan erőt, amely szembemenne a globalizációval, ki akar szorítani. – Ne beszéljünk rejtvényekben, mondjuk ki, hogy a globalizáció szó a liberalizmus diktatúráját jelenti. – Nekünk, magyaroknak ezen kívül még millió rendezetlen dolgunk is van itt belül, mindenekelőtt az, hogy a rendszerváltási kísérlet 2006 áprilisában ideiglenesen elbukott. A kettő természetesen összefügg, de adjuk meg mindkettőnek a külön rangját. Elkeserítő, hogy úgy tudott megmaradni a kádárista vezető réteg alkotta hálózat – gazdasági életben, újságíró társadalomban, bírói karban, ügyészségeken, egyetemi tanszékeken, tudományos életben -, hogy gyakorlatilag érintetlen. Ez példátlan Közép-Európában. Az élet minden területén döntő befolyásuk van, még a közélet szóhasználatát is meghatározzák. Ez minket sokkal kiszolgáltatottabbá tesz az említett erőknek, mint a rendszerváltást elszántan végigvivő országokat, Észtországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát. Már az rengeteget segítene, ha egy nemzeti kormány nyíltan beszélne erről, annak is felszabadító ereje lenne. – Nem kell egy politikusnak kormányon lennie ahhoz, hogy őszintén, teljes nyíltsággal kimondja, mi folyik a világban, hogy milyen folyamatnak vagyunk a részesei. – Erről van szó. Éppen az a legnagyobb baj, hogy a mostani választás visszavet bennünket a világ és önmagunk megismerésében. Nem tud kialakulni a polgári öntudat, amely akarja az igazságot, és ennek ismeretében kész a cselekvésre. Attól félek, hogy most négy évre megint itt marad az a kádári nyúlós, nyálkás szürkeség. Abba a hitbe ne ringassuk magunkat, hogy a gazdasági válság, ami most az országot sújtja, az államcsőd-közeli helyzet, az eladósodás majd lemondásra kényszeríti a kormányt. Mert én is pontosan úgy gondolom, ahogy ön: egy kormány helyzete erősen függ attól, mennyire teljesíti az emlegetett hatalom elvárásait. Ha akarják, kikényszerítik az államcsődöt, ha akarják, megmentik az adott kormányt, erre számtalan pénzügyi eszközük van. Ennyire manipulált a világ.