1470-ig össze van állítva a családfánk, ebből kiderül, hogy minden ősöm erdész volt, egészen száz évvel ezelőttig. Apám volt az első, aki hűtlen lett ehhez az ősi foglalkozáshoz egy még ősibb hivatás, a gyógyítás kedvéért. 1915-ben lett fülész szakorvos.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Mi okozhatta ennek a szép sorozatnak a végét?

– Művészhajlamok éltek benne, el is határozta szilárdan, hogy festő lesz. Mesélte nekem, hogy egyszer már fél órája nézett egy szabadban festegető nagykalapos fiatalembert, hogyan dolgozik, amikor az megkérdezte a széles karimája alól, ugyan mit néz ilyen kitartóan. Azt válaszolta, semmi mást nem figyel, csak azt, hogyan festi az eget. Kiderült, hogy az illető jó nevű festő, mire apám megkérdezte, nem mondana-e véleményt a képeiről. Azt mondta neki, nem szükséges látnia a képeit, mert aki fél órán keresztül azt nézi, hogyan festi valaki az eget, az jó festő kell legyen. Akkor érettségizett a pápai református kollégiumban a három Götze testvér egyikeként. Albérletben élt egy özvegy papné lakásán, ahol a másik szobában két fiatal papnövendék lakott, egyikük Tildy Zoltán, a későbbi kisgazda köztársasági elnök volt. Pályaválasztás előtt állt hát, de hogy mégsem lett művész, az éppen ennek a beszélgetésnek lett a következménye. Megtudta ugyanis, hogy az egész országban – a történelmi Magyarországról van szó – egyetlen olyan festő sincs, aki megélne a művészetéből. Igen ám, de akkor mi legyen őbelőle? Azt a tanácsot kapta, hogy ne édesapját kérdezze meg, mert túl közel áll hozzá, hanem inkább édesapja egyik jó barátját. Így tért be hazafelé utaztában Balatonfőkajárra, az ottani körorvos jó barátságban állt apjával. Ő is igazat adott a festőnek, és azt tanácsolta, mivel olyan bizonytalan az élet, ki tudja, milyen idők jönnek, legyen orvos. Akármilyen világ lesz, orvos mindig kell. Nem is váratott magára sokat a történelem, hogy ezt a bölcsességet igazolja, mert öt év múlva az általános mozgósítás hajtotta haza apámat Bukarestből, ahol éppen tartózkodott – kezdődött az első világháború. Hát így lett orvos, elsőként a családból, és amennyire meg tudom ítélni, jó orvos lett. Én követtem őt, engem pedig unokahúgom, öcsém lánya, akit mint utódomat mutatott be az igazgatónő a nagyothallók iskolájában, mikor legutóbb ott jártam egy ünnepségen. Most már nehezen mozgok.

– Hány évtizedet dolgozott ott?

– Ötven évig jártam gyógyítani a Rákos-patak partján álló iskolába, amely kezdettől Török Béla nevét viselte. Ezt azért jegyzem meg, mert Török Béla nemcsak fülorvos volt, a nagyothallók oktatásának meghonosítója, hanem nemes ember is, furcsa mód mégsem változtatták meg az iskola nevét a Rákosi-időkben, sőt itt működött az ország egyetlen úttörőcsapata, amelyik nemes ember nevét viselte. Az illetékeseknek nyilván fogalmuk sem volt róla. Ő alapította meg és vezette a János Kórház fülosztályát. 1903-ban még csak fülorvosi rendelőt hozott létre a régi épületben, később egy bécsi egyetemi tanárral, akinél éveket tanult, megépítették a fülosztályt, annak főorvosa lett, apámnak pedig tanítómestere.

– Hivatásán kívül mit kapott még szüleitől?

– Nekik köszönhetően már diákkoromban jól beszéltem németül és angolul. Német nevelőnőnk volt, öcsémmel egymás közt is használtuk a nyelvet, angolul pedig egy skót tisztviselőtől tanultam, aki nyugdíjas éveiben világkörüli utat téve Magyarországon ragadt a harmincas években. Felesége tudniillik tbc-s lett, az pedig olyan betegség volt, hogy néhány évre kivonta az embert a forgalomból, hónapokat kellett szanatóriumban tölteni. A férj addig valamiből meg kellett éljen, nyelvórákat adott – nagyon helyes ember volt. Ennek a nyelvtudásnak köszönhetem, hogy viszonylag szép pályát futottam be. Sokat jártam Hollandiában, Dániában, Németországban, Svédországban, és mindenhol tudtam szakemberekkel a szakmáról beszélni. Egyéves diplomával, 1956 nyarán már jelentkeztem egy osztrák orvoskongresszusra, ami képtelenségnek tűnt, mert rangsor szerint lehetett utazni ilyen helyekre, és ebben a kezdők természetesen utolsó helyen álltak, nekem pedig még szakvizsgám sem volt, mégis mehettem. Ehhez persze az kellett, hogy megértsem, ami ott elhangzik.

– Mit választott szűkebb szakterületének?

– Hallókészülékek alkalmazását. Idő, szeretet és türelem kell ehhez, hiszen a gyerek nehezen alkalmazkodik hozzá. Szokatlan élmény, hogy addig nem hallott semmit, nem voltak számára hangok a világban, most pedig vannak. Ezt tanulni kell, nem megy csak úgy magától, ráadásul minden gyerek más. A világon először egy amerikai gyógypedagógus-tanárnőnek jutott eszébe, hogy hallókészüléket alkalmazzon. Eleinte még nagyon kezdetlegesek voltak ezek, ma már a digitális eszközök olyan kicsik, hogy nem is látszanak, mélyen el vannak dugva a hallójáratban. Még ha nagyon súlyos nagyothalló is a gyerek, könnyebben megtanul beszélni, ha hat hónapos kora előtt kap ilyet. Pár hónap alatt nemcsak megtanulja viselni, hanem a hallása is kifejlődik, még akkor is eredményes lehet a gyógyítás, ha teljesen süketen született.

– Könnyen kiderül, ha egy újszülött nem hall?

– Csak a szakember számára, a szülő csak akkor veszi észre, ha nagyon figyelmes. Mint a legtöbb betegségnél, itt is sokat számít, ha korán felismerik, annál is inkább, mert aki nem hall, az beszélni sem tanul meg.

– Aki felnőtt korban süketül meg, lassanként akár teljesen elveszítheti a beszédkészségét is?

– Tulajdonképpen igen.

– Mennyivel nehezebb az orvos dolga, ha nem csecsemőkorban kezdi valaki használni a hallókészüléket?

– Mondjuk szokványos esetben egy év után már nem kell a gyereknek hallókészülék, mert annyira kifejlődik a hallása, ha viszont későn kezdi viselni valaki, akár egész életében is hordania kell. Sajnos nem kap elég figyelmet az a tény, hogy a hallókészülék-gyártóknak üzleti szempontból egyáltalán nem érdekük, hogy korán kezdődjön el a kezelés, hiszen ezek a készülékek néhány hónapos viselés alatt elhasználódnak, cserélni kell őket, a későn kezdett kezelés tehát kész haszon nekik.

– Van úgy, hogy műtéti úton lehet valakin segíteni?

– Ma már helyes feltenni ezt a kérdést, mert van a hallásjavításnak eredményes műtéti módszere. Ha például kilyukad a dobhártya, a hiányt jó eséllyel pótolni lehet mesterséges hártyával, várható tőle hallásjavulás, szép eredmények vannak. Ha az egész hártya hiányzik, már jóval kisebb az esély. Újabban arra is rájöttek, hogy a hallóidegek sérülése esetén elektródát ültetnek be, ami vezeti a hangot. Nem is tudjuk egészen pontosan, hogy miképpen teszi, de tény, hogy működik.

– Ötvenéves orvosi gyakorlat alatt biztosan több ezer esettel találkozott. Van köztük olyan, amit különösen tanulságosnak érez?

– Volna egy. Főleg azért érezném hasznosnak elmondani, hogy világos legyen, mennyire nem helyes az a terjedő szemlélet, hogy mindenről a szülők dönthetnek. Volt egy esetem a János Kórházban, egy kislányt hoztak be a szülei, mindketten süketnémák. Az ilyen szülők gyerekei ugyebár nem tanulnak meg rendesen beszélni akkor sem, ha hallanak, hiszen nincs, aki szóljon hozzájuk, a nagymamát, nagypapát kivéve, de az bizony kevés. Ez a gyerek ráadásul nem is hallott, de gyógyítható volt. Elmagyaráztam nekik jelbeszéddel, mire lenne szükség, ők meg egymásnak otthon kézzel-lábbal, hogy a János Kórházban a fülész nem tud semmit, teljesen fölösleges a gyereknek megtanulnia beszélni meg hallani, ők sem tudnak, mégis milyen jól elvannak, nem fogják kezeltetni a kislányt. Ez az esetek túlnyomó többségében így is történik. És minél beljebb megyünk a „művelt” Nyugat területére, annál gyakoribb az ilyen gyerekellenes, kizárólag a szülők kényelmét szem előtt tartó hozzáállás. Ennek a kislánynak az volt a szerencséje, hogy volt egy értelmiségi nagymamája, aki a gyerekeitől megtanulta a jelbeszédet, ezért megértette, mit mondanak egymás között. Kézen fogta az unokáját, megjelent nálunk és megkérdezte, mi volt. Otthon elérte, hogy a szülők átengedjék neki a gyerekkel való foglalkozást, szépen hordta kezelésre, és a kis Zsuzsi meg is tanult hallás után beszélni négy-ötéves korára. De nem csak ezzel volt szerencséje. Egyszer séta közben megláttak egy hirdetményt a közeli iskola kapuján, amelyből kiderült, hogy az ő kortársait most kell beíratni iskolába. Vasárnap volt, de a nagymama gondolt egyet, bementek, éppen bent volt az igazgató. Nem volt szőrszálhasogató ember, nem érdekelte, hogy hallókészülék van Zsuzsi füle mögött, egyszerűen beírta a nyilvántartásba és kész. Kitűnő tanuló lett, eleven volt, teljesen alkalmas. Harmadikos korában egyszer csak leromlott az átlaga, és egyébként is teljesen kicserélődött. Mindjárt az iskolában kerestük a megoldást. Eszembe jutott, hogy egyszer Hollandiában ugyanilyen kórképet állapítottak meg gyerekeknél tömegesen. Ugyanis ott akkoriban kitalálták, hogy kétfelé választják a hallássérült gyerekeket, fejlesztésre alkalmas és nem alkalmas csoportra. Akik az utóbbiba kerültek, hirtelen romlani kezdtek. Hosszasan vizsgálgatták őket, míg rá nem jöttek, hogy lelki okokból állott be a változás. A B csoport, érezve, hogy lemondtak róluk, hirtelen elvesztette a reményét, ez okozta a hanyatlást. Ugyanezt élik át a hajótöröttek a tengeren, amikor látják, hogy az utolsó mentőcsónak is elmegy. Akik már nem férnek be, föladják, és hirtelen elmerülnek. Ez az iskola két tannyelvű volt, és amikor ki kellett választani, kik mehessenek a német tagozatos osztályba, egy gyógypedagógusokból álló testület – de lett volna orvosi is, amelyik elköveti ezt a hibát – úgy döntött, hogy hallókészülékes gyerek biztos nem tud rendesen nyelvet tanulni. Sikerült elérni, hogy késve ugyan, de átkerülhessen a tagozatos osztályba. Kiderült, hogy egy volt osztálytársa füzetéből a gyerek addig is követte a tananyagot, mindent tudott, simán beilleszkedett a nyelvi osztályba. Kitűnő lett megint, sőt oroszul is úgy megtanult, hogy amikor a Szovjetunióból minisztériumi küldöttség érkezett az iskolába, ő fogadta, pedig még csak hatodikos volt. Az egyik nagy budapesti kórház pénzügyi osztályvezető-helyettese lett belőle.