Hirdetés

Az idei Oscaron a személyes hangvételű, úgynevezett „így jöttem” filmek domináltak. Miként Paolo Sorrentinótól az Isten keze vagy Kenneth Branagh Belfastja, úgy Paul Thomas Anderson Licorice Pizzája is a rendező gyermekkorának helyszíneit, azok hangulatát és popkultúráját ragadja meg. A történet középpontjában egy tizenöt éves, sikeres gyermekszínész és egy húszas éveit taposó lány áll, akik között először barátság, majd munka- és romantikus kapcsolat alakul ki. Az alkotást könnyen bele lehetne tuszkolni a felnövéstörténetek skatulyájába, de többet nyújt annál: univerzális igazságokat fogalmaz meg férfiakról és nőkről, miközben rendkívül aprólékos képet ad a hetvenes évek Kaliforniájának csendesebb, kertvárosi miliőjéről. Sajnos azonban mégis élvezetesebb részleteiben, mint egészében; akár egy folyton lefulladó autó, úgy ül le a cselekmény újra és újra. A rengeteg mellékszál többnyire érdekes, ráadásul olyan színészek tűnnek fel bennük, mint Sean Penn vagy Bradley Cooper, mégis megöli a dinamikát. A veterán sztárok mellett a vásznon először látható Cooper Hoffman és Alana Haim ellenben imádni való párost alkot.

Korábban írtuk