Hétköznapok katarzisa

A mai színház gyökereit valahol az őskor hiedelmeinek mágikus rítusai között kell keresnünk, de nem feledkezhetünk meg a prózaibb indítékról sem: az emberiség életében, mióta világ a világ, jelen van a játék szeretete és a vágy, hogy kitalált történetekben önmagát másnak mutathassa. A színház alakulásában persze számtalan dolog közrejátszott, például a középkori vásári forgatagokban fellépő vándortársulatok, a köztereken mutatványokkal, énekszóval a kíváncsi szájtátikat szórakoztató csepűrágók hagyományai is. Az újkori színjátszás indulásával az előadások a zajos forgatagból a kőépületek díszes csendjébe költöztek, míg a csepűrágók hagyományai maradtak eredeti közegükben, és töretlenül fejlődtek tovább. Éltető közegük pedig éppen az volt, amiből vétettek: az utca világa.

Mosoly és könnyek

Az utcaszínház tehát afféle évszázados, mára elfeledett múltját is képviseli a színháznak, miközben mostohagyerek az előadó-művészetek sokszínű világában. Pál Kálmán, az utcaszínházi hagyományokat folytató Karzat Színház igazgatója úgy véli, a köztudatban nem tisztázott kellőképp a műfaj fogalma sem. Ezért is keverheti össze a laikus az utcaszínházat a szabadtéri színházi előadásokkal. Bár az utcaszínház is szabadtéri produktum, a nézők mégsem a kőszínházban megszokott módon, egy oldalról, passzívan figyelik a játszókat. Az előadás az utcai teret betöltve zajlik, nem különítve el a résztvevőket passzív közönségre és aktív játszó felekre.

– Az utcaszínész a színházművészet barikádharcosa: a közönség kritikájával, tetszésével vagy nemtetszésével azonnal találkozik. Ezekben az előadásokban már csak ezért is olyan fontos az improvizáció, sokszor a fixen begyakorolt, megírt előadások is improvizációs etűdökből állnak össze. Ráadásul az utcaszínházi előadások olyan intenzív érzelmeket váltanak ki a nézőből, amire a kőszínház adottságai okán kevéssé képes, lévén közvetettebben hat, míg az utcaszínház egészen direkt módon – magyarázza Pál Kálmán.

És hogy ez mennyire így van, elmesél egy történetet. Győr fennállásának hétszázötven éves évfordulójára nagyszabású ünnepségsorozatot rendezett a város, amelyre a győri illetőségű Karzat Színház két projekttel készült: az egyik előadás amolyan rendhagyó történelem­óra-szerűen a város történetéből villantott fel pillanatokat, míg a másik lineáris történetet mesélt el a város múltjára támaszkodva, katartikus befejezéssel.

– Ez utóbbi előadás alatt az utcán pihengető hajléktalanok közül hárman figyelemmel követték a történetet, majd bekapcsolódtak a játékba. Annyira megfogta őket az előadás, hogy a végén együtt énekeltek a közönséggel, sőt meg is könnyezték a befejezést. Ez a néhány őszinte könnycsepp volt az egyik legnagyobb jutalom, amit a pályám során valaha kaptam – meséli Pál Kálmán.

Elmondhatatlan érzés volt látni, hogy a közönség arra a rövidke időre befogadta e számkivetett embereket. Mindez mutatja a színház erejét: a lélek olyan mély rétegeiben képes hatni, ahová a hétköznapi szó nem ér el. És ez maga a varázslat.

Játszani létszükséglet

Ha bárki azt hinné, hogy az utcaszínházasok maskarába bújva az utcán kalapoznak alamizsnáért, nagyobbat nem is tévedhet. Igaz, a rendszerváltás óta fesztivál-nagyhatalommá vált Magyarországon részben a fesztiválok kiegészítő programjaiként megjelentek a haknizó megélhetési komédiások kevéssé színvonalas műsorai is, ám a kereslet-kínálat szabályai szerint működő, nehezített pálya kitermelte magából a valódi értéket képviselő, a színházhoz rendhagyó módon közelítő utcaszínházi társulatokat.

A Karzat Színház működése kiváló példája ennek. Ahogyan Pál Kálmán fogalmaz, kollégájával és tettestársával, Borsa Katával régóta számtalan produkció ötletgazdái. Például a Sziget Fesztivál résztvevőiként hosszú évek óta Vándorvurstlit működtetnek, és önálló produkciók sorával is bizonyították elhivatottságukat. Kőszínházi projektjeik mind formabontóak: készítettek közös előadást a Budapest Bárral a Katona József Színházban Tánc címmel, a MOM-ban a Hoppá címűt, Kiss Tibi Aranyakkord nevű formációjával és a Győri Balettel a Dalok a bolhapiacról-t, Ferenczi György és a Rackajammal, valamint Szabó Sipos Barnabással A költő utazását, míg a Győri Balett táncosaival és a Bacchus Consort klasszikus zenei formációval közösen a dél-amerikai zenei világra épülő komplex előadást, Távoli hangok közelről címmel. Emellett családi játékokkal is jelentkeznek, ezeket főként gyerekrendezvényekre viszik.

– E játékok általában képzett animátorok vezetésével zajlanak, a szülőket is igyekszünk bevonni, ami nem egyszerű feladat, mivel itthon a felnőttek általában úgy tartják, a gyerek dolga a játék. Ezt a falat pedig nehéz áttörni – sorolja tapasztalatait Pál Kálmán. Úgy tűnik, a helyzetet érezhetően súlyosbítja az okostelefon, az online világ mindent elborító jelenléte: egyre nehezebb rábírni a családokat a közös játékra. A rendezvényeken azt látják, az emberek nehezebben oldódnak fel. Érdekes módon Kelet-Magyarországon e szempontból kicsit jobb a helyzet, mint az egzisztenciálisan biztosabb helyzetű, ám kissé merevebb, zárkózottabb nyugatabbra élő városiak között. Pál Kálmánéknak van összehasonlítási alapjuk: a világ több pontján is megtapasztalták már – Berlinben éppúgy, mint Bakuban –, hogy mennyire eltérően reagál az utca embere az utcaszínházas produkciókra. Ami egyébként ízig-vérig városi műfaj: nagyvárosi miliőre van szükség, hogy megnyilvánuljon izgalma és sokszínűsége.

A Vurstli aranykora

A számtalan projekt közül Pál Kálmán a Kelet-európai Vurstlit tartja a legfontosabb produkciójuknak: ezt a speciális utcaszínházi előadást hosszú éveken át játszották többek között a Sziget Fesztiválon is.

– Kísérleti program volt, minden egyes elemét mi találtuk ki. Nem nyugatról hozott kópiákkal dolgozunk, hanem önálló alkotóműhelyként működünk. Dísz­leteink kilencvenkilenc százalékban kézzel készülnek, pontosan úgy, mint a XIX. században, a városligeti Vurstli aranykorának idején – mondja a Karzat Színház igazgatója, hozzátéve, hogy bár Európa számos országában máig élnek az utcaszínházi hagyományok, ez nem jelenti azt, hogy múltja és értéke is volna az Európa-szerte fellépő utcaszínházas produkcióknak. A műfaj magyar múltja azonban vitathatatlanul értékes: a barokk­tól a reformkorig, majd a XIX. századi városligeti Vurstliig vezethetők vissza a hazai tradíciók.

A régi, XVIII. századi nagy állatvásárokban Győrtől Szolnokon át Debrecenig megfordultak a népeket szórakoztató mutatványosok, komédiások, szemfényvesztők. Kilétük felől annyit tudni, hogy a csehek, németek, taljánok mellett a magyarok is kivették részüket a komédiázásból. A reformkori vándorszínjátszók ott voltak a pozsonyi diéták idején, amikor a városban hosszú időre bekvártélyozták magukat a vármegyei követek és a velük érkező díszes kompánia. A műfaj legszínesebb időszaka talán mégis a Monarchia korára tehető, a Karzat Színház az ekkortájt a virágkorát élő városligeti Vurstli tradícióit igyekszik őrizni, tovább éltetni, ám szigorúan nem csupán múltidéző, múzeumi formában.

– A régi Vurstli a Monarchia második legnagyobb városának komplex kulturális és szórakoztató központja volt, a szemfényvesztő, a képességfitogtató, az erőművész, a jós, a zsonglőr, a céllövöldés ámította és szórakoztatta a közönséget, ott volt többek mellett a legendás Beketow-cirkusz vagy a Liliputi Színház művészei, de olyan korszakos színész­óriások is felléptek a plénum előtt, mint Jávor Pál és Somlay Artúr. Ez a világ a legnagyobb művészeket is megihlette, Szigligeti Ede, Molnár Ferenc, Szép Ernő csak néhány név, akiket rabul ejtett az itt átélt varázslat – magyarázza a Karzat Színház igazgatója.

Ma sincs másképp, ez a miliő most is számtalan művészt vonz. Bábszínházasok, artisták, színpadi színészek közül sokan fiatalon az utcaszínház alkotóműhelyében nevelkednek: Dunai Csenge, Farkas Franciska, Csiby Gergely, Földesi Ági, Hirmann Blanka, Mentes Júlia színművészek, Trömböczky Napsugár műsorvezető, Barta Bendegúz bábszínész vagy Kiss Balázs bűvész – csak néhány név a sok közül. Pál Kálmán szerint azonban általánosságban mégis az a jellemző, hogy a kanonizált színházi világ kissé lenézi, és nem tekinti önálló műfajnak az utcaszínházat.

– Valahogy úgy, ahogyan a képzőművészek sem tekintik karrierjük legszerencsésebb állomásának az utcai portrérajzolást – von párhuzamot Pál Kálmán egy másik művészeti ággal, amelynek szintén jó ismerője: a képzőművészeti főiskola elvégzése és a műtárgy-kereskedelemben töltött idő, ez a regény lapjaira kívánkozó történetekkel teletűzdelt időszak kanyarította sorsát végleg az utcaszínház felé. Pál Kálmán szerint az utcaszínházasok számára óriási élmény volt, hogy a nemzetközi színházi világ legnagyobb eseménye, a budapesti Nemzeti Színházban és az ország más színházaiban jelenleg is zajló 10. Színházi Olimpia nyitónapjára felkérték őket egy közös projektben való részvételre.

– A nyitónapra mi, Karzat Színház-asok készítettük el azt a hatalmas, több mint huszonöt méteres bárkát, aminek közös mozgatásába felkérésünkre bekapcsolódtak más utcaszínházas szereplők, többek között a Langaléta Garabonciások és a Bab társulat is. Így érkezett meg a bárka, benne az olimpia megvalósításában részt vevő kőszínházak képviselőivel és a Színházi Olimpia jelképével, a Görögországból hazánkba érkező maszkkal a Nemzeti Színház elé. A professzionális színházak szereplői, ha jelképesen is, de vállalták velünk a közösséget – mondja Pál Kálmán.

Ez a szimbolikus gesztus sokat jelentett a számukra. Mintha hosszú évszázados vándorlás után hazaérkeztek volna.