– Sokan a szememre vetik, hogy színész létemre politizálok. De kérdem én, Déryné talán nem politizált? Azzal, hogy az akkor kizárólagosan német színházi világba volt bátorsága betörni, magyarul játszani, magyarul énekelni, magyar légkört teremteni a színpadon, ami tegyük hozzá, addig ismeretlen volt, bizony politizált – kezdte az estét a művész. – Szerintem a magyar színész sorsától elválaszthatatlan a politizálás. A bolsevista diktatúra alatt már az, hogy valaki döntően Arany Jánost, Vörösmartyt vagy korai nyelvemlékeket mert közönség előtt elmondani, egyben politizálás is volt.

Politika és színház. E kettősség végigkísérte Bánffy György életét. Saját bevallása szerint nagyon boldog gyermekkora volt. Nagypolgári családból származik, édesapja Heves vármegye főjegyzője, azaz a megye első számú vezetője, édesanyja, Pápai Klára pedig jó nevű színésznő volt, aki megalakította a Thália színjátszó kört Egerben. Mindketten óriási hatást gyakoroltak rá, kisugárzásuk alapvetően befolyásolta későbbi pályáját is.

– Korán megismerkedtem a színházi világgal, már négyévesen statisztaként szerepeltem anyám mellett, és ott voltam a színházban az előadásokon, próbákon is. Azt hiszem, érzékenységem a művészetek iránt innen ered – mesélte a színész -, de apám hatása sem maradt el. Konzervatív nevelést kaptam. Nem voltunk barátok, de olyan csodás apa-fiú viszony alakult ki köztünk, amit ma már csak a regényekben lehet olvasni. Fölnéztem rá, nagyon tiszteltem és szerettem őt. Nevelési elvei közé tartozott, hogy a munkáját folyamatosan megismertette velem. Amire megtanított, életem egyik vezérfonala lett, ez pedig a szolgálat. Minél magasabbra jutunk a ranglétrán, a felelősség annál inkább kötelez bennünket.

17 éves gimnazista volt, amikor az oroszok elfogták és „malenykij robotra” hurcolták. Állítja, hogy életét annak a szemléletnek köszönheti, amit a cserkészek neveltek bele a túlélési próbákon, hiszen életében először volt kitéve nélkülözésnek és megaláztatásnak, nyomornak és szennynek.

– 19 éves voltam ekkor, apámat a kommunisták a népbíróság elé állították. Kis híja volt, hogy halálra nem ítélték, ám innentől kezdve előttem mindenféle jogi vagy államigazgatási pálya bezárult. Így statisztálgatni kezdtem anyám segítségével, majd a rádióba kerültem harmadrangú színészi munkákra, ahol egy komoly vizsga letétele után az ottani színtársulat tagja lettem. Akkoriban több színházban meghallgatások voltak, én a Nemzetiben próbálkoztam. Így lettem a Nemzeti, ma úgy mondanák, „stúdiósa”, ahol is a színművészeti kihelyezett tagozataként végeztük el a főiskolát és kaptunk diplomát. A kiváló Básti Lajos volt az osztályfőnököm, sokat köszönhetek neki.

Végül a Nemzetiből mennie kellett „grófi” hangzású neve miatt. A sors fintora, hogy a Bánffy csak felvett színész név, ám Major Tamás akkori igazgatót nem lehetett szándékától eltántorítani. Ezek után került az Operettszínházhoz. Itt érte az 56-os forradalom, beválasztották a színházi Forradalmi Tanácsba. Miután a forradalmat vérbe fojtották, ő volt az egyik, akit a példa kedvéért látványosan megbüntettek. Három év szilenciumra ítélték, a színházból kirúgták, szerepet nem kaphatott.

– Akkoriban ez egyenlő volt az éhenhalással, ráadásul nemrég született meg a kislányom, alig volt három hónapos. Ebben a helyzetben sietett segítségemre Honthy Hanna – mesélte derűsen. – Megszólított, és a rá jellemző, kissé affektáló hanglejtéssel közölte: „Bánffy, én magát alkalmazom addig, amíg ez a marhaság tart. Annyi fizetést kap tőlem, amennyit a színháznál kapott volna, ha nem rúgják ki.” Lélektanilag és gyakorlatilag is óriási segítség volt ez, amit tetézett az a sok, apró figyelmesség, amit ez alatt az idő alatt kaptam tőle nemcsak én, hanem a családom is, elsősorban csecsemő lányom.

A következő állomás Pécs volt, ahol tizenkét esztendőt töltött. Valójában itt teljesedett ki színészi pályája, itt vált számára hivatássá a színészmesterség. Jobbnál jobb szerepeket kapott, eljátszott egy teljes Shakespeare-sorozatot, és itt aratta élete legnagyobb sikerét a III. Richárdban. A színház vezető színésze lett.

Bánffy György mint az egyik legszebben beszélő magyar színész, anyanyelvünk ápolásáért is sokat tett.

– Amikor Pécsről Budapestre kerültem a József Attilába, hirtelen rengeteg szabad időm lett. Ekkor készítettem azt a műsort, ahol a századokon át összegyűjtött nyelvemlékeinket állítottam sorba és mondtam el egymás után, a Halotti beszédtől Illyés Koszorú című verséig. Fontos számomra az anyanyelv, már 16 éve vagyok a Magyar Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. Úgy gondolom, hogy erőfeszítéseink is szerepet játszottak abban, hogy felnövekvőben van egy nemzedék, amelynek az anyanyelv kérdése már nem századrangú. Ezért érdemes munkálkodni – mondta befejezésül.