Hirdetés

A trianoni országvesztés centenáriuma alkalmából színre vitt előadás a kardiológusként is jól ismert Sárosi István eredeti dokumentumok, gyorsírói feljegyzések, titkosított parlamenti jegyzőkönyvek, diplomáciai és személyes levelezések, naplók, memoárok részleteit összefűző dokumentumregénye, illetve az abból készült dráma alapján jött létre. Ebben a Nemzetközi Törvényszék szakértő jogászai kvázi megidézik és vallomásra bírják a béketárgyalások kulcsszereplőit, többek között a brit, a francia és olasz miniszterelnököt, az Egyesült Államok elnökét, valamint Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia vezető politikusait. Gáspár Sándor svéd jogászként Magyarország mellett érvel, Seress Zoltán kanadaiként pedig a nemzetiségi kérdést helyezi a középpontba. A „múltidézés – zárt tárgyalás” műfaji címkével futó darab színpadképe ennek megfelelően egy bírósági, esetenként országgyűlési termet formáz. Ennek két oldalán ül a két szaktekintély, középütt pedig mintha egy színházon belüli színházat látnánk, elvonul a történelem – Mohácstól Apponyi gróf (Trokán Péter) fellépésig. A rengeteg szereplő, paktum és időbeli ugrálás között a történelmi részleteket kevésbé ismerő néző azonban hamar elvész. És hiába a lazító jelenetek, például a kisemberi sorsot szimbolizáló poprádi polgármester és felesége időnkénti felbukkanása, a vetítések, valamint az árnyalatokat ugyan nélkülöző, de kivétel nélkül tisztességes színészi munka, a bő háromórás játékidő végére valahogy kevés tét és izgalom marad. Ennek ellenére is nagyon fontos ezen, az értelemre és kevésbé az érzelmekre ható, tárgyilagosságában mégis megrendítő előadás létrejötte, mert változtathat azon az igen sematikus és felületes Trianon-képen, amelyben a magyar nép vagy a sors kivételes áldozata, vagy éppen ellenkezőleg, abszolút bűnös, minden rosszat megérdemlő nemzet.