– Egy tanulmányírója szerint ön kétlaki ember: bár erős szálak fűzik vidékhez, mégis a fővárosban él.

– Somogy megyében születtem, egy közepesen kis faluban. Nagyon rövid ideig éltek ott a szüleim. Felköltöztek Budapestre, egy hasonló falusias külvárosban, Soroksáron telepedtek le. Minden nyarat nagyszüleimnél, Nagyberkiben töltöttem. Akkor én voltam a pesti gyerek, de igyekeztem alkalmazkodni, olyannyira, hogy mire visszajöttem Pestre, én voltam a vidéki, aki tájszólással beszélt. Ez az örökös kettősség, azt hiszem, valóban meghatározó élmény. Mindenki átéli azt, hogy több téren kell megfelelni. A családi és az iskolai miliő is két külön világ volt. Például nem volt szabad az iskolában azt mondani, amit otthon hallott az ember. Abban a hazug és hamis társadalmi közegben ez is egy kettősség volt. Nem olyan értelemben ugyan, de azért most is érvényesül – ha nem is brutalitással -, de egyéb eszközökkel, a társadalmi alkalmazkodási kényszer. Prózaírásaimnak kilencven százaléka vidéki miliőben játszódik. Ehhez hozzátartozik az is, hogy Soroksár egy nagy falu volt, amit 1952-ben csatoltak Pesthez. Ezért sok olyan elbeszélésem van, ami ott játszódik, a díszleteket, figurákat onnan vettem. Ezek a motívumok nemcsak részei, hanem lényegét is meghatározzák. A megalázottak és megszomorítottak világa volt a magyar vidék. Sokkal passzívabban élték meg az ottaniak a kiszolgáltatottságot, amit a korszak a végletekig fokozott. A történetek is többnyire innen adódnak. Van köztük tipikusan pesti téma, illetve történet, és mégis úgy éreztem, hogy csak akkor tudom jól kifejteni a véleményemet, ha egy vidéki kisvárosnak a környezetébe helyezem.

– Harminckét év telt el azóta, hogy nyolc társával együtt megjelent az Elérhetetlen föld című antológiában, melynek címadó versét ön írta. Rendkívüli esemény volt ez, hiszen maguk által szerkesztett és választott anyaggal jelentek meg. Milyen út vezetett az antológia megjelenéséig?

– Pestre jártunk egyetemre, ahol élénkebb irodalmi élet folyt, mint ahogy most sejteni lehetne. Félévente egy új irodalmi folyóirat jelent és szűnt is meg. Valószínűleg megszűntek volna maguktól is, ha nem tiltják be őket, de ezt nem bírta kivárni az ellenőrzési kényszerrel megáldott pártvezetőség. Ahhoz képest, hogy 1956 után, az egyetemen kívül elég hibernált volt a légkör, mi fiatalon és ostobán azt hittük, hogy a saját utunkat járhatjuk. Az Eötvös Kollégiumban laktunk, többségünk vidéki fiatal, a közös élmények és történelemlátás egymáshoz sodortak bennünket. Úgy gondoltuk, hogy ezekről beszélni kell, így szülte meg ez a látásmód és egyben vakság az antológiát. Először nem is akartunk állami kiadóhoz menni, összeadtuk a pénzt, hogy magánkiadásban adjuk ki. Ez csak úgy volt lehetséges akkoriban, ha két kiadótól visszautasítást kapunk. A Magvetőtől és a Szépirodalmitól kellett visszautasító levelet szereznünk. ők nem akarták sem kiadni, sem visszautasítani a könyvünket, amelynek Nagy László, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Kormos István voltak szakmai ajánlói. Végül Darvas József, az írószövetség elnöke intézte el, hogy a könyv megjelenjék. A kortársaink közül sokan megérezték az antológia friss hangját, szemléletét. Megvolt benne a népi irodalom szemlélete, amit azóta is többségünk magáénak vall, de ez inkább magatartás és szemlélet volt, nem pedig stílusjegyek.

– Mostanság a Magyar Naplót szerkeszti. Hogyan látja a mai irodalmi kritikaírást?

– Pillanatnyilag kritikaírásról alig beszélhetünk, könyvismertetők születnek. Igazi elfogulatlan kritikaírás nem létezik. Vannak nagyobb táborok, akik negligálják egymást. Olyannyira, hogy például jelentős díjat kapott szerzőkkel sem hajlandók foglalkozni. Ha pedig a tömegkommunikáció és a könyvterjesztő hálózatok nem vesznek tudomást egy műről, akkor a piac kilencven százalékából ki van zárva a könyv. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az a jó irodalom, amit nagyon sokan olvasnak, nagyon nagy sikere van. Ha kevesen olvasnak egy könyvet, az lehet a kor hibája is, nem csak az íróé. Én azonban nem panaszkodom, mert nekem ez a kedvtelésem, elégedett ember lehetek. A Magyar Naplót mint sikertörténetet is felfoghatnánk, mert amikor átvettem, egy vékony, spórolós lap volt. Minden ellene volt annak, hogy ez a lap megmaradjon, sőt az ellenségeim meg is üzenték, hogy három hónap alatt kicsinálnak, ha elvállalom a szerkesztését. Ennek ellenére megmaradt, valószínűleg azért, mert volt szellemi támogatottság és energia mögötte.

– Vannak új tervei a folyóirattal?

– Tavaly szeptembertől a napló minden számában közlünk az érettségire és a felvételire való felkészítést segítő mellékletet. Az olvasó diák így két legyet üt egy csapásra: átismételheti a négy középiskolai év tananyagát, s mellette egy-egy mai szerző novelláját, tanulmányát, versét is elolvashatja. A hagyományos, kronologikus feldolgozás mellett egy tematikus, problémaközpontú megközelítés is található. Fontosnak tartom, hogy mintegy átívelve egyes évfolyamokon, a diákokat segítsük az önálló gondolkodásra, egy-egy koron vagy írói életművön túlmutató problémalátásra, egyúttal az egyes korok közti analógiák és különbözőségek felismerésére is rávezessen.

– Legutóbb megjelent Vérszerződés című novelláskötetének egyik fő témája az elmúlt negyven év hétköznapi borzalmai, tragédiái. Sokan mondják, hogy a múltat el kell felejteni, ön hogy vélekedik erről?

– Nekem erről a gondolkodásról az a véleményem, hogy könnyen felejt az a pribék, aki nyomorékká verte a rabot. De a rabok nem felejtenek. Könnyen prédikálják, ugyan felejtsük már el ezeket a régi ügyeket. Az a pribék hangoztatja mindezt, aki ezért busás nyugdíjat kap, fiai pedig fényes karriert kaptak ajándékba, és most is azt futják. Az áldozat nyilván nehezebben felejt. Miért kell rákényszeríteni szegény áldozatokat, hogy elfelejtsék a sérelmeiket? Ezt a felejtési propagandát szerintem azok folytatják, akik a sérelmeket elkövették vagy azoknak a kedvezményezettjei. Azt gondolom, hogy a sérelmeket nem szabad elfelejteni. Meg lehet bocsátani, de elfelejteni nem szabad. Véleményem szerint nagyon sok nemzeti katasztrófánkról nem született elég irodalmi mű. Ahhoz, hogy akár egy-egy ilyen megszülessék, ráadásul nagyon hatásos is legyen, a témát sokféleképpen meg kell közelíteni, sokrétűen kell feldolgozni. Attól egy téma nincs kimerítve, hogy valaki egyszer írt valamit róla, és aztán az egészet el is felejtették. Tehát nem szabadna ezeket a témákat kerülgetni, hanem igenis fel kell dolgozni. Az irodalmi élet fontos feladata az, hogy ösztönözze azokat a szerzőket, akik ezekhez a témákhoz nyúlnak.