– A magyar irodalomban évszázadokon keresztül a költő és az író útmutató szerepre is vállalkozott. Mennyire és miben módosult ez a vátesz-szerep az elmúlt időszakban?

– Az elmúlt húsz évben az íróember már nem vállal, vagy legalábbis nem látványosan, társadalmi szerepet. Politizálni ugyan politizál, de a társadalom már nem úgy tekint rá, mint gondolatalakító vagy ízlésformáló erőre, miképpen Illyés Gyulára, Nagy Lászlóra. Ez teljesen független attól, hogy mindig is voltak s lesznek írók, akik ilyen-olyan módon próbálják kivenni a részüket az ország irányításából. Ám ők – tisztelet a kivételnek – sokszor nem írói minőségükben vannak jelen a politikai palettán.

– Vagyis a népi-urbánus ellentét helyett ma már egyértelműen politikai kettéosztottságról beszélhetünk?

– A népi-urbánus megosztottság szerintem eredetileg esztétikai kategória, amelynek már nincs olyan létjogosultsága, mint volt a XX. század első felében. Elmosódtak a határok, és valóban, ma már inkább politikai megosztottságról beszélhetünk, ami egyébként nagyon káros az irodalmi életre. Ám ez a politikai megosztottság is főleg a rendszerváltás óta figyelhető meg, hiszen addig az írótársadalom, dacára az esztétikai és világlátásbeli különbségeknek, a szakmai érdekérvényesítés és a diktatúrával való szembenállás tekintetében nagyon is egységes volt. Mindemellett pedig a társadalom életében egy rendkívül fontos szelepként is működött az irodalom, amelyen keresztül az emberek levegőt vehettek. A ’90-es években mindez darabokra tört, a magyar értelmiség különböző politikai holdudvarok köré csoportosult.

– Holott mestere, Kárpáti Kamil éppen azt vallja, hogy „a mű az ellenállás. A megmérgeződött világ antitoxinja; túlélési lehetősége. (…) A politika a költészetben az a fölismerés, hogy a költő nem (nem csak) virtuális világot teremt (…) Hanem a valóságos világot teremti újra és újra folyamatosan úgy, hogy életben tartja.” Mennyire ért egyet az ő álláspontjával?

– Kárpáti Kamil nemcsak a pályámat egyengette, hanem emberileg is sokat segített, hogy megálljam a helyemet ebben a zűrzavaros és felgyorsult világban. Ő gyakorlatilag az Illyés-i gondolat mentén haladt tovább, ezért tekinti a műalkotást egy olyan ellenállási fészeknek, ahol a szellem embere megvetheti a lábát. Mindezt továbbgondolta a költészetében is, s vele együtt én is hiszem, hogy a vers nem egy fölös árucikk, amelyet ki lehet dobni az ablakon, hanem az utolsó esélyek egyike. Benne ugyanis nemcsak a saját gondolatainkat tudjuk megfogalmazni, hanem olyan katarzist is szülhet az ember életében, amely talán megakadályozza, hogy önnön végzetébe hulljon. Erre azonban ma sajnos nagyon kevesen figyelnek oda.

– Ezek alapján tehát semmi értelme sincs a művészet öncélúságának, vagyis a l’art pour l’art-nak. Vagy mégis?

– Bár a műalkotásnak ma már valóban nem lehet olyan szerepe, mint amilyen kétszáz évig volt a magyar irodalomban, de hiszek abban, hogy az irodalom nem csupán önmagáért létezik, hanem véleményformáló és társadalomalakító szerepe, vagyis konkrét üzenete is van. Ez pedig szorosan összefügg az író felelősségével. Egyébként sokáig elavultnak hitt értékek új életre keltek az elmúlt években: például a történet, a vallomás, a metafora előtérbe került ismét, s már a legújabb nemzedék sem ódzkodik tőlük, sőt, előszeretettel él velük, használja őket egy megújított formában. Újra őszintén mernek vallani például az érzelmeikről a fiatalok. Persze tény, hogy vannak olyan szavak, tárgyak és jelenségek, amelyekről abban a formában, ahogyan száz-kétszáz évig írtunk, ma már nem szabad. Vagyis szükség volt arra, hogy megújítsuk ennek a típusú költészetnek is a nyelvét.

– Az alkotók közül sokan, sok helyütt panaszkodtak már az írók társadalmi megbecsültsége, illetve annak hiányára. Valóban ennyire rossz a helyzet?

– A társadalomban az író nincs jelen. Az irodalom száműzve lett a napilapokból, a közmédiából, vagyis minden olyan helyről, ami azonnal elérhető a szélesebb közönség számára is. Ha néha mégis felbukkan a televízióban vagy egy kereskedelmi csatornán, akkor sem íróként jelenik meg. Ha elmegyek egy általános iskolába vagy egy középiskolába, a gyerekek legtöbbször megdöbbennek, hogy az író lehet fiatal is. Azt hiszik, hogy az író vagy öreg, vagy meghalt, vagy úgy néz ki, mint Liszt Ferenc: fehér hajú és nagyon komoly. Vagyis valóban radikális változásra van szükség, amelynek elindításában jelentős szerepet kell vállalnia a Magyar Írószövetségnek is.

– Köztudott, hogy az Írószövetség nagyon fontos szerepet töltött be az 1956-os forradalom, s ugyanígy az 1989-es rendszerváltás szellemi előkészítésében. Mára azonban mintha egy kicsit háttérbe szorult volna. Mi az, amiben – elnökké választása esetén – változtatni szeretne?

– Sajnos az elmúlt húsz évben a tekintélye s a gazdasági állapota is folyamatosan romlott. Volt olyan kormány, amely tűzoltó munkával segítette ugyan a megmaradását, de látványos megújulásra nem volt lehetősége, nem volt gazdasági háttere. Ahhoz, hogy újra bekerüljön a köztudatba, s a szélesebb közönséghez is eljusson a híre, fontosnak tartom, hogy megújuljon, s hogy az alapfeladatain – például a tagság szakmai, szociális és jogi képviseletén, a magyar nyelv, a magyar kultúra védelmén – túl jelen legyen a különböző fesztiválokon, a médiában, színesebb programokat kínáljon. A megújulás alatt nem csupán a fiatalítást értem, hanem meg kell újulnia az idősebb kollegáink, a mestereink műveinek közvetítésében is: ki kell találnia, hogy a legújabb kor technikai kihívásainak megfelelve miként tudja megőrizni, feldolgozni és hatékonyabban közvetíteni azokat az olvasóközönség felé. A magyar irodalom újra közügy kell, hogy legyen. Tudatosítani kell az emberekben, hogy a kortárs írók köztünk élnek, és nem a Holdon, hogy a verseiken, regényeiken, esszéiken keresztül meg tudnak győzni bennünket arról, hogy az életnek a rohanáson túl milyen feltáratlan értékei is vannak.

Barta Boglárka

SZENTMÁRTONI JÁNOS

1975-ben született Budapesten.

Az ELTE BTK magyar szakán szerzett bölcsészdiplomát, a Stádium Fiatal Írók Körének alapító tagja.

2000-től a Magyar Napló folyóirat versrovatának és a Magyar Napló Könyvkiadónak felelős szerkesztője, 2004-től a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának elnökségi tagja.

2006-tól a Tokaji Írótábor kurátora.

2006-2009-ig a Könyves Szövetség elnöke és az Új Átlók Művészeti Társaság titkára, 2009-től az NKA Szépirodalmi Kollégiumának, 2010-től a Móricz Zsigmond ösztöndíj kuratóriumának tagja.

Hat verseskötete jelent meg, verseit angol, bolgár, finn, francia, lengyel, német, román, spanyol nyelvre is lefordították.

Munkásságát többek között Gérecz Attila-díjjal, NKA alkotói ösztöndíjjal, József Attila-díjjal, Bertha Bulcsu Oklevéllel és a Polgári Magyarországért Alapítvány ösztöndíjával ismerték el.