– Valójában mikor született meg ennek a vidéknek az irodalma – a Forrás Stúdióval vagy már sokkal előbb?

– Bizonyos értelemben már a Trianon utáni első két évtizedben is beszélhetünk a kárpátaljai magyar irodalomról, hisz a beregszászi Tamás Mihály és a munkácsi Sáfáry László munkássága ekkor teljesedett ki. S bár kárpátaljaiságuk kérdése ma sem lehet vita tárgya, tudnunk kell, hogy a hagyományosan értelmezett Kárpátalja az említett időszakban Szlovenszkó része volt, s ennek értelmében az irodalomtörténet-írás is szlovenszkói magyar irodalomról és kultúráról beszél. Az 1951. esztendőt, Balla László Zengj hangosabban! című verseskötetének megjelenését azonban már többen nevezték a kárpátaljai magyar irodalom nyitányának. Kevéssel később a Beregvidék is költőt ad a kárpátaljai magyar közösségnek, a tisztán és határozottan verselő Kovács Vilmost, aki kivételes egyéni teljesítményével irodalmunkat hamarosan az egyetemes magyar írásbeliség szintjére emeli. Ez a sikeres kezdet, valamint az itt élő magyarság társadalmi és kulturális helyzetének megállapodása, az ungvári magyar tanszék létrejötte 1963-ban együttesen tették lehetővé a diákokból és elhallgattatott értelmiségiekbők álló Forrás Stúdió 1967-es megalakulását. S 1973-ban, már túl a Forrás szétszóratásán, a szülőföldje eseményeire mindig érzékenyen figyelő Kiss Ferenc, korának egyik legjelentősebb irodalomtörténésze a vesztett pozíciók láttán is megkockáztatta a kijelentést: „Bizonyos, hogy a kárpátaljai magyar irodalom ebben a rajban fog megújulni.”

– Vannak ön szerint olyan sajátosságok, amelyek e vidék írójának életművét meghatározzák?

– Az 50-es évek tekintetében ilyen sajátosságként beszélhetünk a személyi kultusz által előidézett sematizmusról, az új szovjet tematika kötelező alkalmazásáról, a népi ihletésű dalformák optimista tartalommal való megtöltéséről, a szülőföld, a „szovjet Kárpátontúl” hovatartozását hangsúlyozó állandó jelzők használatáról. A mindezekkel való szakítás szándéka Kovács Vilmos 1969-es Csillagfénynél című kötetében jelentkezik először, majd pedig a nemzeti sorskérdések tematikájának életre hívásával a Forrás egyes képviselőinél válik egyértelművé. A kárpátaljai világ megelevenítésére, a kisebbségi sors felmutatására, a nemzethez, nemzeti kultúrához való kötődés bizonyítására még a 80-90-es évek fordulóján, de azt követően is jelentős igény mutatkozik az országhatár mindkét oldalán. Amiről eddig csak hallgatni lehetett, az megírva drámai hatással volt akár az összmagyar olvasóra, ám ekkor a globalizmus nevében már javában szárítgatta a puskaport, s hamarosan támadásba lendült az a szemlélet, amely erősen kétségbe vonta és a kultúra szemétkosarába szánta irodalmunk fentebb felmutatott értékeit. S nem számíthatott kivételre e tisztogatásban Nagy Zoltán Mihály sokat méltatott lírai kisregénye, a speciálisan kárpátaljai témájú Sátán fattya sem, amely az 1944-es szovjet deportálások egyéni sorstragédiáiról, az igazság kibeszélhetetlen fájdalmáról nyújt mindennél hitelesebb vallomást.

– Néhányan szinte megbélyegzően még ma is provincionalizmust emlegetnek a kárpátaljai irodalommal kapcsolatban. Egyáltalán érdemes valamely kategóriában – nép-nemzeti, posztmodern – gondolkodni, ha irodalomról van szó?

– Kétségtelen, voltak a kárpátaljai írásbeliségnek provinciálisnak nevezhető időszakai. Ilyen volt a kezdet, és minden bizonnyal ilyenné silányult a Forrás szétverése utáni másfél évtized, amikor az előbbi helyét és hiányát a Kárpáti Igaz Szó védnöksége alatt összeverbuvált fiatal alkotókkal, a szovjet hatalomhoz és helytartóihoz minden tekintetben hű József Attila Stúdióval kívánták feltölteni és pótolni. Számuk – a gyakori publikációk, évkönyvek tanúsítják – néhány év alatt 30-35 főre gyarapodott. Ennyi írástudót képtelenség lett volna kötetekkel kielégíteni, ezért gyorsított eljárással, a napilap oldalaiba tördelve, ám onnan kivághatóan, kézi munkával összefűzhetően 37 000 példányban adták ki a másfél ívnyi versanyagokat. Mondhatni sokan, tizennégyen éltek e lehetőséggel, mindössze két szerző tért ki előle. Az egyik én magam voltam, mert nem tartottam igényt e „kegyre”, a másik pályatárs pedig azért, mert az állami könyvkiadó jóvoltából már több kötettel rendelkezett, s nem igen volt szüksége e silány népszerűségre. Harminc év távlatából talán megjegyezhetem, hogy a József Attila Stúdió közleményeinek túlnyomó része, bár hangsúlyozottan közéleti mondandójú, a kommunista pártossághoz igazodó, a népi forradalmi hagyományokra okkal, ok nélkül hivatkozó, ám az intellektust teljesen nélkülöző, igen sekélyes, ahogyan az egyik neves magyar irodalomtörténész mondaná, „valóban dilettáns” fércművecske volt. Ha vannak még egyáltalán, akik mai irodalmunkat a fenti, bár kétségtelenül ellenkező előjelű jelzőkkel illetik, lelkük rajta. Mindenki tudja, hogy a provincializmus nem feltétlenül a periféria sajátossága, és hogy leghatásosabb ellenszere a minőség. Füzesi Magda, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Penckófer János, a nemrég elhunyt S. Benedek András, valamint a harmadik nemzedéket képviselő Bartha Gusztáv, Bakos Kiss Károly sajátos helyi színezettel készült művei az egységes magyar irodalomnak is részét képezik, s ha ezt pusztán a minőség nevében elfogadjuk, nincs tovább értelme a nép-nemzeti – posztmodern szembeállításnak. Különben is: ezek a kategóriák az alkotói módszert, és nem a politikai hovatartozást jelölik.

– A „felnégyelt Haza” képe, a kényszerű kisebbségi sors mennyiben határozta meg az ön pályáját, költői tevékenységét? Még most is „a jég alatt kell pengetni a citerát”?

– Az én csehszlovák állampolgárnak született apám engem a magyar irredenta eszmék költészetén nevelt. Így, másodgenerációs kisebbségiként 10-12 évesen olvastam először Ábrányi Emilt, Pósa Lajost és Reményiket. A 60-as évek derekán, a francia nyelvvel való iskolai barátkozásom idején, mint durva kavicsot, úgy forgattam a számban Trianon nevét, s némi elégtételt adott, hogy az én gyermeki etimológiám háromszorosan is fellelte benne a tagadást. Gyakorta ezzel a tudattal keltem s vele tértem nyugovóra, hisz családunk történetén is csúnya forradást hagytak azok az átkozott idők. Apai nagyapámat 1919 áprilisában – mert szekerét, lovait nem adta át önként és azonnal a Máramaros felől betóduló románoknak – öt héten át, heti egy alkalommal beidézték Tiszaújlakról Nagyszőlősre, hogy hátára verjék büntetése esedékes részletét, az alkalmankénti 25 botot. Hát hogy szabadulhattam volna tőle? Hozzám nőtt, rám kérgesedett a kisebbségi sors, s azt hiszem, akkor lennék hiteltelen, ha ki akarnék menekülni alóla. Írni azonban nemcsak erről kell, hisz a kisebbségi lét ennél sokkal árnyaltabb, összetettebb, s annak korlátain túl igen tágas a horizont. Meg aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy harsány politikai szólamokkal, színpadias magyarkodással nem szabad irodalmat művelni, ez nemcsak unalmas, de a szerzőre és a közösségre nézve is egyaránt ártalmas lehet. Sokkal hatásosabb az írott szó, ha természetről, szerelemről vagy egyéb lelki vizsgálódásról szólva az olvasónak teljesen váratlanul villan be a teremtés vagy a történelem egy-egy pillanata. Az olvasó ma már értelmes, hadd terelgesse tovább ő maga az elkapott gondolatot.

– Leggyakrabban közösségi költőként emlegetik. Ez egy tudatosan vállalt ars poetica vagy az élethelyzetéből fakadó szükségszerűség?

– Valóban így van, nem is tiltakozom ellene. Röviden, csak a lényegre törően azt mondhatom, hogy „régi” ellenzéki múltamnál fogva más szerepet nem is írhatott volna számomra az élet. Aki már zsenge írópalántaként ott volt a Fodó Sándor, Kovács Vilmos, S. Benedek András által életre hívott polgárjogi mozgalomban, hogyan folytathatta volna másképp?

– Emellett költő, író, néprajztudós, tanár, szerkesztő, férj, apa és nagyapa – lehet-e egységben tartani ezt a sokféle tevékenységet?

– Elismerem, elevenbe vágó kérdés. Attól tartok, s éppen e szerteágazás miatt, egyik minőségemben sem vagyok tökéletes. Megkísérlem elmondani, miért. Költőként biztos talajt érzek a lábam alatt. A mögöttem összegyűlt évek, évtizedek adják az élményt, a hitelt és a tapasztalatot, ám – s ezt nemcsak én sajnálom – ritka vendég nálam a vers. Íróként viszont, azt hiszem, eléggé inog lábam alatt a talaj. Ehhez más vérmérséklet, másfajta gondolkodásmód szükséges. Néprajztudós biztosan nem vagyok, képtelen lennék a szépirodalomtól a tudomány felé jelentős mértékben elmozdulni. Tettem ugyan egy elmélyült szellemi kirándulást a ruszin-ukrán népballadák archaikus világában – ennek eredményei, tanulságai elegendőek voltak egy doktori fokozathoz – ám ezzel nagyjából le is zárult az ügy tudományt illető része. Tanári tevékenységem az általános és a középiskolában, Mezőváriban kezdődött, majd az ezredfordulótól a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán folytatódik, de ennek a hivatásnak sem tudom teljességgel átadni magam. Az Együtt című negyedéves folyóiratunk szerkesztése kétségtelenül felelősségteljes munka. Szerkesztőbizottsági tagtársaimmal tudjuk, hogy a lap nemcsak megjelenési főrum, de irodalmunk tükre is egyben, ezért az utóbbi másfél év során nagyot léptünk előre a minőség felé. Végül: mert feleségemmel három gyermeket neveltünk fel tisztességgel, teljes joggal hiszem, hogy a számok értelmében is tettünk valamit nemzetünkért. Ugyanakkor tudom, ha családom tagjai minősítenének, mert több együtt töltött időt, több szavakban is kifejezett szeretetet igényelnének, nem valószínű, hogy megkapnám tőlük a jelest. Aki próbálta, tudja: nem könnyű ennyifelé szakadni, mindenütt helytállni, mégis azt mondom: erre kell törekedni.

– Hogyan fordult a figyelme a népballadák felé? Hordozhatnak ezek még bármilyen üzenetet a mai kor emberének?

– Ez egy régi szerelem. Az első egyetemi évfolyam végén, a kötelező terepgyakorlaton találkoztunk először, mondhatni, az utolsó negyedórában, majd ezt követően kölcsönösen kerestük egymást. Ebből a kapcsolatból született meg 1992-ben Vannak ringó bölcsők címmel a kárpátaljai magyar népballadák gyűjteménye. Mint köztudott, a ballada talán a legizgalmasabb folklórműfaj, így érthető, hogy a XIX. század irodalmárait is sorra elbűvölte. Ugyanakkor tudjuk, hogy egy régen letűnt világ szellemi terméke, a hagyományos paraszti társadalom családi és társadalmi konfliktusainak szemtanúja, s mint ilyen, a ma embere számára konkrét tanulságot már nemigen tud felmutatni. De aki esztétikai, erkölcstörténeti tekintetben faggatja, nyelvi, nyelvtörténeti, költészeti-képi különlegességeit szemelgeti, a népi szellem valóságos kincsesbányájában érezheti magát.

– A ruszinok balladáit is fordítja. Miért fontosak ők nekünk, magyaroknak?

– A vonzalom ebben az esetben is régi, hisz ruszin testvéreink balladaköltészete tematika és motívumkincs tekintetében legalább olyan gazdag, akár a mienk, éppen ezért méltánytalannak tartottam, hogy a magyar olvasó előtt – néhány régebbi, minőségi szövegfordítás kivételével – teljesen ismeretlen. Mára egy jó közepes kötetre való, mintegy hetven balladát fordítottam magyarra, így a közeljövőben ez az anyag is kiadásra vár. A Vadrózsa-pör óta tudjuk, hogy a folklórtémák és műfajok nem ismerik az etnikai határokat, azonban az „elsőbbség”, a származás egyértelmű megállapítása értelmében továbbra is óvatosan, körültekintően kell fogalmaznunk. Egy-egy népballadatípus esetében a tipológiai rokonság, azaz a téma és a motívumok megfelelése mellett a szövegek genetikai kapcsolataira is bőséggel lelhetünk adatokat, azonban az átadás-átvétel irányáról csak ritka esetben mondhatunk biztosat. E körülmények ismeretében is azt mondhatom, hogy izgalmas és hasznos szellemi vállalkozás a szomszédos népek folklórjának alaposabb megismerése. Ami kimondottan sajátos bennük, arra rácsodálkozunk, ami pedig közös, arra méginkább. Egy népet kultúrája megismerése által csak megkedvelni lehet, meggyűlölni sohasem.

– Jég és korbács – ez az új kötet címe, amelyben szinte minden vers az egység hiányáról, a régi és új szintézisének töredezettségéről, a gyökerekhez való visszatérésre való képtelenségről árulkodik. Ez egyfajta áttételezéssel a szülőföldért való aggodalom kifejeződése is?

– A kötet a 2002–2010 közötti verseket tartalmazza. Egy kis túlzással akár azt is mondhatom, hogy ez a nyolc esztendő a nemzet számára a teljes reményvesztés időszaka volt, s ebben a megvilágításban a versek igazak. A biztatást, a lelkesedést legfeljebb a költőn lehet számon kérni, de neki talán épp az a dolga, hogy az elfedés helyett halló fülekbe kiáltsa a bajt. Ma már tudjuk, mégsem volt ez a nyolc esztendő értelmetlenül elfecsérelt idő, lehetséges, hogy ez ügyben az isteni akarat intézkedett. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a nemzet magára találjon, ellenben a nagy kérdés továbbra is, hogy felfogjuk- e végre, mi a megmaradásunk legfőbb parancsa? Vajon képesek leszünk-e a nemzetrészeinkre és a teljes nemzetre nézve egyaránt kedvezőtlen népesedési folyamatok mielőbbi megfordítására?

– Azt mondta egyszer, hogy a természeti környezet haldoklásával együtt hanyatlik az európai kultúra is. Mi a költő feladata ebben a vigasztalan pusztulásban? Van kinek és van miért írni?

– Sajnos, csöppet sem vigasztal, hogy a klasszikus európai kultúra is ki van szolgáltatva az ázsiai-afrikai szelekkel érkező új honfoglalásnak, mivel 20-30 esztendővel ezelőtt a nyugat-európai államok nem gondolták kellőképpen végig a bevándorlási-befogadási kérdés politikáját. Amire évszázadok katonai erőfeszítései árán sem volt képes a muzulmán világ, azt most eléri a munkaerő-vándorlással és a talán célirányosan gerjesztett humanitárius katasztrófák menekültáradataival. Még néhány évtized, és több európai országból már csak a mecsetek népének imája fog felhatni az égbe. Ezek csak a keresztény kultúráért való aggodalmak, ám ennél már sokkal szörnyűbb, globális méretű éghajlati-környezeti változások is napirenden vannak. A költő, akinek a végromlás ellen csak szava van, akárcsak a veszélyeket előre jelző természettudós, fejét fogja, és már az éberség állapotában is vizionál. De reménykedik is: az emberiség nem lehet olyan felelőtlen, hogy megölje maga alatt a bolygót. Ezt kell világgá kiáltani, amíg van kinek.

Farkas Anita

* * *

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

költő, műfordító, folklorista, népballadakutató

1951. március 16-án született Tiszaújlakon.

1976 és 1997 között a beregszászi magyar iskolában tanít magyar nyelvet és irodalmat, majd a beregszászi magyar főiskola tanára.

A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt című folyóirat szerkesztőbizottságának az elnöke, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja.

Főbb díjai: Pro Cultura Hungarica, József Attila-díj, Balassi Bálint-emlékkard, Ratkó József-díj.