– Már régóta népszerű írónő volt Szlovákiában, amikor alpolgármester lett. Miért vállalta a nyílt színi politizálást?

– Ennek több oka is van. Én ugyan igazi szlovák anyanyelvű, szlovák lány vagyok, de a férjem magyar, így két kultúrában neveljük a gyerekeinket. Többek közt ezért is léptem be a politikába: nem tetszett az elmúlt években kialakulni látszó, erősen nacionalista hangulat. Először persze én is csak morogtam, morogtam, majd megkértek, hogy a már íróként valamelyest ismert nevemmel személyesen is segítsem az ezzel ellenkező törekvéseket. Ekkor nyilvánosan is támogatni kezdtem a Most-Híd pártot, amelynek egyébként a férjem is tagja. Végül a város képviselője, majd Pozsony egyik alpolgármestere lettem. Persze sokat gondolkoztam, mielőtt elvállaltam volna ezt a pozíciót, de mivel szeretem a kihívásokat, azt mondtam, igen, megcsinálom, hiszen itt élek, és ez a város fontos nekem, ahogyan a gyerekeim jövője is.

– Ahogyan ön fogalmazott, igazi szlovák lányként mit szóltak a szülei ahhoz, hogy magyar férjet választott?

– Kezdetben azért volt bennük némi rossz érzés. Apukám például nagyon aggódott amiatt, hogy mivel én akkor még nem tudtam annyira jól magyarul, be tudok-e majd illeszkedni Józsi családjába. Az ő apukája pedig azért esett kétségbe, hogy akkor az unokái csak szlovákul beszélnek majd? De ma már apósom is nagyon büszke rám, hogy nemcsak a gyerekek tudnak remekül magyarul, de én is egészen jól megtanultam. A családi életünkben pedig mindkét nyelv azonos hangsúllyal van jelen: Józsi csak magyarul, én csak szlovákul szólok a gyerekekhez, de az, hogy nem kell nekem fordítani, mert mindent értek, nagyon sokat segít.

– Nem a férje volt azonban az első kapocs, ami a magyar nyelvhez, kultúrához kötötte.

– Valóban, már mielőtt megismerkedtem volna Józsival – mindketten a pozsonyi egyetemen tanultunk közgazdaságtant – kialakult egy különleges kötődésem Magyarországhoz. Tizenhat évesen ugyanis az első külföldi vakációmat Siófokon töltöttem. Akkor annyira beleszerettem a magyarokba, hogy amikor visszajöttünk a szülővárosomba, Kassára, kitaláltam, hogy én bizony megtanulok magyarul. Mondták is sokan, hogy miért nem inkább valami világnyelvet választok, de nem hagytam eltántorítani magam. Az első szavam egyébként egy akkoriban igen fontos fogalom, az elvtárs volt. Végül egy évig jártam egy tanfolyamra, de aztán abbahagytam, mert nagyon nehéznek bizonyult, annak ellenére, hogy van tehetségem a nyelvekhez: angolul, németül, franciául például egész jól beszélek. Később aztán összeismerkedtem Józsival, és megegyeztünk néhány dologban: például hogy öt gyerekünk lesz, és hogy ők mindannyian magyar iskolába fognak járni. És bár végül csak két fiú, két lány született, a három nagy tényleg a pozsonyi magyar alapiskolába jár.

– Önnek is egyértelmű volt a döntés?

– Mindenképpen. Mivel szlovák környezetben élünk, ez a természetes közegünk, számomra is nyilvánvalónak látszott, hogy inkább a magyar nyelvet, kultúrát kell erősítenünk a gyerekeinkben. Ezért írattuk őket magyar iskolába, ezért adunk a kezükbe már kiskoruktól magyar könyveket is, és ennek köszönhető, hogy éppen olyan kitűnően beszélik az „apanyelvüket” is, mint a szlovákot.

– A gyerekeknek nem okoz nehézséget ez a fajta kettős identitás?

– Már csak azért sem, mert minden szempontból igyekszünk úgy nevelni őket, hogy mindkét népre, kultúrára, valamint a külön-külön való és a közös történelmünkre is büszkék legyenek. Mi ugyanis – pont a vegyes család miatt – máshogy vagyunk képesek nézni ezekre a dolgokra. Sőt, azt hiszem, az életünk jó példa arra is, hogy itt, a huszonegyedik században jobb lenne lassan a közös pontokra koncentrálni, nem folyton valami olyat keresni, ami elválasztja az embereket egymástól. De sajnos azt is látom, hogy környezetünkben nem mindenki gondolkodik így: gyakran találkozom olyanokkal, akik hasonló vegyes családból jöttek, de szégyellik a magyarságukat, nem igazán beszélik a nyelvet, elkopik az identitásuk ezen része. Nem is értem, miért, hiszen amíg nekem például rengeteg erőfeszítést vett igénybe, hogy valamennyire megtanuljak magyarul, az ő gyerekeik ezt már az anyatejjel magukba szívhatnák.

– Talán, mert félnek attól, hogy a felvállalt magyarságuk csak problémát okozna a mindennapokban…

– Ezt az érzést kizárólag a nagypolitika generálja. Bármennyire is úgy tűnhet kívülről, Szlovákiában a normális, egyszerű emberek közt nincsenek nemzetiségi problémák. Hiszen évszázadokig éltünk egymás mellett mindenféle harc nélkül. Ráadásul rengeteg közös is van a két nép természete közt – én is azért érzem magam olyan jól magyarokkal, mert szerintem hasonlóan szenvedélyesek, kreatívak és barátságosak vagyunk.

– Öt regénye jelent már meg Szlovákiában, amelyek a nőket érintő legfontosabb témákat, a család, gyermekvállalás, párkapcsolatok vagy a szerelem örömeit, nehézségeit mutatják be, egyedi látásmóddal. A magyar nyelven most elsőként kiadott Nézz magadra azonban egy igen kemény és még mindig nem kellő súllyal kezelt témával, a családon belüli erőszak kérdéskörével foglakozik. Boldog feleségként, egy idilli házasságban mi vitte rá arra, hogy regénybe foglalja az otthonában kegyetlen professzor férj és testileg-lelkileg megnyomorított felesége történetét?

– Mivel velem hasonló nem történt, nem tudom pontosan megmagyarázni, miért választottam pont ezt a témát. Az biztos, hogy már gyerekkorom óta van egy képességem, talán ezzel születtem, hogy szeretem figyelni, hallgatni az embereket, gondolkozni róluk, beleélni magam a helyzetükbe. És talán az is közrejátszott, hogy addigra már az első két könyvem révén elég sokat jártam különböző író-olvasó találkozókra, ahol sok olyan borzasztó történetet hallottam nőktől, amihez képest az én könyvem semmi. Szép lassan rájöttem, hogy a családon belüli testi-lelki bántalmazás nem is olyan ritka – így lassan megért bennem, mi legyen a történetem vezérfonala.

– Olyannyira nem ritka, hogy egyes magyarországi felmérések szerint minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Hogyan lehetne, kellene segítenie őket a környezetükben élőknek, a társadalomnak?

– A legelső lépés az, hogy beszélni kellene ezekről a dolgokról, nem elfordulni szégyenünkben. Az én regényem is abban segíthet, hogy a főszereplőhöz hasonló helyzetben élő nők ne érezzék többé magukat egyedül, abban a hitben maradva, hogy vélt vagy valós hibáik miatt tulajdonképpen megérdemlik a testi-lelki terrort. És ha valaki meg tudja mutatni nekik, hogy ez nem normális állapot, talán elindul bennük a gondolat, hogy akár a közvetlen környezetüktől, akár hivatalosan is segítséget kérjenek.

– Ugyanakkor mindenki tudja, hogy a rendőrök, ha ki is mennek egy családi verekedéshez, csak széttárják a kezüket, mondván, úgysem tehetnek semmit.

– Nemrégiben történt Szlovákiában, hogy egy nőt – hiába járt félelmében mindenhova kísérőkkel – a volt férje az utcán lőtt le. Sőt, egy, a regényemhez kísértetiesen hasonló eset is történt két hónapja: egy professzort szúrt le a saját felesége, mert az, állítása szerint, évek óta bántalmazta. Miközben a tanítványai csak hitetlenkedtek, mert egy kivételesen édes, jóképű, kedves pasasnak ismerték éveken keresztül. Ezek mind olyan példák, amik rávilágítanak arra, hogy a hatóságoknak sokkal komolyabban kellene venni az előjeleket, a rendőröket pedig oktatással, felvilágosítással rávezetni arra, hogy ne csak legyintsenek egy-egy családi balhé láttán. Másrészt az államnak is segíteni kell abban, hogy a bántalmazott nők, gyerekek el tudjanak menekülni: mi most például azért dolgozunk a város szociális bizottságában, hogy legyen egy-két bérlakásunk a számukra. A nők ugyanis a leggyakrabban azért tűrnek akár évtizedeken át, mert egyszerűen nincs hova menniük.

– Sokan pedig annyira szégyellik magukat, hogy a könyve főszereplőjéhez, Lydiához hasonlóan nem beszélnek senkinek a problémáikról, a látható külsérelmi nyomokat pedig különféle „konyhai balesetekkel” magyarázzák. Hogyan lehet, hogy gyakran még a közvetlen környezet sem vesz észre semmit?

– Közhely, de a mostaninál sokkal jobban és valóban törődni, beszélgetni kellene egymással a családtagoknak, barátoknak. Nemrégiben volt nálunk egy tévékampány, ami jól mutatja az ezzel szöges ellentétben álló, tipikus mai hozzáállást: a folyósóra kiszűrődő jajgatásra a szomszédok ugyan kinyitják az ajtókat, majd egy pillanat múlva szépen be is csukják maguk után. Érkezett viszont egy nagyon érdekes nézői reakció, amely szerint a kisfilm egyik szereplője, a kikukkantó szomszédasszony, hosszú évek óta szintén bántalmazás áldozata.

– A regényben megjelenik egy másik jellegzetes probléma is, miszerint a nők inkább a vállukon cipelik a világ terhét, mintsem másokhoz forduljanak. Ilyen nehéz lenne segítséget kérni?

– Nagyon. A legtöbbünk ugyanis arra törekszik, hogy feleségként, anyaként és teljes értékű munkaerőként, a külvilág előtt is tökéletesen helyt álljon. Márpedig ez nem megy, nem mehet egyszerre. Nekem is nagyon nehéz volt rájönnöm erre, mikor nyolc év otthonlét után újból dolgozni kezdtem. Azóta jár hozzánk egy hölgy, aki segít a vasalásban, hét végén azonban továbbra is mi magunk takarítunk, főzünk, mosogatunk. Mert szeretném, ha a gyerekek megtanulnák, hogy semmi nincs ingyen. És mára én is megtanultam a helyén kezelni a dolgokat: ha hét közben összegyűlik a por a sarokban, nem figyelek rá, mert akkor a munkára koncentrálok, hét végén viszont csak a családra. Nem vagyok és nem is akarok tökéletes lenni, mert az lehetetlen lenne. Bedobtak a mély vízbe – úszok hát, ahogy tudok.

Farkas Anita

Petra Nagyova Dzerengová

írónő, Pozsony alpolgármestere

1972-ben született Kassán. A pozsonyi közgazdaság-tudományi egyetemen szerzett diplomát, majd a Szlovák Televízió műsorvezetőjeként és szerkesztőjeként dolgozott.

Öt regénye és egy mesekönyve jelent meg eddig Szlovákiában, Magyarországon néhány héttel ezelőtt adták ki a harmadik regényét, Nézz magadra! Címmel.

Férje Nagy József, Szlovákia volt környezetvédelmi minisztere, jelenleg a Most-Híd párt parlamenti képviselője.

Négy gyermekük van: Teó, Leó, Lora és Klára.