– Börtönökben, pszichiátrián is fellépett már, babáknak pedig éppen úgy játszik komolyzenét a lakáskoncertjein, mint a felnőtt közönségnek. Honnan jött az ötlet?

– Az emberiség azon több ezer éves hitéből, amely szerint a zene jó irányban befolyásolja a zavart lelket. Hippokrátesztől Shakespeare-ig tudósok és költők egyformán vallották ezt. A ötvenedik életévemig azonban én is csak egy szakmuzsikus voltam, annak a körülbelül húszezer főre tehető közönségnek játszottam, akik ma Magyarországon a komolyzenei koncertekre jegyet vesznek. Ekkortájt kezdtem el azon gondolkodni, hogyan lehetne bővíteni a koncertlátogatók körét, és eszembe jutott, hogy vannak olyanok, akik a helyzetüknél fogva elve ki vannak zárva a komolyzenéből, ilyenek a pszichiátriai betegek, a haldoklók, a börtönben lévők, de még a kisbabák is.

– Hogyan működött ez a gyakorlatban? Egyszerűen elment a különböző intézményekbe, és felajánlotta a szolgálatait?

– Igen. Először az azóta bezárt Országos Pszichiátriai Intézetben, a Lipótmezőn jelentkeztem muzsikálni, mert úgy gondoltam, a betegek állapotát jótékonyan befolyásolhatja a zene. Az orvosok is nyitottak voltak erre, így odavitettem a Bösendorfer zongorámat, mert azt mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy ne valami ócska pianínón, hanem minőségi hangszeren játsszak, és koncerteket adtam például Bach, Chopin, Mozart és Bartók darabjaiból.

– Volt mindennek mérhető eredménye?

– A zeneterápia nem hat mindenkinél, de történtek csodaszerű dolgok, amiket magam sem hinnék el, ha nem lenne pecsétes papír róla: egy teljesen katatón beteget, aki több hónapon át nem kommunikált, és nem vette be a gyógyszereit sem, ki tudtam például mozdítani a zenével ebből az állapotból. A koncert alatt egyszer csak elkezdett beszélni, hozzászólt a muzsikához, majd tartósan kommunikatívvá vált. Ilyen csodákat később az USA-ban egy kórházban, sőt itthon, kómában lévő betegekkel is sikerült elérnem – csak a zene hatása által képes voltam felvenni velük a kapcsolatot.

– Az elítéltektől is kapott visszajelzéseket?

– Méghozzá egészen megrázókat. A fogvatartottak egy részének jellemében elindult valamiféle pozitív változás, amit persze bizonyos fokig kétkedve kell fogadni, hiszen a raboknak eleve érdekük a képmutató jófiúskodás. De voltak hiteles pillanatok, amikor például egy erőszakos maffiózó felfedezte magában, milyen lenne, ha őt megvernék, és átgondolta azt is, hogy nem feltétlenül mások a felelősek azért, hogy börtönbe jutott. A beismerés úrrá lett az arcán, könnyek gyűltek a szemében: ezt nem lehet megjátszani.

– Kérdés, mindez megmarad-e a szabadulása után is?

– Hiszek abban, hogy talán jobb ember lesz – már ha a társadalom hagyja. A mi jelenlegi társadalmunk ugyanis egyáltalán nem szolidáris a hibázókkal, az elesettekkel, a szenvedőkkel: és itt nemcsak Magyarországra, hanem az egész nyugati civilizációra gondolok, bár kétségtelenül nálunk erősebben érződik. Mert hogyan lehetne szolidáris az a törvény, amely a közterületeken hajléktalan módon való élést szabálysértésnek, majd bűncselekménynek minősíti? Ez olyan, mintha az elesetteken a törvény ostorával még egyet végigcsapnánk, a nyomorultakat tovább büntetnénk, csupán azért, mert nyomorultak.

– A szolidaritáshoz való visszatérés igénye is közrejátszik abban, hogy úgy érzi, a zenét el kell juttatnia azokhoz, akik amúgy nem találkoznának vele?

– Igen, bár nyilvánvalóan a hallgatói bázis növelése saját érdekem is, hiszen a komolyzenét hallgató, jegyvásárló közönség egyre csökken. Ennek egyik oka a Kodály által a világon a legmagasabb szintre fejlesztett zenei nevelés folyamatos kopása. Van olyan iskola például, ahol a sakk kötelező tantárgy, ami nagyon helyes, de nyilván nem a matematikából csípik le az ehhez szükséges óraszámot, hanem a rajzból és az énekből. A szülők pedig nem tiltakoznak, holott mindenkinek tudnia kellene, hogy a zene és a vizuális művészetek sok más mellett az életörömre való készséget is fejlesztik.

– Az emberek többségét tehát egyszerűen meg lehetne menteni…

– Nem állítom, hogy hasonló nevelés esetén mindenkiből zenekedvelő lenne, hiszen a fiziológiailag siketek eleve ki vannak zárva ebből a halmazból, ahogyan a nagyon botfülűek is. Bár helyesbítenem kell: talán nem létezik olyan, hogy valaki botfülű. Az ember kommunikatív készségének határai végtelenek. Itt van például az amerikai Helen Keller esete, aki kislányként lett süket és vak. Tapintás útján kezdte egy gyógypedagógus fejleszteni, és később könyveket írt Braille-írással, franciául, görögül, latinul olvasott, közéleti szerepet játszott az elesettek védelmében: az ő tudatát kizárólag ezzel a módszerrel egészen magasra lehetett fejleszteni. A fogyatékkal élő emberek is nagyon sokra képesek néha, de ehhez a vezető részéről tudás kell, és nagyon nagy szeretet. Az emberek lelke ugyanis egyformán fontos, nincsenek kevésbé értékes vagy értékesebb emberek, csak különböző képességűek. Kultúra nélkül pedig lehet élni, de az élet akkor örömtelen. Ezért is tartom például nagyon fontosnak az élő zene varázsát. Szép és jó dolog a felvételről hallgatott koncert, de csak akkor hat igazán, ha emlékeztet egy átélt élményre. Sajnálom azokat a fiatalokat, akik a villamoson füldugóval tuctuct hallgatnak, mert még csak nem is tudják, hogy ez kábítás, nem valódi zeneélvezet.

– A füldugó és a tuctuc tehát a modern kultúra egyik válságtünete?

– A baj sokkal mélyebben van. A kultúránkat tekintve nagyon pesszimista vagyok, ugyanakkor aktív is. Miért ne lehetne az ember aktív egy éppen süllyedő hajón? Miért ne kötözhetné a gyerekeket a mentőcsónakba, még akkor is, ha tudja, ő maga el fog veszni? Nem véletlen ez a hasonlat, ugyanis látom, hogy katasztrófa közeledik. Minden következő nemzedék egyre kevésbé kulturált: ismerek olyan családot, ahol a nagymama még énekelt Schubert-dalokat a saját zongorakíséretével, a lánya ugyan szereti a zenét, de már nem tud zongorázni, az unoka pedig abszolút semmi affinitást nem érez a magas művészethez. Az újabb és újabb generációk pedig az évezredek óta szilárdan álló értékeket egyre kevésbé tartják követendőnek. Homérosszal kezdődik a világirodalom története, de ma már csak protokollnév, ha foglalkoznak vele egyáltalán. De nemhogy Homéroszt, ki olvas ma Dantét vagy Goethét?

– Ez a helyzet a zenében is?

– Igen. Bachnál nem volt nagyobb zeneszerző, még Mozart és Beethoven is nagy tisztelettel néztek rá. Mára viszont olyan ideológia is született, hogy munkásságukra nincs szükség többé. Ezért érzem a katasztrófa közeledtét, egy sivár érzelmi életű, technicizált, örömtelen emberiség formájában – amely negatív utópia már Aldous Huxley a Szép új világ című regényében erőteljesen megjelent. De ezzel kapcsolatban szintén iránymutatónak tartom Oswald Spengler Nyugat alkonya című művét.

– A nyugati kultúrkörnek eszerint reménytelen a helyzete?

– Az. De ilyenkor is menteni kell, ami menthető, ahogyan azt Camus Pestiséből tanultam: egy orvos és a barátja küzd a kór ellen, és bár az egyikük maga is áldozatul esik, mégis dolgozik az utolsó pillanatig. Ehhez pedig nem kell semmiféle magasztos ideológia: az emberben a segítségadás reflexszerű, olyan, mint amikor kevés az oxigén a vérben, és igyekszünk mély levegőt venni. A kultúra megmentésének hasonlóan ösztönösnek kell lennie – bár tény, hogy egyesek az oxigén hiányától nem szenvednek olyan nagyon, hiába éri agykárosodás a szervezetüket, észre sem veszik.

– A II. világháború után kialakult zeneművekkel kapcsolatos kritikáját egyszer úgy fogalmazta meg, hogy a modern zenék közül a Beatlesen kívül semmi sem fog fennmaradni. Miért?

– Jól ismerem a kortárs komolyzenét, sőt, hosszú évekig élharcosa voltam az új művek bemutatásának. Mostanra kiábrándultam mindebből. Mert még az általam jónak, szellemesnek tartott darabokat sem lehetett eljuttatni kellő számú ember megértéséhez. És különben is, a kortárs zene ismerete feltételezi a régebbiek ismeretét. Ahhoz, hogy Bartókot fölfogjuk, többek közt Debussyt, Wagnert, Chopint is értenünk kell, különben nagyon nehéz. A kortárs komolyzene addig elpazarolt energia, amíg nem tanítjuk meg az embereknek először Bachot, Kodályt és Beethovent. Ilyen szempontból a nálunk nagyon erősen érvényesülő nemzeti tendencia sem feltétlenül üdvös. Persze cél lehet a magyar kultúra művelése, de jó dolog, ha ez nem zárja ki eleve más népek alkotásainak megismerését. Bartók is egyetlen folyamat része, amelybe Beethoven és a többi nagyok is beletartoznak. Én is előadom most, a Magyar Kultúra Napján Kodály Marosszéki táncait. Fontos, hogy minden nép megőrizze saját kulturális hagyományait, de ezt tegye úgy, hogy közben nem zárkózik el a világ többi nagy kulturális hagyományától.

– Lehet, hogy ma már ez nem is kérdés: a populáris kultúra uralkodik mindenek felett, zenében és irodalomban egyaránt.

– Populáris kultúra Beethoven korában is volt, azzal a különbséggel, hogy nem tátongott ekkora szakadék a magas művészet és a populárisnak nevezett között. A komolyzene legnagyobb mesterei is írtak táncokat például, gondoljunk csak Mozartra vagy Chopin keringőire.

– Ma viszont az egyik oldalon a művészi elzárkózás, az ön által találóan „snobismus gravissimusnak” nevezett jelenség dívik – ami csak tovább mélyíti a szakadékot.

– Mostanság a központi pénztárca felé ácsingózás van, mert valamiből azért az elefántcsonttoronyban is enni kell. Egyes írók így megtehetik, hogy olvashatatlan könyveket írnak, egy zárt kör méltányolására számítva. És ha e körből valaki mégis azt mondja, hogy ez a mű túl van írva, rossz, rögtön kiközösítik. Egy irodalomtudós mesélte egyszer, hogy egy nagyon presztízses, de általa nehezen olvashatónak tartott műről meg merte írni a véleményét – amiért aztán majdnem kiátkozta a saját társasága.

– A művészeknek kellene közelítenie tehát a közönséghez?

– Másfelől a közönséget fel is kellene emelniük. Végtelenül fontos lenne, hogy az iskolákban komolyan vegyék a rajz, ének, sőt, a kreatív írás élményszerűen közvetített tanítását is. Ehhez viszont jól fizetett, tehetséges, lánglelkű pedagógusok kellenek. Nekem még voltak olyan tanáraim, akikre hálával emlékszem vissza, a művészettörténet-tanárnőm például, aki először ismertetett meg az itáliai reneszánsz nagy alkotásaival. Akkor még nem nagyon lehetett külföldre utazni, fekete-fehér reprodukcióban néztük Botticelli képeit – de már az is óriási volt. De hát ki ismeri ma Botticellit? A snobismus gravissimus helyett a kulturáltságot kéne fejleszteni, de nem furkósbottal verve a tudást a gyerek fejébe.

– Az ön által létrehozott lakáskoncert műfaja egyfajta visszafordulás is lehet a közönség felé…

– A műfaj létrejöttének több oka is van. Egyrészt költségkímélő: nem kell terembért fizetni. Ahogyan az emberek sem fizetnek a belépésért. Önkéntes adományt lehet hagyni perselyben a felkínált enni-innivaló kiegyenlítésére. De valóban fontosnak tartom azt is, hogy az elidegenedés csökkenjen a kultúrában, és a kispénzűek se legyenek kirekesztve. A kultúra természete szerint mindig egy kicsit elidegenedett, hiszen nagy zsenik műveit speciálisan képzett szakemberek adják át a kevésbé képzetteknek, de ezt a távolságot a lehetőségek szerint mindig kisebbíteni kellene – akár térben is. Mert egészen más hatása van egy koncertnek, ha a hallgató öt, vagy ha ötszáz méterre ül tőlem. Ez az intim atmoszféra ugyanis lehetőséget nyújt arra, hogy beszélni is tudjak a zenéről. A beszéd pedig ugyanolyan fontos, mint az étkezéshez a nyál. Segít megemészteni a táplálékot, lecsúsztatni a falatot a torkon. A beszéd, a kínálás, a kedvesség, a kiváló Steinway zongora mind-mind hasonló hatással vannak a zenemű befogadása szempontjából.

– A régi korok nagypolgári szalonjainak világát is fel szeretné idézni ezzel?

– A szalon elnevezéstől kicsit idegenkedem: ez eléggé előkelősködő megnevezés. Az én Zichy Jenő utcai lakásom viszont egy kispolgári otthon összesen 72 négyzetméterrel, a harmadik emeleten, lift nélkül. Itt mindig kimondottan szegény emberek éltek. Én itt nőttem fel, a szüleim is itt éltek. A szalonok különben is mindig az úri emeleten, az elsőn működtek. Én viszont örülök, hogy nem ott lakom, mert az első emelet az utca miatt ma már sokkal sötétebb, zajosabb, és nagyon szennyezett a levegő. Ezért nem is nevezném a rendezvényeimet szalonnak, hanem egyszerűen lakáskoncerteknek.

– Ahol viszont komplett műsort kap a hallgató: az összekötő szövegrészek közé gyakran verseket, versrészleteket is csempész. A két művészeti ág – irodalom és zene – erősíti egymást?

– Amúgy is rengeteget olvasok az előadott zeneművek előtt, előkészítem valamelyest, amiről beszélni fogok. Itt van például Liszt főműve, a Szonáta, ami a semmiből indul, és a végén a semmibe hullik. Amikor erre készültem, eszembe jutott, hogy Vörösmarty Csongor és Tünde című művében az Éj-monológ hasonló ívet jár be. Megtanultam és elmondtam, még a zongorajáték előtt. Mert hiszem, hogy így az emberek közelebb jutnak a Liszt-szonátához, ami esetleg csak egy értelmetlen hangzavar lenne a számukra. De ha azt hallják, hogy ez a halk, mély kezdés a sötét és a semmi, ahogyan az a Teremtés könyve is írja, aztán létrejön belőle a világ, virágzik, majd elkezd hervadni és megsemmisül, akkor könnyebben megértik. Ez is arra a gondolatra rímel egyébként, hogy ami keletkezik, az egyszer el fog múlni. De nekünk embereknek nagyon nehéz ezt az egyszerű igazságot elfogadni és megbékélni vele.

– Ez a halálfélelem hatja át az egész nyugati társadalmat.

– Igen, pedig a halál nem tragédia, hanem megváltás. Az örök életre ítéltetés: az a tragédia. Mint Wagner operájának, A bolygó hollandinak hőse, aki büntetésből nem halhat meg, az ember végül maga könyörög, hogy legyen már vége az életének – de ez csak akkor következhet be, ha igaz szerelemre talál. És ha az emberi élethez hasonlóan mindennek vége lesz egyszer, miért ne lenne a mi kultúránknak is vége? Ezen nem kell sopánkodni. Majd jön helyette egy másik valahonnan – talán a marslakóktól.

– Elég sötét jövőkép. Akadnak azért pozitív benyomásai is?

– Bár a hallgatóim jelentős része idős ember, szerencsére egyre több fiatal is jön. Van úgy, hogy egy jogászévfolyam diákjai adják a lakáskoncert hallgatóságát, ami nagyon jóleső dolog. Szerintem lesz egy differenciálódás az ifjúság körében: egy kisebbség, aki nem elégszik meg az egyetemi előadások utáni sörözéssel, hanem valami mást keres. Hiány inkább a harminc-ötven év közöttiekből van, ami érthető, hiszen rajtuk vannak az élet terhei, ők a dolgozó korosztály, és nagyon fáradtak. Pedig hát ők vannak döntési pozícióban, így ők határozzák meg egy adott társadalom kulturális arculatát. Jó lenne, ha jönnének. Én ehhez annyit tudok tenni, hogy kitárom a lakásom ajtaját: bárki bejöhet és ki is mehet.

Farkas Anita, Szentei Anna

Fellegi Ádám

koncert-zongoraművész

1941-ben született Budapesten.

1963-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zongoraművész-tanári diplomát szerzett.

1962-től a Magyar Állami Operaházban korrepetitor.

1966-ban első díjat kap a Bécsi Intenationaler Meisterkurs versenyén.

1970-től 1990-ig az Országos Filharmónia állandó zongoraszólistája.

1973 és 1976 között számos hanglemezt készített főként Bartók, Schönberg, és Sztravinszkij műveiből.

1989 és 1996 között önálló, 50 perces televíziós műsorokat készít és vezet a Magyar Televízióban, 1992-ben Kodály Zoltán összes zongoraművét készíti el CD formában.

1994 óta ingyenes lakáskoncerteket tart budapesti lakásában 30-30 érdeklődő, például várandós anyukák és kisbabák számára is.

Díjai: Artur Rubinstein-díj (1974, Rio de Janeiro), Liszt Ferenc-díj (1981), Pro Urbe Budapest (1995)