A hipermodern miliőben, a fogyasztás szentélyében tényleg úgy hatnak a már letűnt kor mívesen elkészített tárgyai, mintha csak a könyvek lapjairól ismert, sosemvolt mesevilágot idéznének. A tenger sötétjébe vesző kultúra párhuzama annyiban jogos, hogy a XVIII. században egy porcelánokkal megrakott kereskedőhajó útnak indult Kínából Európa felé, ám hajótörést szenvedett és elsüllyedt. A történet azonban itt szerencsés véget ért: a tárgyak megmenekültek az enyészettől.

Hullámsírból napvilágra

A szóban forgó dzsunka – egy körülbelül húszméteres kereskedőhajó –, 1723–35 között indult Dél-Kínából Batávia (a mai Jakarta) felé, több mint százharmincezer porcelán- és kerámiatárggyal a fedélzetén, amit európai megrendelésre szállított. Ebben az időben ugyanis Kína területére nem léphetett idegen kereskedő, így Batáviába tették székhelyüket a hollandok, akiket lenyűgözvén a kínai kézművesség eleganciája és technológiai tudása, közvetítőkön keresztül vásároltak porcelánt megrendelőiknek. Ilyen közvetítő volt Pan Tingcai kantoni kalmár, a dzsunka tulajdonosa, vagy bérlője is.

Az áruval megrakott hajó tehát kifutott a tengerre, de már nem ért célba: útközben a dél-vietnámi partok közelében, Cá Mau foknál tűz ütött ki a fedélzetén, és elsüllyedt. A legénység megmenekült, a gazdag rakomány azonban odaveszett. Kétszázötven évig pihent a hajóroncs a hullámsírban, mígnem 1998-ban vietnámi gyöngyhalászok leltek rá, s a mélyből kiemelt tárgyakat értékesíteni kezdték a feketepiacon. Innentől felgyorsultak az események. Mikor a hivatalos szervek látókörébe került az illegális műkincsárusítás, lokalizálták a hajóroncsot, összegyűjtötték a már értékesített tárgyakat, s megkezdték a tengerből a leletmentést. A műkincsek mellett olyan tárgyakat is találtak, amelyek a hajó egykori legénysége használatában voltak: csonttűk, lámpák, talizmánok, feliratos táblák, ruhák kerültek elő – valamint a Pan Tingcai kilétéről árulkodó kereskedői pecsét.

– E leletegyütteshez kötődik az első önálló vietnámi vízi régészeti feltárás. Korábban az ilyen jellegű kutatásokra nemzetközi szakértőket kértek fel a vietnámiak, elegendő anyagi forrás és a szükséges technológiai feltételek híján. A leletek közül a legkülönlegesebb darabok a helyi, illetve a hanoi Nemzeti Történeti Múzeumba kerültek, a többi pedig nemzetközi árverésekre – mondja dr. Busling Szonja Andrea sinológus, régész a feltárás körülményeiről.

– Mikor a hetvenes években Vietnamban dolgoztam, már akkor is vásároltam a Cá Mau foknál elsüllyedt roncsból származó tárgyakat, csak éppen nem tudtam, hogy onnan valók. Vietnam partjai mellett jelenleg tíz olyan szállítóhajóról tudnak, amelyek a XV–XVIII. században süllyedtek el, s csupán öt feltárása történt meg. A vietnámi halászok körülbelül száz éve tudnak e roncsokról, s időről időre veszélyes kalandokba bocsátkoznak, mindenfajta búvárfelszerelés nélkül merülnek le a huszonöt méter mélyen fekvő kincsek felkutatására. Az elmúlt száz évben ezért is bukkantak fel a helyi piacokon és a nemzetközi kereskedelemben a különböző hajóroncsokból előkerült tárgyak, de nem lehetett tudni, hogy melyik honnan származik – meséli Zelnik István.

A műgyűjtő vásárolt árveréseken, régiségkereskedőknél és piacokon is, Ázsiában éppúgy, mint Európában, így ő rendelkezik a világon a legnagyobb, a Cá Mau-i roncsból származó magángyűjteménnyel, mintegy nyolcszáz tárggyal – ebből négyszázötven tétel került a kiállítás anyagába.

– A Cá Mau-i kollekció egésze tudományosan feldolgozott, az eredményeket két albumban publikáltuk. A nemzetközi kutatómunka három és fél évet vett igénybe – teszi hozzá Zelnik István. Ezalatt kapcsolódott be a tudományos munkába dr. Busling Szonja Andrea is, aki az ELTE Távol-keleti Intézetében, a Kínai Tanszéken dolgozik. Zelnik István felkérésre kezdett foglalkozni a gyűjtemény feldolgozásával, illetve dolgozni a Távol-keleti Intézethez tartozó Délkelet-Ázsia Központ tevékenységének kialakításán munkatársaival – a központ egyébként Zelnik István finanszírozásával jött létre.

Történelmi kirakós

– A Qing-dinasztia idején, Yongzheng császár alatt a XVIII. század húszas éveitől a kínai kézművesek egyre nagyobb mennyiségben készítettek európai exportra árucikkeket. A nyitás már az előző uralkodó, Kangxi császár alatt megkezdődött: ő volt az, aki újraépíttette a belháborúkban lerombolt Jingdezhen műhelyeit. Egy modernebb termelési központot hozott létre, így a korábbit felváltotta egy hatékonyabb, de még mindig a kézművességen alapuló újfajta technológia – mondja Busling Szonja, aki szerint nemcsak azért különlegesek e tárgyak, mert művészettörténeti értékkel bírnak, hanem azért is, mert értékes információkkal szolgálnak a tengeri selyemút néven ismertté vált kereskedelmi rendszer tanulmányozásához. Vagyis mesélnek arról, hogyan kerültek összeköttetésbe a különböző földrészek népei egymás kultúrájával: olyan ez, mint egy globális történelmi kirakós.

– A leletek vizsgálata során kiderült, hogy a szállítmány egy része európai piacra készült, egy másik része muzulmán és délkelet-ázsiai kínai kolóniák, illetve más délkelet-ázsiai közösségek számára, ezt a logikát követi a kiállítás tematikája is. A délkelet-ázsiai kínai kolóniák magas elvárásait például az ecsettartók, ólommázas edények, füstölők és a szeladonmázas tárgyak mutatják, valamint a bravúros technológiával gyártott máz alatti kék és vörös festékkel készült vázák: a vörös kiégetése pontos hőfokot kívánt, ha ettől eltértek, elszürkült a festék – magyarázza a kutató.

Az európai piac pedig sajátos formákat követelt. Söröskorsók, csokoládés- és kávéscsészék készültek tradicionális, máz alatti kék festéssel, ami az európai igény keveredését mutatja a kínai mintakinccsel és formavilággal, eközben új motívumok, újfajta kifejezésmódok is megjelentek. Az európai megrendelők nyomására pedig elterjedt a színes festés, az ehhez szükséges festékeket Európa szállította Kínának. A eltűnt minták terme e használati tárgyak díszítményeit idézi meg: a gyönyörű színes festés lekopott a tengervíz alatt, s csak az egykor volt minták szellemalakjai sejlenek fel a hófehér felületen.

Csészére festett szerelem

Az Európa és Kína között megnyitott tengeri kereskedelem szabaddá válásával Európa egyre élénkebben érdeklődött a kínai iparművészet iránt: a XVIII. századra már évi egymillió porceláncikk érkezett az öreg kontinensre. Az uralkodóházak és az arisztokrácia nyomában a nyugat-európai polgárság sem akart lemaradni: a tehetősebb családok az ugyancsak ekkortájt elterjedt kávét és csokoládét a kecses, kínai porceláncsészékből szürcsölték, a gyerekek kínai porcelánfigurákkal játszottak.

A tárlaton egy korabeli holland festmény vázlatos rajza ezt az idillt idézi: az életkép szereplői délutáni frissítőjüket fogyasztják – éppen olyan formájú csészékből, mint amilyet a Cá Mau-i rakomány tárgyai között találtak. Miközben pedig a derék európai polgárok porcelánjaikból az ebédjüket kanalazták, nem is sejtették, hogy a kínai mesterek a keleti filozófia legmélyebb bölcsességeit és kultúrájuk legkedvesebb történeteit festették rá az étkészletekre.

– Az európai exportra készült tárgyak díszítései közt megtalálhatók a hagyományos kínai ikonográfia elemei, és az európai megrendelők ízlését tükröző díszítmények is – avat be a porcelánok titkaiba dr. Busling Szonja Andrea. Így például a nagyméretű kék-fehér porcelántányéron a bazsarózsa bokor árnyékában a vízparton kacsák pihennek és repdesnek. A kacsa a békét, jólétet idézi, a mandarinkacsa pár és a bazsarózsa együttes ábrázolása allegória pedig a boldog házasságra való jókívánságot fejezi ki. Egy kávéskészletre a bivalyon ülő fiú történetét festették, ez az egyik legismertebb motívum a kínai kultúrtörténetben. A halandó pásztorfiú és a halhatatlan szövőleány szerelmét nem támogatják az égiek, így egy évben csak egyszer találkozhatnak, a hetedik hónap hetedik napján, mikor a szarkák hidat építenek nekik a Tejúton. A kínai filozófia bölcseletéről szól az igazgyöngyökkel, szvasztikával és trigamma díszítménnyel körberajzolt tányér, amelynek belsejében kerti jelenet látható: középen egy érdekes alakú szikla, amely a kínai felfogás szerint az egész univerzumot magában hordozza, a tudósban bölcs gondolatokat ébreszt. Mellette krizantém, az intellektualitás megtestesítője, a bazsarózsa pedig a rang és a gazdagság virága. Az európai szem számára az egyik legjellegzetesebb ábrázolás ugyanakkor a ruyi felhő motívuma. A kacskaringós, habos felhők, a fenyő motívummal együtt azt jelentik: „olyan hosszú életet, amint azt kívánod”.

Új trend, új szemlélet

Meglepő, hogy a kultúrtörténeti ritkaságokat felvonultató tárlatot a megnyitás óta sok kritika érte – sokan ugyanis vitatták, van-e helye a magas kultúrának egy bevásárlóközpontban.

– Aki azt veti fel, hogy a tárlat presztízsének árt ez a helyszín, elavult múzeumi dogmákban gondolkodik. Sok olyan ember tér be a kiállításra, aki egyébként nem jár múzeumba, vagy azért, mert nem kerül a látókörébe, vagy mert feszeng a steril múzeumi környezetben. Egy azonban biztos: a magaskultúrát ki kell vinni az emberek közé, ez egy Amerikától Nyugat-Európán át Japánig már bevált modell, nemzetközi trend. Ideje változtatni az itthoni merev felfogáson – utal arra a szemléletre Zelnik István, ami véleménye szerint a magyar múzeumi szféra nagy részében megfigyelhető.

– Igaza van a kulturális kormányzatnak: új múzeumi koncepció szükséges, új emberekkel. Ha nincs pénz, találni kell, alapítványokat létrehozni, mecénásokat keresni, nemzetközi cseréket generálni. Azt kellene elérni, hogy a múzeumok ne az állami dotációtól függjenek. Persze ellenni minden különösebb teljesítmény nélkül, és az államtól várni a segítségét a fenntartásra – ez lényegesen egyszerűbb, és sajnos a könnyebb ellenállás felé hajlik a múzeumi szakma nagy része – magyarázza a műgyűjtő.

Szerinte ezzel a hozzáállással a nyugat-európai múzeumok nagy részét már régen be kellett volna zárni. Ehelyett azonban új struktúrára tértek át, topmenedzser irányítja a működésüket, a múzeumi szakemberek pedig megmaradtak a tudományos és kulturális tevékenységüknél, amihez valójában értenek.

– Azért érezhető némi változás – utal Baán László, a Szépművészeti Múzeum és Gulyás Gábor, a Modem korábbi vezetőjének működésére Zelnik István. Úgy véli, nemcsak a múzeumi intézményrendszer átalakításánál lenne szükség szemléletváltásra, hanem a mecenatúra területén is.

– Alakulóban van az új magyar vállalkozói-vezetői kör, amelyikben van affinitás a kultúra iránt, hajlandó áldozni tudományos kutatásra, képzésekre. A nyereséget a kultúrába visszaforgatni nem kidobott pénz: éppen ezért új múzeumok, alapítványok létrehozásában gondolkodom. Nemrég jártam a British Múzeumban, amelynek könyvesboltjában három Stein Aurél munkásságával foglalkozó kötetet találtam, miközben itthon feldolgozatlan az életműve, és ez vonatkozik a többi magyar orientalistára is – mondja Zelnik István, aki szerint politikai okokra vezethető vissza, hogy az elmúlt hatvan évben az orientalisztika kikerült a tudományos élet fókuszából.

– Az ősmagyar kutatás finnugor elmélete egész egyszerűen megdőlt, a másik terület pedig nincs igazán kikutatva. A közelmúltban Üzbegisztánban, Taskentben tárgyaltam a tudományos és kulturális élet több vezetőjével. Kiderült, hogy a nyelvükben létezik a magyar szó, ráadásul egy területet jelöl, és ha egy odavalósit megkérdeznek, honnan jöttél, azt feleli, magyarból származom. Ez csak megerősített abban, hogy fel kell karolni a magyar orientalisztika-kutatást. A terveim közt szerepel a Magyar Orientalisztikai Társaság megalapítása, valamint egy önálló kutatási program elindítása, az összes nagy magyar utazó és keletkutató munkásságának teljes feldolgozására. Itt az ideje, hogy megismerjük elődeink munkáját, és megfejtsük eredetünket.

Szentei Anna