– Szülei mivel foglalkoztak?

– Mindketten magyar–történelem szakos tanárok voltak, illetve édesapám korábban református lelkész is. Nagyváradon szolgált és tanított a háború alatt, ott is akart maradni, de mikor már a nevét se használhatta magyarul, átjött. Költőnek számított már akkor, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Ezért gyerekkoromban nálunk sokan megfordultak az irodalmi élet jelesei közül. Weöres Sándorék gyakran, Németh Lászlóval ebédeltem együtt, egyszer Veres Pétert is meghívta az iskolába, ahova én is jártam, és ahol ő is tanított, és ahol egy szerencsétlen véletlen folytán ő lett a magyartanárom.

– Mi abban a szerencsétlenség?

– Engem sokkal jobban érdekelt a fizika, a rádiószerelés meg egy kicsit a kémia is. Soha nem akartam sem irodalommal, sem zenével foglalkozni. Tanulgattam ugyan zongorázni szülői nyomásra, de nem túl nagy lelkesedéssel, úgyhogy elég hamar véget értek az alapfokú zenei tanulmányaim. Habár nagyanyám emlegette mindig kamaszkoromban, hogy szegény nagybátyámnak milyen jól jött a hadifogságban, ahol nyolc évet húzott le, hogy tudott zongorázni. Kicsit jobb dolga volt, hogy játszott az orosz tiszteknek. Persze a hatvanas években, a hidegháborús időkben mondhattam volna erre, hogy én meg majd amerikai hadifogságba kerülök, és ott amerikai népdalokat fogok játszani, ahhoz meg jobb a gitár. Tulajdonképpen egy kiváló tanáregyéniség, Abádi Nagy Zoltán miatt, aki a Kossuth Gimnáziumban angol tanárom volt, és később a debreceni egyetem rektora lett, mellesleg kiválóan gitározott is, valóban megtanultam gitározni és amerikai népdalokat énekelni. Akkor úgy éreztük, hogy magyarul énekelni szégyen, bevallom őszintén. Igaz, hogy nagyon rosszul tanították a népdalokat, még ma is ez ellen küzdünk vállvetve itt az Óbudai Népzenei Iskolában. Az énektanárok nehezen értik meg, hogy népzenét csak úgy lehet tanulni, ha az ember hallja, hogyan szól eredetiben.

– Ön honnan tudta meg, hogyan szól eredetiben, hogyan fordult a népzene felé?

– A hatvanas évek közepén megjelent egy nagylemez – felhívnám a figyelmet, hogy éppen most adta ki a Hungaroton újra –, ez az én nemzedékemet felébresztette. Ennek a hallgatása volt a táncházmozgalom előzménye, ezt nyugodtan állíthatom. Valami olyan dolog csapott meg bennünket, ami teljes változást okozott a gondolkodásunkban. Az Illés együttes akkor kezdett használni népi hangszereket is, például citerát, tekerőt. Rögtön hozzáteszem,hogy Tolcsvayék is errefelé mentek, engem mint afféle magányos gitáros énekest az is megérintett. És persze nem hagyhatom ki Dinnyés Józsefet sem, vele volt az első komoly fellépésem a debreceni tanítóképzőben. De igazából nagyon sokáig, még egyetemi éveim alatt – amikor már a Délibáb népzenei együttesnek is tagja voltam – sem akartam hivatásos előadóművész lenni. Mindig az éltetett, már a hetvenes években is, hogy kis közösségekbe jártam előadni, nem pedig hatalmas hangversenytermekbe. Persze aztán volt sokszor olyan is, főleg Bécsben, a Clemencic Consorttal, amelynek 1981 óta tagja vagyok. Épp a minap is Bécsben léptünk fel velük, többek között régi magyar énekeket, török zenét adtunk elő, és a közönség lelkesen tapsolt. Ezt csak azért mondom, hogy nem kell félni attól, hogy kicsit megpiszkáljuk a történelmet. Akár most Mátyás királlyal kapcsolatban is, az osztrákok ugyanis bizonyos tényekkel nem nagyon mernek szembenézni.

– Mikor kezdett komolyan foglalkozni a népzenével?

– Nagy fordulópont volt az életemben 1973, akkor találkoztam Kallós Zoli bácsival, a mezőségi, a gyimesi, a moldvai zenével, és a következő nyáron elmentem gyűjteni Székre és Gyimesközéplokra. Akkor már olvasgattam Lükő Gábor, Domokos Pál Péter könyveit, akik később valóságosan is megjelentek az életemben, és az ő írásaikat olvasgatva a csángókról valami tündéri álomvilág bontakozott ki előttem. Az volt a csodálatos az egészben, hogy amikor odamentem, a valóság ugyanolyan volt. És most is láthatjuk olyannak. Emlékszem, szegedi barátommal bementünk a kocsmába Egyházaskozáron, ült ott egy bácsi (Máris György, kiváló énekes és furulyás), köszöntünk illendően, és megkérdeztük, vannak-e még itt csángók. Csak annyit válaszolt, hogy ejsze, magam is a’ vónék, és aznap este már náluk aludtunk, meg még egy hétig. Rengeteget gyűjtöttem ott, épp most írtam át CD-re, elcsodálkoztam, hogy mennyi, vagy hét-nyolc órányi anyag. De nem akartam én hivatásos gyűjtő sem lenni, ahogy „előadóművész” sem.

– Hivatalosan mivel foglalkozott akkor?

– Közben kutatóvegyészi diplomát kaptam, és 1974-ben Budapestre kerülve a Néprajzi Múzeumban lettem restaurátor. Éppen akkor üresedés volt a Kaláka együttesben is, de a közös munkánk rövid ideig tartott, aztán táncházas zenekarokban játszottam, és 1976-ban tagja lettem L. Kecskés András régi zenei együttesének. A Néprajzi Múzeumból hamarosan a debreceni múzeumba kerültem, de ott mindjárt az elején közölték velem, személyesen az igazgató, hogy sokáig nem maradhatok, mert a feleségem lelkész. Nem rázott meg a dolog, mindig is szoktattam magamat a váratlan helyzetekhez, visszamentem Budapestre, már nagyon vártak vissza a zenésztársaim. Nemsokára, 1979-ben, a Kecskés együttessel felvettük az első lemezünket „Zene a reneszánsz kori Erdélyben” címmel. Mikor erre készültem, megkerestem Nemeskürty Istvánt, hogy jobban belelássak a tizenhatodik századba. Egyetlen telefon elég volt, hogy eljöjjön az én lakásomra, és ott három órán keresztül beszéljen. Az lenne jó, ha ilyen emberek lennének ma is, hogy a fiatalok megtalálják azokat, akiktől átvehetik a tudást. Ilyenkor érzelmi többlet is adódik az ismerethez, amitől sokkal könnyebben megragad. Azért is lettem tanár 1986-ban, nyolc év szabadúszás után, mert így akartam én is átadni a tudást. Ide jöttem tanítani, akkor ez még a kerületi zeneiskola népzene tanszaka volt, 1991-ben önállósodott, akkor lettem az igazgatója.

– Balassinak is, Csokonainak is számos versét énekelték már saját korukban. Mi lehet az oka, hogy éppen ők ketten válnak ki ennyire?

– Nagyon indokolt összekapcsolni a kettőt, mert mindegyiküknek hatalmas énekeltvers-termése van eredeti dallamokkal. A népzenei tudásomnak éppen azért veszem hasznát, mert ezeket a dalokat anélkül nem lehet hitelesen előadni. Egyébként a hetvenes években próbálkoztam versmegzenésítéssel, de rájöttem, hogy ezt mások sokkal jobban csinálják. De más szempontból is összekapcsolható ez a két ember. Ahogy a szerelem témájához nyúltak, az a bátorság, jókora megbotránkozást keltett. Ezt Balassinál én a keleti gondolkodás megjelenésének érzem. Köztudott róla, hogy törökből is fordított, nem is akármilyen szinten, és halálakor azt írták az osztrák hadijelentésbe: meghalt Balassi, az istentelen magyar. Sokat gondolkozom rajta, mi lehetett ennek az oka, és arra jutottam, hogy valószínűleg az, hogy túlságosan belemélyedt a keleti gondolkodásba, és ez már érződött a szemléletén. Az a bölcselet, amit ő tanulmányozott, több összetevőből áll, nem akarom részletezni, de a lényege a szeretet mindenhatósága. A trubadúrokra is érvényes ez a szemlélet. Sokszor nem lehet tudni, hogy az énekes (törökül „ásik”-„szerelmes”) Istenhez szól-e, vagy a szerelmeséhez, annyira eggyéválik a szeretet és a szerelem.

– Számos díjat, kitüntetést kapott már, többek között Köztársasági Arany Érdemkeresztet, Magyar Örökség és „Príma” díjat, de mikor belépve körülnéztem a szobájában, azt mondta, a kunkapitányok díjának örül legjobban, amelyet pár hete kapott.

– Azért, mert ez visszatérés gyerekkorom helyszínére, Kis újszállásra, édesapám szülővárosába. Határtalan jó érzés tudni, hogy valahol emlegetnek és visszavárnak. Egyre inkább érzem, hogy Tamási Áron mondása kissé módosítva is igaz: azért születtünk ebbe az országba, hogy valahol otthon legyünk benne.

– Az a fél évezred, ami Balassi korától elválaszt minket, hullámvölgy volt az életünkben, és úgy tűnik, ezen éppen most lépünk túl. Ön elég sokfelé jár a Kárpát-medencében, mit tapasztal?

– Minap a Mezőségben jártam, Isten kegyelméből útjaimra két napig Kallós Zoltán is elkísért, talán azért is, mert óvatlanul olyat mondtam neki, hogy biztosan nem lehet már gyűjteni. Erre megmérgedt, és sok helyre elvitt, például egy olyan faluba, ahol már csak néhány magyar él, bemutatott egy tízéves lányt, aki csodálatosan énekelt. A másik szép élményem egy hatvanas éveiben járó asszony volt Visában, aki most tanulja az öregebbektől a Kőműves Kelemen balladát, hogy tovább tudja adni. Ugyanezt tapasztalom Pusztinában és környékén Nyisztor Ilona tanítványainál, akik nemcsak őseik magyar nyelvét tanulják vissza, hanem a népdalokat is. A magyarság szellemi és lelki erősödése ma már tapintható.

Boros Károly