– Az impovizációra, helyzetgyakorlatokra épülő Beugró című műsorban lett országszerte ismert, ami valószínűleg nem véletlen: Londonban is tanult színjátszást, ahol az improvizáció fontos része a színészképzésnek. Nálunk kevésbé?

– A kilencvenes évek elején, amikor a Színművészeti Egyetemre jártam, az oktatásban voltak ugyan helyzetgyakorlatok, de az improvizáció valóban nem volt jellemző. A mi színházi hagyományaink ugyanis a pontosabb, rögzítettebb orosz, poroszos színházi kultúrához állnak közel, némelyik rendezőnk kifejezetten ellenzi az improvizációt a színpadon. Ezzel szemben az angoloknál a színészoktatás során sokkal nagyobb szerepe volt és van a mai napig a rögtönzésnek: amikor kint tanultam, sokszor előfordult, hogy az adott darab kötött irodalmi szövegét is helyzetgyakorlatokkal közelítettük meg. Persze azért itthon is akadt arra példa, hogy Iglódi István tanár úrnál különböző dalokra helyzetgyakorlatokat rögtönöztünk, de komolyabb daraboknál szó sem lehetett róla, pedig Londonban mindez akár még egy Brecht-mű esetében is működött.

– Le vagyunk maradva?

– Egyáltalán nem. Semmiképpen nem akarnám azt sugallni, hogy az angol színház jobb lenne. Csehovot például sosem fognak tudni úgy játszani, mint az oroszok vagy akár mi – elég csak Asher Tamás legendás Három nővér-előadására gondolni. És ez persze fordítva is igaz: mi meg sosem fogunk úgy musicalt játszani, mint az angolok vagy az amerikaiak.

– A különböző musicalek gigantikus díszleteihez azért rengeteg pénz is kell – ami nálunk általában nincs.

– Nyilván pénzügyi korlátok is vannak, de én inkább a színészképzésben látok különbséget. Egy brit musical esetében gyakori, hogy a szereplők közül sokan először táncosok voltak, csak később kezdtek el színészként dolgozni és énekelni a színpadon. Itthon viszont még ma is elég ritka, hogy egy színész egyformán jól táncol, énekel és játszik, humora is van – netán még improvizálni is képes.

– Az ön színészi játékában ez utóbbi a kulcs?

– Persze nem alkalmazható minden esetben, de az improvizáció mégis óhatatlanul, minden alkalommal ott van egy előadásban: ugyanazt a szöveget ugyanis nem lehet minden este egyformán elmondani, hiszen az aznapi lelkiállapot, a közönség és a művész között kialakult kapcsolat is mindig más. Hiszek benne, hogy hangsúlyokban, a szünetek alkalmazásában akár Shakespeare-t is lehet egy picikét az aznapi hangulathoz alakítani – ellenkező esetben csupán reprodukcióról és nem alkotásról beszélhetünk. Ugyanakkor hiszek abban is, hogy a színházban bizonyos dolgok mégiscsak egy meghatározott ritmusban működnek, nem mindegy például, milyen gyorsan jön egyik mondat a másikra.

– Ez nem mond ellent az improvizációban rejlő szabadságnak?

– Csak látszólag, hiszen az improvizációnak is megvannak a maga szabályai: tudni kell abbahagyni, megérezni, meddig lehet elvinni egy témát. A Beugróban éppen ezért van a megálljt jelző csengő. Novák Péter pedig, aki elképesztően jó ritmusérzékkel és dramaturgiai érzékkel bíró színész és zenész, pontosan tudja jelezni vele, mikor kell váltanunk. Amerikában egyébként Angliához hasonlóan az improvizáció oktatásának nagyon nagy hagyományai vannak. Nekünk is van egy trénerünk, Andy Hefler, aki elmondja, megmutatja, milyen szabályokat érdemes betartani, hogy ne folyjon szét, ne hulljon darabokra egy jelenet.

– Bármely színész képes tehát ezt a fajta játékot megtanulni?

– Nem, mert kell hozzá ez a pluszérzék. Lehet zseniális prózai színész valaki, de attól még nem biztos, hogy szeret vagy tud improvizálni, és persze fordítva is igaz, lehet hogy valaki nagyon jól improvizál, de egy drámai szerepben kevés lenne. Ez nem is annyira a színészi kvalitás, inkább személyiség kérdése. Érdekes, hogy a Beugróban pont olyan emberek jöttek össze, akiknek számos másik arca van: Rudolf Péter ír, rendez, kiváló dramaturgiai érzéke és alapból elképesztően motiváló játékkedve van, de ott van Szabó Győző is, aki gyönyörűen rajzol és fest.

– Ön pedig szintén nemcsak színész, hanem költő és zenész is. Van rangsor?

– Nincs, mert ezek a dolgok egy tőről fakadnak. Azelőtt, a shakespeare-i időkben például teljesen megszokott volt, hogy egy drámaíró maga rendezze, játssza a darabjait, miközben ő volt a dramaturg és a legfőbb mecénással, a királynővel tárgyaló „menedzser” is. Mert az alkotás és a gyermeki játékosság megélésének öröme ilyen szerteágazó tud lenni.

– Ez a játékosság lenne a Beugró titka, ami, ritkaságként, úgy lett sikeres, hogy egyszerre szórakoztat és értéket képvisel?

– Igen, szerintem azért is szereti a közönség, mert nincs benne kellék, és gyermeki fantáziával tudnak velünk szárnyalni. Pedig a tévés mogulok szerint a színház nem való a televízióba – még ebben a formában sem. Ennek viszont pont ellentmond a műsor hihetetlen sikere, hiszen ez egy kőkemény, lecsupaszított színház, ami éppen a műhelymunkába, egy darab felépülésébe ad betekintést. Ezért is hagyják benne a rendezők azokat a részeket, amikor elnevetjük, vagy újrapróbáljuk az egyes jeleneteket. De még az sem biztos, hogy mindezt folytatni tudjuk, mert a mostani csatornánál lejárt a szerződésünk.

– Pedig a tévés-filmes világban ritka az egyszerre értékes és eladható alkotás: vagy lila ködös szerzői filmek készülnek, vagy marad a gagyi. Van középút?

– Igen. Itt van például a Liszt Ferenc életéről szóló film, Az utolsó rapszódia, ami nagyon igényes alkotás.

– Ugyanakkor szerepelt más típusú mozikban is. A nézők és a kritikusok előtt is csúfosan elbukott Szuperbojzbeli szerepét nem bánta meg soha?

– A színész többek közt azért kapaszkodik a filmezésbe, mert azzal nyomot hagy. Ugyanakkor, amikor igent mond egy szerepre, még nem tudja igazán, milyen lesz a kész alkotás. És nyilván, ha annyi ajánlatom lenne, mint a hetvenes években egy közepes művésznek, megtehetném, hogy válogatok a szerepek közül.

– Nagy tapasztalattal bíró, tehetséges színészeknek valóban egyre kevesebb szerep jut, miközben a különböző színitanodák ontják a végzősöket.

– Pedig a színészképzésnek éppen nem a mennyiség, hanem a minőség lenne a lényege. A jelenleg működő állami normatívarendszer azonban pontosan ennek ellenkezőjére ösztönözi a művészeti iskolákat: több ember több fejpénzt jelent. A legnagyobb baj mégis a színházi törvény hiánya, ami szintén a minőség ellen szól, és csak tovább erősíti a színészi életpálya kilátástalanságát.

– Mit kellene tartalmaznia ennek a törvénynek?

– Legelőször is – pont a minőség érdekében – meg kellene határozni egy minimum gázsit. Hogy például egy ötvenéves magyar színész ilyen és ilyen díjakkal, szerepekkel a háta mögött x forint alatt nem hívható el filmbe. Mert ha ő ennek harmadáért nem vállalja el, elmegy a rosszabb – aminek nyilván a minőség látja kárát. Komoly színészek ugyanakkor egzisztenciális gondokkal küzdenek, mert elvi kérdésekben nem vállalnak alá. Így verték egyébként tönkre a szinkronszakmát is, amiben régen nagyon jó színészek dolgoztak. Törvény híján viszont pár éve jöttek olyanok, akik tizedéért elvállalták ugyanazokat a hangalámondásokat. És akkor te nem állhatsz oda a stúdióvezető vagy a rendező elé, hogy figyelj, én negyed óra alatt megcsinálom, és még tűrhető is lesz. Ehelyett kénytelen vagy hallgatni a televízióban a sok beszédhibás embert, csak azért mert így egyesek jó sok pénzt megspórolnak. Közben a szinkronban dolgozó emberek minimális fizetése 1991 óta nem nőtt. Már a bolgár vagy lengyel színészek is ötször annyiért csinálják meg ugyanazt a Disney-tekercset, amit én, mert ők képesek voltak összefogni és közösen harcolni az érdekeikért.

– A magyar színész erre képtelen?

– Alapvetően a magyar emberek nagy része képtelen rá, ebben pedig benne van a magyar színész is: széthúzás van, átpolitizálódás a szakmában csakúgy, mint mindenütt. Még én is érzem, pedig nem tartozom társulathoz, így, a körön kívül, sok durva dologról nyilván nem is tudok. Mondjuk díjakat sem kapok soha.

– Bántja?

– Persze. Szakíthatnánk már azzal, hogy minden aktuális kormány a saját kedvenceinek osztogat. Ahogyan azt is át kellene gondolni, hogy még a kommunizmusban csak társulati rendszer volt, ahol nyilvánvalóan a színházak terjesztették fel a művészeiket a díjakra, ma a színészek legalább fele szabadúszó, akiket nem nagyon jelöl senki. És nem biztos, hogy ők a legrosszabbak.

– Jobb lenne tehát egy társulathoz tartozni?

– Szeretnék. De nem mindenáron. Mert szeretem a szabadságot is, hogy azt vállalok el, amit akarok, akkor megyek el szabadságra, amikor akarok, akkor tartok koncertet, amikor akarok. De ezt meg lehetne tenni egy társulat tagjaként is. Igaz, összesen talán három olyan színház van, ahova szívesen tartoznék, mert sok helyen nagyon gyenge színjátszás folyik. Ráadásul a színházi rendszerváltás a mai napig nem történt meg igazán.

– Vagyis?

– A színház megváltozott társadalmi feladatának újragondolásán kívül – már nincs szükség dupla fenekű szövegre, mint a diktatúra idején –, a pénzek elosztását és az egész társulati rendszert újra kellene gondolni. Ennyi állami színház sehol a világon nincs, és ez fenntarthatatlan. Ahogyan persze az is, hogy rengeteg színész ott van éhbérért ezekben a színházakban. És mi van azokkal, akik nem társulati tagok, viszont szeretnének valamiféle önálló szerveződést? Vagy, mondjuk, miként lehetséges, hogy ha van egy tehetségtelen kőszínházi rendező, ő automatikusan megkapja a következő bukására is a tizenötmilliót, addig egy szabadúszó művésznek a tizedik siker után is mindig újra össze kell kaparni azt a kétmillió forintot, hogy egyáltalán valami díszlet vagy jelmez legyen?

– Pedig még azt sem lehet mondani, hogy például az ön előadásaira ne lenne közönségigény, hiszen a S. Ö. R. tizennyolc, a G. Ö. R. CS. tizenkét, a Kucó tizennégy, a Kövek a zsebben tíz éve megy sikerrel. Ez utóbbinak állva tapsoltak Londonban, a Kucó pedig az Edinborough-i fesztiválon tarolt, pedig nem éppen könnyű darab: monodráma egy szellemi fogyatékos fiú gondolatai alapján.

– Viszont nekem egy nagyon fontos előadás. De most például nem tudom, fogom- e játszani még, mert a Budapesti Kamaraszínház, ahol eddig ment, a megszűnés határán áll – egyik napról a másikra megszűnt az állami támogatása.

– Ez már a valószínűleg az ön által is említett szükséges gazdasági reformfolyamat része, ami sajnos teljes társulatok felbomlását eredményezi.

– Igen, de ezt mégsem lehet így, egyik napról a másikra. Hogy azt mondják december végén nekik meg még négy másik színháznak, hogy akkor január 1-jétől nincs pénz. Ezt meg kellene vitatni, átbeszélni, átgondolni, megkérdezni a szakmát, hogy szerintük például melyik a leggyengébb színház. De persze ilyenkor sem fog össze senki, mindenki védi a saját intézményét, hogy neki tutira meglegyen az állása.

– A hazai színészek egy részének halvány reménysugár lehet, hogy egyre több külföldi szuperprodukciót a hazai filmes háttéripar szolgál ki. A héten mutatják be a Suszter, szabó, baka, kém című angol filmet, amelyben Csuja Imre és Mucsi Zoltán mellett ön is feltűnik egy kisebb szerepben. Ez szintén csak az egzisztencia miatt fontos, vagy egyfajta nyitást is jelenthet?

– Egyértelműen nyitás. Az, hogy hasonló szuperprodukciókban a háromfordulós castingon kiválasztanak, és akár egy ilyen kis szerepet is eljátszhatsz, nagyon jó. De ugyanilyen nagy élmény volt az SOS Love-ban benne lenni, mindegy, milyen kritikákat írtak róla. Eleve az, hogy angolul forgattunk, amerikai színészekkel játszottunk, új benyomásokat hozott. Amióta színész lettem, amúgy is az a vágyam, hogy sok mindent csinálhassak sok helyen. Ezt nyilván megerősítette az angliai év is, vagy amikor még főiskolásként operát énekeltem Michiganben – a Varázsfuvolában Monostratos szerepét.

– Operát?

– Igen, tudok énekelni. Sőt rengeteg drámai szerepet is eljátszottam már, miközben az emberek alapvetően vígjátéki színészként tartanak számon. Persze ezt sugallja a média is: ha valakit állandóan humoros dolgokról kérdeznek meg, humoros filmekben játszik, meg van egy improvizációs műsora, ami elsősorban humoros, mindegy a rengeteg egyéb szerep, mert azt összehasonlíthatatlanul kevesebben látták. Pedig nekem inkább egy romantikusabb, drámai énem van, bármilyen furcsa is. Sőt, a feleségem szerint kifejezetten zárkózott vagyok.

– Jó néhány verseskötete megjelent már – az nem egyfajta kitárulkozás mégis?

– Megjelentetni nyilván az. De a megírásuk pont hogy egy befelé fordulós, fájdalmas dolog. Nem véletlen, hogy a verseim többnyire sötét hangulatúak. Mert arról miért írjon az ember, hogy süt a nap, és baromi jó? Persze létezik vidám vers is, de azt már dalszövegnek vagy slágernek hívják.

– A zene tehát az ellenpólus, a színtiszta öröm?

– Igen. Van két lemezem, A pesti álom és A nő után, aminek én írtam a szövegét és a zenéjét is, Hrutka Róbert pedig hangszereli. Minden koncert egy kicsit összművészeti dolog, színház is – van benne improvizáció, humor, líra, élőben kevert képi világ. Február 19-én a m1-n is végre nagyobb közönség számára is látható lesz a Pesti álom lemezbemutató koncertjének vágott változata, de például májusban meghívtak minket Londonba, ami mégiscsak a rockzene őshazája. Nekem a zene mindennek az alapja. Hatévesen már gitároztam, és talán innen jött minden más is: a kamu angolhoz kellett magyar szöveg, abból lett a vers, amit viszont elő kellett adni, bohóckodni hozzá. Így lettem végül színész.

Farkas Anita, Szentei Anna

Kálloy Molnár Péter

színművész, költő, zenész

1970-ben született Mezőcsáton.

1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd 1993-tól 1997-ig a Vígszínház társulatának volt a tagja. 1997 óta szabadfoglalkozású művész, jelenleg a Thália Színházban, a Centrál Színházban és a Budapesti Kamaraszínházban szerepel.

A Beugró című televíziós műsor állandó szereplője, szinkronszínészként is dolgozik. Emellett zenét szerez, gitározik és zongorázik.

Színházi szerepei többek közt: Rob Becker: Caveman (Ősember), Hamlet (Hamlet), A három nővér (Andrej), Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? (K. Müller), Marie Jones: Kövek a zsebben, Mészöly Gábor – Böszörményi Gyula: Kucó (A fiú), Dale Wassermann – Mitch Leigh: La Mancha lovagja (Sancho), Per Olov Enquist: A nap huszonötödik órája (Fiú), Shakespeare: Tévedések vígjátéka (Szirakúzai Dromio), Shakespeare Összes Röviden (S. Ö. R.), Görögök Összes Cselekedetei (G. Ö. R. CS.).

Rendezőként jegyzi többek közt a Rocky Horror Picture Show magyar változatát, Shakespeare Rómeó és Júliáját, Daniel Keyes Virágot Algernonnak című művét, illetve a Hamletet.

Főbb filmszerepei: Üvegtigris (2001), Állítsátok meg Terézanyut! (2004), Kútfejek (2006), Üvgtigris 2. (2006), Papírkutyák (2008), Budapest (2009), Szuperbojz (2009). De játszott még a Kisváros (1996-1999), Pasik (2001–2002), Szeret, nem szeret (2002–2004), Presszó (2008), Tűzvonalban (2009), Casino (2011) című tévésorozatokban is.

Díjai: Sou-venir-díj (1996), Pepita-díj (2010)

Nős, két gyermeke van.