– Tíz éve alakult meg a FolkEurópa kiadó. Hiány volt akkoriban a népzenei piacon?

– Valójában prózai oka volt a kiadó megalapításának, ugyanis a magunk ízlése szerint szerettük volna kiadni a szatmári lemezünket. Ezért Lelkes András barátommal – a Tükrös együttes bőgősével, aki kiváló közgazdász és a Mezőgazda Kiadó munkatársaként sok évet eltöltött a könyvkiadói szakmában – megalapítottuk a FolkEurópát. A Tükrös szatmári lemezével indultunk tehát, ami rögtön szép siker lett – a Magyar Művészeti Akadémia millenniumi pályázatán arany oklevelet nyert. Ez egy monografikus lemez, amely a szatmári tájegység mai népzenéjét dolgozza fel. Szerencsére életben van még egy-két olyan muzsikus, akikhez el tudtunk menni gyűjteni, s így személyes élményekkel gazdagodott ez az anyag.

– Van olyan tájegység, ami zenészként valami okból különösen a szívéhez nőtt?

– Igen, a Mezőség. Az én generációmat, amely egyrészt a Muzsikáson nevelkedett, másrészt már gyerekként ott volt a széki népzene katartikus erejű felfedezésén alapuló táncház-mozgalom kezdeteinél, nagyon megfogta az akkor még érintetlen mezőségi kultúra. Ez a fajta zene és az itteni néptánc olyan elemi erővel ragadták magukkal a teljesen másféle zenéken és táncokon szocializálódott fiatalokat, hogy nem lehetett ellenállni a vonzásuknak. Sokan indultak el vonaton, buszon, autóval Erdélybe az abban az időben még korántsem veszélytelen utakon, hogy megtapasztalják ezt a csodát. Odaérkezvén pedig azt láttuk, hogy a mezőségi falvakban a viselet megőrzése mellett a mindennapok és különösen az ünnepek természetes része mindez.

– A népi kultúrát tekintve akadnak még érintetlen vidékek?

– Sajnos, már nincsenek. A 90-es évek politikai változásai, a migráció fellazította ezeket a tradicionális közösségeket. Ma már sokszor előfordul, hogy az anyaországból viszik vissza az elkötelezett zenészek, táncosok azt a kultúrát, amit annak idején mi elhozhattunk onnét. Jó példái ennek a folyamatnak az erdélyi néptánctáborok.

– Gyökeret tud kint ereszteni a visszaforgatott tudás?

– Hogyne! Mégpedig azért, mert a mai napig rendkívül erős a magyarságtudat. Emlékszem, mikor először jártunk Mezőkölpény utcáin, még a keményvonalas Ceausescu-rendszer uralkodott, de egy közepes műveltségű, egyszerű falusi ember is több magyar verset tudott, mint mi idehaza. Számukra ez lelki szükséglet volt, hiszen a megmaradásuk, a létük függött ettől. Ezt mindig is csodáltam. Ahogyan azt is, hogy minden alkalommal, mikor kimentünk, csupán azért, mert Magyarországról jöttünk, olyan szívből jövő vendégszeretettel fogadtak, amit azóta sem tapasztaltam sehol. Ez egy egész életre szóló érzelmi töltést adott, amiből azóta sem gyógyultunk ki. Talán ezért is szeretnénk ezt a zenét megőrizni eredeti formájában, és továbbadni a közönségnek.

– Ön szerint jó az, hogy egyre többen lépnek színpadra népzenei feldolgozásokkal?

– A műfajok keresztezése lehet belső indíttatás, ha valakit egy másfajta hangzás izgat. A fiatalok ma már rengetegféle zenét hallgatnak, hiszen mindez könnyen hozzáférhető, ezért sok különféle hatás éri őket az autentikus népzene mellett, amihez ráadásul az érzelmi kötődésük személyes tapasztalatok híján nem feltétlenül annyira erős. Ennek következtében máshova tehetik a hangsúlyokat.

– Igen, de óriási a merítés. Nem tart attól, hogy a gyenge minőség devalválja az eredeti értékeket?

– Most virágkorukat élik a népzenei elemeket tartalmazó népszerű produkciók, és ezek sok emberhez eljutnak. Ilyen például a Csík zenekar Quimby-feldolgozása a Most múlik pontosan – ez a hangzásvilág sokaknak tetszik, a Youtube-on négy és fél millió a letöltések száma. Ez nem akármilyen eredmény. Az igazán jó előadók pedig sosem mulasztják el a koncerteken elmondani, hogy a muzsikájuk a népzenéből eredeztethető: Csík János játszik egy Kispál-feldolgozást, utána pedig becsempész a műsorba egy autentikus nótát, amire a koncerten ugyanúgy őrjöngenek a fiatalok. És ezt teszi Palya Bea, Both Miklós vagy Szalóki Ági is. Olyan előadók kellenek tehát, akik tudják, mit csinálnak, ismerik a gyökereket. Baj akkor van, amikor hatásvadász módon, silány kontextusban használják fel a népzenét. De én azt látom, hogy a közönség szelektál, és a minőségi munkának van keletje. 2010-re eljutottunk oda is, hogy nem ciki magyar népzenét hallgatni, és ez nagy mértékben a fenti előadóknak is köszönhető.

– Ebben a zenei közegben szinte provokáció, ahogyan Önök ragaszkodnak az autentikus hangzásvilághoz.

– Igen, bár különösen hangzik, de újra progresszív törekvésnek számít a mi felfogásunk: az, hogy kizárólag az autentikus megszólalás eszköztárával szeretnénk népszerűsíteni a népzenét. Ezt ma kevesen merik megkockáztatni. Ennek talán az lehet az oka, hogy a hiteles előadásmód mögött rengeteg óra, éjszakákon át tartó együtt muzsikálás, gyűjtés, és persze élmény van, miközben fontosak a részletek is. Például, hogy a prímás úgy díszítsen a hegedűjátékban, ahogyan azt egy falusi zenész tenné, jöjjön rá a fifikájára, foglalkozzon vele, legyen igénye rá. Így válhat hitelessé ez a muzsika. És már csak azért is szeretnénk megőrizni mindezt, mert a legendás falusi bandák tagjainak halálával lezárult egy korszak. Kivételes, ha a fiatalabb generáció ugyanott folytatja, mint az elődei. Szerencsére erre is van példa: Magyarpalatkán a két legendás prímáshoz, Kodoba Mártonhoz és Kodoba Bélához Márton fia, Florin is csatlakozott. Most hogy meghaltak az öregek, a magyarul kiválóan beszélő Florin ugyanabban a minőségben, tudatosan viszi tovább az apja és a nagyapja tudását. Tisztában van azzal, hogy számára óriási lehetőség ennek a kultúrának a megőrzése.

– Mennyire ismerik a magyar népzenei, világzenei törekvéseket külföldön? Be lehet törni a hazai produkciókkal, feldolgozásokkal a nemzetközi zenei piacra?

– Volt egy korszak, mikor jó néhány előadó muzsikája kiszabadult a vasfüggöny mögül: egyebek között Sebestyén Márta, a Muzsikás, a Vízöntő, az Új stílus, az Ökrös Berecz Andrással, a Téka külföldön komoly sikereket arattak, külföldi kiadóknál születtek lemezeik, sokszor a maguk műfajában a mai napig meghaladhatatlan minőségben muzsikáltak. Feldolgozásaik máig meghatározóak a világzenei palettán és sokan emlékeznek is rájuk: éppen ezért is kapta meg tavaly a World Music Expón a Muzsikás a nagydíjat. És nem azért, mert autentikus magyar népzenét játszottak, hanem azért, mert ebből kiindulva olyan feldolgozásokra voltak képesek, amelyek ugyanolyan erővel hatottak külföldön mint idehaza. Ezt a legendás hangzásvilágot a külföldi szakemberek a mai napig emlegetik.

– Ma milyen trendek érvényesülnek a nemzetközi világzenei piacon?

– Egy jó ideje az afrikai zene áll az érdeklődés középpontjában. Az ezredforduló idején a balkáni muzsikának volt óriási boomja, ma ez háttérbe szorulni látszik. A trend az, hogy földrajzilag egyre távolabbra megyünk, miközben olyat keresünk, ami könnyen befogadható. Az afrikai zene azért attraktív, mert nagyon ritmikus, vérbő és rengeteg tehetséges előadója van. Emellett a kelta zene az, ami legújabban másodvirágzását éli, Londonban egymást érik a folk kocsmák, amint ezt az idei World Music Expón megtudtuk. Kiadóként és terjesztőként minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a magyar világzenei, ezen belül a népzenei előadók újra bekerüljenek a nemzetközi vérkeringésbe.

– Amihez pedig elsősorban pénzre volna szükség…

– Igen, ez elengedhetetlen. A tíz év alatt kialakított nemzetközi kapcsolataink most tennék lehetővé, hogy megfelelő anyagi támogatás mellett meg tudjuk mutatni a világnak, hogy milyen értékeket hordozunk mi magyarok. Ez az országimázsnak is igen jót tenne.

– A könnyűzenei piac szinte lefagyott, mi a helyzet a világzenei és a népzenei kiadványok terén?

– Ez a piac valamelyest szembemegy az általános trendekkel. A magyarországi világzene ugyanis éppen az ezredfordulóra nőtte ki magát, amikor a nemzetközi trendek már zuhanórepülést mutattak a CD-eladásokban. Ez a zene megtalálta a közönségét, és ha nem is járnak az egekben az eladások, van egy olyan érdeklődő hallgatósága, amely hajlandó arra pénzt áldozni, hogy minőségi zenét hallgasson. Ma már mindent le lehet tölteni, de ez a közönség vágyik arra, hogy egy igényes kiadványt vegyen kézbe, és tegye be otthon a CD-t a lejátszóba. Úgy gondolom, elsősorban a könyvvásárló közönség veszi ezeket a kiadványokat, ezért is keressük az együttműködés lehetőségeit a nagyobb könyváruház-hálózatokkal, amelyek erre abszolút nyitottak.

– Állami támogatásra számíthatnak?

– A kezdetek óta majdhogynem társadalmi munkában dolgozunk, bár komoly szakmai sikereink vannak: a Rendhagyó Prímástalálkozó című lemezt 2010 júliusában a Songlines Magazin a 12 legjobb világzenei album közé sorolta. A mi Mezőségünk című Tükrös-lemez egyik dala pedig 2009-ben felkerült az egyik legnevesebb világzenei szaklap, a Londonban megjelenő fRoots válogatáslemezére. És közben arra is rájöttünk, hogy a zenészekkel komplex módon kell foglalkoznunk: a lemezkiadás és -terjesztés mellett szükséges a belföldi és külföldi koncertek szervezése és turnék lebonyolítása. Ezek egymást kölcsönösen erősítő tevékenységek, amiket professzionálisan felépített promócióval kell támogatnunk, s ennek eredményeképpen remélhető, hogy egy-egy zenész vagy zenekar befuthat. S közben folyamatosan pályázunk, hiszen a fentiekhez biztosítandó háttérhez támogatásra van szükségünk, ugyanis a bevételeinkből jelenleg ezt nem tudjuk kitermelni. A Nemzeti Kulturális Alapprogram Népművészeti Szakmai Kollégiumánál, illetve a Zenei Kollégiumnál például azért kell pályáznunk, mert küldetésünk olyan lemezek megjelentetése is, mint például Fekete Antal zenész és gyűjtő anyaga vagy Halmos István népzenekutató gyűjtéssorozata – amelyek kiadása enélkül lehetetlen volna. Az NKA segítségével azonban meg tudjuk ezeket is jelentetni limitált példányszámban, így közkinccsé válhat ez az óriási tudásanyag, megmaradnak a gyökerek. Hiszen csak akkor lehet minőségi világzenét vagy etno-jazzt csinálni, ha folyamatosan ott van mögötte az elérhető kontroll.

Farkas Anita, Szentei Anna