Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Több mint harminc előadó érkezett a világ minden tájáról: mi minden fért a konferencia széles merítésébe?

– A témákat tekintve igen sokszínűre sikeredett a rendezvény, inspiráló előadásokkal. Szó esett többek közt arról, mi volt Kós Károlynak szerepe az I. világháború előtti építészetben, vagy hogy Svédországban BA diplomát lehet szerezni a középkori faépítészet mesterségbeli fogásaiból. Egyébként ez utóbbi példa arra, hogy a tudományt meg lehet és meg is kellene nyitni a gyakorlati tapasztalatok felé. Esettanulmányokat ismertünk meg, például a japán Nobuo Mishima építész-professzor egy megvalósult projekten keresztül ismertette, hogyan újítható fel egy régi, megőrzésre érdemes vasúti épület, hogyan lehet funkcióit újragondolni úgy, hogy meghatározó szerepe legyen a település életében. Egy másik esettanulmány egy dél-koreai irodalmi múzeumról számolt be, amelynek három emelettel a föld alá nyúló masszív betonszerkezetének térszint feletti részeit a helyi kézművességet előtérbe helyező, csipkeszerkezetű faköntössel borították. E felsorolt példák természetesen nem adtak ki egy közös történetet, hiszen a konferencia előadásait nem a népi építészetet általánosságban érintő problémákra fűzték fel, inkább arra, hogy a téma elismert szakértői saját mikrokutatásaikon belül mutassák be legizgalmasabb anyagaikat. 

– Ma Magyarországon mit értünk népi építészet alatt, mit tartunk megőrzendőnek? 

Itthon a népi építészettel kapcsolatban viszonylag konzervatív álláspont létezik, ami a két világháború között, legfeljebb a II. világháború legvégén húzza meg azt a határt, ameddig érdemes foglalkozni ezekkel az emlékekkel. Vagyis a hagyományőrzéshez, a népművészeti tevékenységek kutatásához historikus módon viszonyulunk, ami részben érthető, hiszen az emlékanyagunk esendő és veszélyeztetett – elég csupán a pusztuló és kiürülő falvakra, vagy az erdélyi falurombolásokra gondolni –, bőven van ezekkel tenni- és foglalkoznivaló. A múlt formavilágát, szerkezetében az egykori integritását megtartó épületek megőrzését tartjuk fontosnak, ám kevés figyelmet fordítunk arra, hogy az a mesterségbeli tudás, amely létrehozta az említett építészeti produktumokat, szintúgy fennmaradjon – például az ácsok, vagy a fafaragók mestersége. 

Korábban írtuk

– Ha már szóba került egy japán és egy dél-koreai példa: hogyan közelítik meg ezt a kérdést tőlünk keletebbre?

A japán és a magyar koncepció között van talán a legmarkánsabb különbség. Nobuo Mishima professzor elmondta, ha valaki Japánban hagyományos anyagokkal és szerkezeti elemekkel – például a bonyolultságukról is híres japán ácskötésekkel – épít fel egy, a formáját tekintve nem tradicionális épületet, az is népi építészeti produktumnak számít. Mégpedig azért, mert az építkezés a hagyományos anyaghasználatot és a mesterségbeli tudás megőrzését és továbbadását támogatja. A híres japán Ise-szentélyt ezerháromszáz éve minden huszadik évben lerombolják, majd újjáépítik: van egy áldott pillanat, mikor a régi szentély és az új egymás mellett áll, a régit pedig felgyújtják. Az új szentély felépítéséhez szertartásos mozzanatok sora vezet: például mikor kivágják az építőanyagnak szánt japán nyírfát, azoknak egy megadott irányból, kereszt formában egymásra kell dőlniük, majd leúsztatják őket a folyón, az építők pedig hagyományos viseletben vannak. E szemlélet mögött a hagyomány folytonossága áll, az építészeti tudás továbbörökítésének szándéka. Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, az épület régisége a fontos, amit konzerválással kell megőrizni. Ha valaki Magyarországon épít egy arányaiban, díszítményeiben a száz évvel korábbi időszakot megidéző népi épületet, azt mondják rá: neonépi. Ha a szerkezetet ismétli, például a szalma- és vályogépítést, akkor az ökologikus építészet irányába sorolják. Az amerikaiak úgy ötven év távlatából mondják egy épületre, hogy már érdemes vele foglalkozni, és elsősorban azt kutatják, mit lehet tanulni belőle. Nálunk előzetes koncepció alapján döntünk arról, mi számít népinek, és ami e kategóriába belefér, azzal vagyunk hajlandóak foglalkozni, ráadásul mindezt rafinált esztétikai érvekkel magyarázzuk. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a világháborúk óta eltelt több mint hetven évben megjelentek olyan folyamatos építészeti, művészeti, tárgyalkotási tevékenységek is, amelyek ugyancsak besorolhatóak lehetnének a népi iparművészet, népi építészet tárgykörébe, ám nem szeretünk velük foglalkozni, mondván nem annyira szépek. 

– Mire gondol?

– Például a Kádár-kockákra, azaz a hatvanas és a nyolcvanas évek között országszerte épülő, jellegzetes kockaházakra. Ezekre egyébként az etnográfia nyitott, a Szentendrei Skanzen állandó kiállítást rendezett a témáról, bemutatva a hatvanas évek falujának mindennapjait. 

– Miért kellene a megőrzendő kategóriába tartozniuk? 

Azért, mert a Kádár-kocka a népművészet erőfeszítéseinek utolsó kollektív, nagy példája. Nem a házak formáját, hanem a rajtuk lévő ornamentikát tekintve, amely a nyílászáró-cserék és a falszigetelések nyomán épp a szemünk előtt tűnik el. Ahogyan Szolnoki József fogalmaz: a Kádár-kocka díszítése nem más, mint a kapart kőpor fenomenológiája, a magyar posztparaszti művészet utolsó kollektív teljesítménye. A Kádár-kockákra Katharina Roters és Szolnoki József hívta fel a figyelmet fotósorozatával és a pár évvel ezelőtt megjelent kötetével, ez utóbbit egy svájci galéria adta ki Hungarian Cubes címmel. A zenetörténészek azt vallják, a folyamatosság, a változatosság és a szelekció a legfontosabb eleme a népballadák alakulásának: a variánsok versengenek egymással, majd szelektálódnak egy olyan folyamat során, amelyben a tevékenység folyamatos. A kockaházak falain álló motívumoknál is kimutatható a variáció és a szelekció jelensége, miközben nincs semmiféle mély gazdasági vagy szociológiai magyarázatuk, a minták változatossága a mesterek képességének függvénye volt. Pontosan tudom, hogy a kockaházak kapcsán tele vagyunk indulattal, hiszen nem tudjuk leválasztani ezt a történetet a pártállam időszakáról – az egyetemen is azt tanultuk, a Kádár-kockák tették tönkre a magyar falu képét –, ám közben e díszítmények hozzánk, a múltunkhoz tartoznak. E példával csupán azt szerettem volna érzékeltetni: léteznek olyan népi gyakorlatok, amelyek kutatásával akár foglalkozhatnánk a népi építészet kategóriáján belül. 

– Létezik-e a mai falusi építészetben olyan épülettípus vagy motívum, amit néhány évtized múlva akár egységes népi építészeti produktumként értékelhetünk? 

– A szegedi ártéri magas házak, vagy például a tiszaugi lábas házak ilyenek. A Tisza-mentén számos ilyen jellegű, magas, cölöpökre épült házat találunk. Ezek az épülettípusok a népi építészet és az etnográfia határán álló, önkéntelen alkotások. Tájegységenként mutatnak némi változatosságot, de nem azért, mert létezett valamiféle kollektív népi szellem, ami az adott tájra jellemző motívumot kitermelte magából, inkább arról van szó, hogy az ártéren valakik felépítették az első ilyen praktikus építményt, a többiek pedig utánuk csinálták. Egyébként pontosan ez a mechanizmus működött a századfordulón, Kós Károly leírása szerint a régi székely házak építésekor is.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A konferencia témafelvetései között szerepelt, hogy miként használhatja a kortárs építészet a népi építészet vívmányait. Említene példákat?

– A hagyományos parasztházforma Európa-szerte mindenhol ismert, a kortárs építészet szívesen használja a modern családi házak tervezésénél, lecsupaszítva az ornamentikát, és már-már minimalista, szikár módon használva fel magát a formát. Valahogy úgy, mintha a ház archetípusát sikerülne megidéznie. Az erdélyi csűrök számos olyan építészeti elemet vonultatnak fel, amelyek ugyancsak inspirálóan hatnak a kortárs erdélyi építészetre. A csűrök technológiai fogásait egykor a szegénység szülte, mégis kiválóan alkalmazhatók és jól megfeleltethetők a kortárs építészet minimalista változatában. Ilyen például a transzparencia, vagy az, hogy nincsenek plusz anyagok az építmény szerkezeti csomópontjainál. Az erdélyi építészek közül sokan intenzíven kezdtek foglalkozni ezzel az emlékanyaggal, az így szerzett szerkezeti, esztétikai, térhasználati tudást pedig beemelték és alkalmazzák az általuk tervezett modern házaknál. 

– Eszerint Erdélyben a népi építészetből is merítő, kortárs építészetnek nagy hagyománya van. Milyen út vezetett idáig?

– Bizonyos korokban felértékelődik a múlt, ez történt akkor is, mikor az építészek magas elméleti tudással felvértezve, a helyszínen tanulva sajátították el a régi korok építészeti technológiáit, mesterségbeli tudását, az eredményt pedig beépítették saját terveikbe. Így született meg a portugál és a burgenlandi regionalizmus, a finn modern építészet – és a kortárs erdélyi regionalizmus. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy anyagszerűvé, tapasztalativá váljon a tudás. Azért is világhírű Bartók és Kodály művészete, mert tűpontosan lekottázták és fonográfhengereken rögzítették a falvak zenéjét, majd ebből merítettek inspirációt saját zeneműveikhez. A népi építészetnek is olyan tanulságai vannak, amelyek nem sajátíthatók el a könyvekből, formai szempontból nem kopírozhatók, és csak gondos kétkezi munkával válhatnak komplex építészeti képességgé. Ez az attitűd működik az erdélyi kortárs építészet területén. De hogy konkrétan válaszoljak a kérdésére: az összes európai regionalizmus hajtóereje az volt, hogy a falvakban, a periférián született építészek a centrumban megszerzett tudásokkal költöztek vissza szülőföldjükre és ott olyan építészetet kezdtek el művelni, amely egyszerre táplálkozott a hely építészeti- és munkakultúrájából, továbbá a magas szinten elsajátított építészeti tudásokból.  

– És itthon? 

– Vannak erre irányuló törekvések, például U. Nagy Gábor helyi hagyományokból építkező, mégis kortárs épületei az Őrségben, vagy Kovács Péter munkái, aki némi déli rokonszenvvel – Kovács ugyanis a portugál építészet szerelmese – a debreceni hagyományokból is táplálkozó, modern épületeket tervez.

– Mindez kihathat a faluképre is. 

– Nem véletlen, hogy Erdélyben működik falukép-védelmi program, Hargita megyében és Csíkban Tövissi Zsolt, Köllő Miklós, Bogos Ernő, Esztány Győző faluról falura járva fotózták, dokumentálták a helyi építészeti örökséget, és elkészítették azt az építési mutatót, amely egyfajta zsinórmértéke annak, hogyan építsenek tájba illő házakat. Magyarországon is léteznek településarculati kézikönyvek, amelyek a falvak, a vidék építészeti tudattalanjával foglalkozva próbálnak értékeket meghatározni, és azt követendő mintaként nyújtani a kivitelezők számára. Léteznek az egységes település-arculatra működő példák, mint akár a Balaton-felvidék építészete, de Tokalj-Hegyalján is igen komolyan veszik, hogy milyen tetőzetű és milyen anyagú házak készüljenek. Azokon a településeken, ahol a Makovecz Imre organikus iskolájából származó főépítészek dolgoznak, ott ezt a kérdést igen szigorúan kezelik. Persze van ennek hátulütője is. Ha például egy ambiciózus építész, aki szeretne értelmes, ám szokatlan módon nyúlni a népi építészeti örökséghez, meglepő tervvel rukkol elő, akkor nagy a valószínűsége, hogy a településarculati kézikönyvre való hivatkozással nem engedélyezik majd a megvalósítást. Azt hiszem azonban, ezt a kérdést nem is annyira szabályozással, inkább messzebbre tekintve oldhatjuk meg: jóval nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk az alapfokú oktatásra és a vizuális oktatás minőségére, minél több múzeumpedagógiai, kortárs építészeti, és -művészeti programot emelve be az edukációba. Az egyik kulcskérdés ugyanis éppen ez, hogyan sikerül a következő generáció vizuális kultúráját fejleszteni.