Hirdetés

A dzsungel könyve 2016-os adaptációjának sikere láttán a Disney rájött, generációkat meghatározó meséik élő szereplős változatai kimeríthetetlen aranybányák. Nem csoda, hogy hamar a legnagyobb modern klasszikusukhoz, Az oroszlánkirályhoz nyúltak, csak az a kár, hogy Simba kalandjainak újabb monumentális elbeszélése során a mohóság rögtön ki is ölte a szellemet a produkció­ból. Az alkotók nagyjából kockázat nélkül forgatták újra az animációs film jeleneteit, használták fel annak szövegkönyvét, erőforrásaikat elsősorban a technológiai demonstrációba fektetve. Az animációval életre keltett, fotorealisztikus („élő szereplős”) állatokra nem is lenne panasz, ha történetesen hang nélkül néznénk a képsorokat, néha azt gondolhatnánk, természetfilmet látunk. Amikor azonban a szavanna lakói megszólalnak, netán énekelni kezdenek, akkor nagyjából annyi érzelem tükröződik rajtuk, mint kitömött társaikon. A hatás elsőre röhejes, majd dühítő: az egész egy lelketlen bazári látványosság.