Magyar szemmel

– Milyen érzések, gondolatok vannak önben az elismerés kapcsán?

– A Magyar Írószövetség választmánya titkos szavazással jelölt a díjra, ezért különösen értékes nekem, hiszen a szakmából jött a javaslat. Ezt sokkal fontosabbnak tartom, mint a politikai indíttatású reakciókat.

– Nem csak az ön személyét érik ilyen éles reakciók, a halálának századik évfordulója apropóján ismét viták kereszt­tüzébe került Ady Endre személye és irodalmi munkássága. Hogyan ítéli meg mindezt?

– Kétségbevonhatatlan, hogy Ady hatása a XX. századi magyar irodalomra felmérhetetlenül nagy, költészetének legjava örök érvényű. Ez a rendkívül zaklatott és kiegyensúlyozatlan életmű azonban nem veszi föl a versenyt Arannyal, Petőfivel, vagy hogy Ady kortársait említsem, Babitscsal és Kosztolányival. Ők széles körű, elmélyült műveltség birtokában voltak, több nyelvet ismertek, fordítói tevékenységük is jelentős. Ady költészetében ellenben gyakran a francia szimbolizmust másolta, emellett hangsúlyosan állást foglalt a kultúrharcban. Annak ellenére, hogy versei 1908, a Nyugat indulása előtt Herczeg Ferenc Új Idők című társasági-művészeti hetilapjában is megjelentek, és itt látott napvilágot A duk-duk affaire című, megrendítően őszinte írása is, melyben arról beszél, hogy olyanok használják őt politikai célok zászlajaként, akik nem méltók rá. Mégis indulatosan támadta a konzervatív, keresztény magyar államot, ártalmas politikát legitimálva ezzel. Adyt tehát sokféleképpen lehet megítélni, és ezzel nincs is semmi baj. A probléma az, ha valaki a saját véleményét kizárólagos, megfellebbezhetetlen tényként akarja ráerőszakolni másokra, az egyet nem értőket pedig fasisztának, antiszemitának, miegyébnek bélyegzi.

– Az említett irodalmi lapoknak mekkora befolyásuk volt a magyar kulturális életre?

– Az Új Idők hetente harmincezer példányban jelent meg, a progresszív, polgári radikális Nyugat csúcsidőszakában, még a Trianon előtti Magyarországon 900 példányban fogyott, az 1930-as évekre pedig ez a szám 340-re csökkent.

– Számtalan példa bizonyítja, hogy a mennyiség azért nem mindig egyenlő automatikusan a minőséggel.

– Természetesen, de attól még kétségtelen tény, hogy a magyar társadalmi közgondolkodásra, a kulturális életre összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást tett az ország minden pontján, falutól nagyvárosig az Új Idők. Hamis az az állítás is, hogy egyedül a Nyugat jelentette volna a minőségi magyar irodalmat. Már csak azért is, mert számos olyan írót, költőt sorolnak máig a Nyugathoz, aki később szembefordult a lappal, illetve más orgánumokban is publikált. A líra műfajában a Nyugat meghatározó kiadvány volt, ez azonban nem mondható el róla sem a dráma, sem az epika szempontjából, irodalomkritikai munkássága pedig jelentősen hozzájárult ahhoz a szellemi árokásáshoz, ami máig kíséri a magyar irodalmat.

– Milyen irányzatok és műfajok uralkodtak akkoriban, a múlt század első felében a magyar irodalomban?

– A magyar irodalom Trianon után kényszerűen három részre szakadt, a polgári liberális és a konzervatív tábor mellett megjelent az elszakított országrészek sajátos helyzetét tükröző literatúra, hangsúlyosan a transzszilvanizmus. Utóbbi irányzat lapja volt a Helikon, az erdélyi irodalom legjelentősebb folyóiratának azonban a Pásztortűz számított. A maradék Magyarországon pedig az irodalmi Nobel-díjra fölterjesztett, világszerte nagy íróként ünnepelt és számos nyelvre lefordított, európai műveltségű Tormay Cé­cile gondozásában jelent meg a nem tisztán irodalmi profilú Napkelet, azzal a céllal, hogy a magyar szellemi elitet egyesítse. Írók, költők, tudósok, zenészek egyaránt megjelentek benne, Kodály Zoltán is például. Pezsgő, sokszínű szellemi élet jellemezte a Kárpát-medence magyar kultúráját 1945-ig, ám utána, 1948-tól minden olyan írót száműztek a kánonból, aki valódi magyar sorskérdésekről írt, világnézete pedig keresztény volt. Ettől kezdve nem értékelvű, hanem világnézeti alapon lehetett valaki a kánon tagja. Révai József meghirdette, hogy az irodalmat tegyék az osztályharc eszközévé. A Nyugaton kívül szinte mindent kiradíroztak az irodalomtörténetből.

– A kultúrát ma is döntően befolyásolja a politika. Miért nem pályázott a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói tisztségére?

– Irodalmár vagyok, nem forradalmár. A kultúrharcot nem politikai, hanem szakmai eszközökkel szeretném megvívni. Tisztességesen be kell mutatni, hogy például a két világháború között kik voltak a magyar irodalom legjelentősebb alakjai. Köztük találunk szép számmal baloldali, liberális világnézetű alkotókat, és konzervatív, keresztény, nemzeti elkötelezettségűeket is, akár világhírűeket. Utóbbiakat 1948 után megpróbálták eltüntetni a kulturális emlékezetből. Tarthatatlan az a torzítás, amely máig jellemzi a XX. század ideológiai alapon megállapított mesterséges irodalmi kánonját. Ehhez egyszerűen senkinek nincs joga, ezen változtatni kell.

– Úgy tűnik azonban, hogy egyelőre messze vagyunk a korrekt szakmai vitáktól.

– Néhány évvel ezelőtt egy éjszakai műsorban irodalmi beszélgetésre került sor. Jókai Anna és én képviseltük a konzervatív nézőpontot, a másik oldalon két író ült, akiket nem kívánok megnevezni. Wass Albert volt a téma. Adás előtt beszélgettünk, kiderült, hogy az egyikük egy, a másikuk mindössze két könyvét olvasta. A műsorban ennek ellenére egy órán keresztül úgynevezett szakmai véleményt mondtak a közel hatvankötetes Wass Albertről.

– Gyakran hallani azt is, hogy világnézettől függetlenül válságban van az irodalom, egyre kevesebben olvasnak. Ön mit gondol erről?

– Ez bizony fontos és időszerű kérdés. A nyomtatott kommunikáció visszaszorulásával és az elektronikus eszközök elterjedésével különösen lényeges, hogy az iskolában, az egész Kárpát-medencében minden gyerek megkapja a közös nemzeti műveltségi alapokat. A mai magyar oktatás csak részben teljesíti ezt a feladatot. A megalkotandó Nemzeti alaptantervnek és az azt kísérő kerettantervnek hangsúlyt kell erre helyeznie.

– És milyennek látja a mai magyar irodalmi életet?

– A Szabó Dezső-i elvet vallom: magyar szemmel nézem a világot. Az irodalomnak Magyarországon mindig is társadalmi szerepe volt. Nagy íróink, költőink a nemzet lelkiismereteként nyilvánultak meg. A magyar irodalom legidőtállóbb alkotásai mind iránytűként, kapaszkodóként szolgáltak és szolgálnak a közösség nagy kérdéseiben. Ez ma kiáltóan hiányzik. Nagyon szép persze a szerelemről, a magánélet bonyodalmairól, az egyéni létezés dilemmáiról írni, de a hazai alkotók nagy része elbújik a társadalmi felelősség elől, pedig nagyon is lenne miről szólni ezekben a sorsfordító időkben. Ezért van válságban a magyar színház is. Csurka István, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly, Örkény István és mások rájöttek, hogy hamis eszmék korában nincs helyes út, ezért fordultak az abszurd drámához, nem pedig utakat kerestek. Ma alig-alig játsszák a műveiket. Van olyan budapesti színház, ahol egy teljes évadban szinte egyetlen magyar darab sincs repertoáron. Azt hiszem, triviális igazság, hogy egy Menzel-filmről, egy Hrabal-regényről ordít, hogy cseh. Vagyis az egészséges nemzeti művészet nemzetközi kitekintésű, de felismerhető, saját arculatú. A kalandozások korának magyarjai a külhonból származó, idegen szimbólumrendszert hordozó kincseket beolvasztották, és magyar ékszert készítettek belőlük. A hazai színházi világ jelentős része ellenben a magyar valóságból táplálkozó saját ötletek helyett külföldi előadásokat, stílusokat, formanyelveket másol. Eredetiségnek, saját arculatnak nyoma sincs. Ez zsákutca, ami a magyar kultúra leromlásához, eltűnéséhez vezethet. Ezért döntő hiba mindig az idegenért, a másolatért lelkesedni.

– Mégis, számos alkotó egyenesen lesajnálja, kigúnyolja azokat, akik nem szakadnak el a nemzeti sorskérdésektől, nem ismerik fel, hogy krízishelyzetben ezekkel foglalkozni élet-halál kérdés.

– Krízishelyzetben, márpedig ma tagadhatatlanul abban élünk, mindig két választás van. A gyengék élethazugságokba menekülnek, ami katasztrófához vezet. Az erősek életigazságokba kapaszkodnak, ami katarzist hoz. Mi többé nem engedhetjük meg magunknak az élethazugságokba menekülés luxusát. Ez azt jelenti, hogy ragaszkodnunk kell személyes és nemzeti identitásunkhoz. Aki lemond az identitásáról, az elvész. Az önazonosság alapja a kultúránk, aminek őrzése és építése minden művésznek kötelessége. Európa azonban ma kultúravesztésben van, mert elfelejtettük, hogy a kultúra a kultuszból születik. A kereszténység néhány évszázad alatt kultúrát teremtett maga köré az étkezéskultúrától a szokásokig, az ünnepkultúrától a férfi-nő viszonyig, és hosszan sorolhatnám. Ma Nyugat-Európából azért tűnik el az eddig európai­ként ismert kultúra, mert elhagyták az azt éltető kultuszt. Ebben a helyzetben nekünk sokszorosan ragaszkodnunk kell önazonosságunkhoz, kultúránkhoz.